A diplomata a hangsúlyozott udvariasság, a leplezett taktika és a lebegő kifejezések világában él, ahol nem a kimondott szavak számítanak, hanem az, ami ezek mögött megbújik. Ezért egy tapasztalt diplomatát nagyon nehéz meglepni vagy zavarba hozni.
Az újonnan megválasztott X. Pius pápa első audienciája után a hivatalban levő államtitkárnak a Sala Borgia-ban a diplomácia testületet kellett üdvözölnie. Ugyan az akkori pro-államtitkár, Mgr. Merry del Val magas beosztását tekintve nagyon fiatalnak számított, de diplomata családból származott és saját maga is nagy tapasztalattal rendelkezett már e területen. Ma, egy évszázaddal később, olyan korban, amikor a Szent X. Pius pápától előre látott katasztrófák mind beteljesülnek, a diplomáciai testület akkori reakciója úgy tűnik számunkra, mint egy másik világból való jelenet. Mára olyan diplomaták, akik a szentségszerűség előtt tiszteletet éreznek, és akiknek érzékük van a lélek mélysége iránt, egyszerűen elképzelhetetlenek. Még mesésebbnek tűnik számunkra maga a pápa alakja, aki szeretetreméltóságával és őszinteségével képes volt még e minden hájjal megkent férfiakat is elvarázsolni. Szent X. Pius pápa nagy tetteit ismerjük, enciklikáit olvashatjuk. Tudjuk, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta a katolikus Egyházat a modernizmustól megmenteni. Az igazi apa-szív szeretetével nevelte a híveket a mély és valódi vallásosságra. Mind e tevékenységét tanulmányozhatjuk és analizálhatjuk, ugyanakkor személyiségét és vallásosságát, azon alapokat, melyek valójában szentté tették, sokszor félreismerjük vagy egyszerűen nem is vesszük észre. Ez különösen korunkban fordul elő könnyen, amikor is a többség az elvhű embereket „világidegennek”, „keménynek” vagy „fundamentalistának” bélyegzi meg.
Szent X. Piusnál akad egy másik „probléma” is, mellyel a legtöbb szent megfigyelésekor nem találkozunk: ugyanis a legtöbb boldognál és szentnél könnyen összefoglalható életutat, jellegzetességet és célt lelhetünk fel. Ezek alapján ismerünk „aktív” szenteket – apostolokat, egyháztanítókat, prédikátorokat, lelkipásztorokat, a rászorulók áldozatos segítőit –, aztán vannak a szemlélődők és misztikusok, a stigmatizáltak és eksztatikusok, a csodás gyógyítók és a nagy imádkozók, és vannak még a híres megtérők és vezeklők.
Ezek után felmerül a kérdés: Hogyan közeledhetünk egy ilyen „univerzális szent” felé, és hogyan érthetjük meg? Hogyan válhat számunkra példaképpé?
Ez a harmónia csak úgy jöhet létre, ha egy jellem minden eleme és alkotórésze összhangban van egymással. És ez az összhangban való lét az igazság függvénye. Senki, aki a hazugság számára akár csak a legkisebb helyet is fenntartja magában, nem lehet harmonikus, mivel a hazugság konfliktusban (vagyis disszonanciában) van az igazsággal, mint Isten fontos ismertetőjelével, míg Sátán „a hazugságnak atyja”. Csak az isteni igazság szerez szabadságot és békét az embernek. Az igazság fényében – és csak ott – tudja az ember a dolgokat helyesen megítélni és értékelni. Csak kevés kereszténynek – és kevés szentnek – adatott meg az a kegyelem, hogy gyermekkora óta Isten igazságát kereshesse és cselekedeteinek egyetlen kritériumává ezt tegye, ahogyan ezt Giuseppe Sarto esetében történt.
Az Isten és a felebarát iránti szeretet nem valami szentimentális érzés, hanem hatalmas erő, melyet a Szentírás újra és újra tűzként ír le. „Ignis ardens – lángoló tűz”, így nevezi a Malakiás jóslat azt a pápát, akivé Giuseppe Sarto vált. Az ő életében a szeretet és az igazság elválaszthatatlanná lett; hozzájuk társult a komoly, nyugodt tárgyilagosság és a lángoló, rendíthetetlen bizalom Istenben. E kettő az igazság szeretetének gyümölcse, mely a romantikát és az öncsalást kizárja. A félmegoldásokat és a szakrális területen mutatkozó hiányzó tiszteletet nem tűrte meg. Vidám ünnepek és a fiatalok sportbeli teljesítménye a Vatikán közterein nagy örömet okoztak neki. De a Péter bazilika valóban Isten háza volt számára, ahol bármiféle profán megnyilvánulást a legszigorúbban megtiltott, akkor is, ha ezek a nép számára évszázadok óta kedvesek és magától értetődőek voltak. Amíg Szent X. Pius uralkodott, nem fordulhatott elő hangos kiáltás és a pápa megtapsolása a dómban. (Sajnos nem sokkal halála után újra megjelent ez az illetlen zajoskodás.) A szent pápa egész életében megmutatta, hogyan terem a gyakorlatban gyümölcsöket az igazság és a szeretet, a kötelességtudás és az Istenbe vetett bizalom. Nagyon megéri elmélkedni a szent pápa életén, és az ő viselkedése szerint cselekedni, és mindenekelőtt az ő mély és egyszerű vallásosságát utánozni. E vallásosság támoszlopai gyermekkora óta a Legméltóságosabb Oltáriszentség iránti áhítat és az Istenanya iránti szeretet voltak. És ezek azok a talpkövek, melyek az Egyházat szörnyűséges korunkban meg fogják menteni. |
vissza