Az összehasonlító vallástudomány a művelt népek irodalmában mindenütt feltalálja a vallásos irodalmat, sőt «szent» könyveket. Az ókor népeinek: az egyiptomiaknak, babiloniaknak megvan a maguk vallásos irodalma, éppen úgy, mint a klasszikusnak nevezett népeknek. A vallásos szellem, az örök isteni utáni vágyódás hozta létre a szent könyveket: a perzsák Avestáját, a hinduk Védáit, a kínaiak King és Su-ját, a rómaiak Libri Sibyllini-ját, a mohamedán Koránt. Amióta az ember a földön él, szükségét érezte az isteni kinyilatkoztatásnak, Isten atyai vigasztalásának, feddő szavának. Ennek a szükségletnek, amely mélyen az emberi lélekben gyökeredzik, kifejezői a szent könyvek, a vallásos irodalmak.

Így találkozunk az ókor népei között a zsidó néppel, amelynek körében szintén keletkeztek szent könyvek: az ó- és újszövetségi Szentírás. Ezek a könyvek azonban nem olyanok, mint a többi nép szent könyvei. Nem a szubjektív vallási szükséglet hozta őket létre, hanem Isten Lelke, aki atyai irgalmában az emberiségen megkönyörült, törődött vele és isteni kinyilatkoztatás, kijelentés útján szólt hozzája. Éppen ezért a zsidóság szent könyvei nem csupán nemzeti irodalmat jelentenek, hanem az emberiségnek könyveivé lettek, a kereszténység szent könyvévé, amely az egész világon elterjedt, jobban, mint bármely más mű.
     Magasabb erkölcsi és vallásos nívón állanak ezek a szent könyvek, mint a pogány vallások szent iratai, mert Isten szól belőlük hozzánk, amint egy egyházatya mondja: „Ezt a levelet mennyei atyánk írta hozzánk, akik távol hazánktól idegen földön bolyongunk, Mózes és a többi szent író pedig elhozták azt nekünk” (Aranyszájú szent János: In Genes. hom. 2, 2.).

A kereszténység szent könyvei, – bár időben az elsőt az utolsótól kb. másfél évezred választja el, bár különböző kultúrkörnyezetekben keletkeztek, bár szerzőik Egyiptomban, Babilonban, Palesztinában, Hellasban írtak – mégis egy könyvet alkotnak: a Könyvek Könyvét. Az egységet a közös célkitűzés és a létesítő ok hozza létre bennük. A szent könyveknek a közös célja, amely körül, mint tengely körül forog az ó- és újszövetség; a megváltás gondolata. «Ebben a világtörténelemben, amely a föld és az ég teremtésével kezdődik, hogy Istennek a földön eljövendő országával végződjék, a perspektívák ennek az egyetlen középpontnak kiemelését célozzák”, mondja H. St. Chamberlain.
     Valóban: a messiási ország előkészítésének gondolata végighúzódik az ószövetségen. A történeti könyvek megmutatják, hogy hogyan vezette Isten erős és céltudatos kézzel a kiválasztott népet, beleillesztve örök terveibe annak lázadó elpártolásait is, míg célját el nem érte. Az ószövetség így lett Szent Pál szava szerint a Krisztushoz vezető kalauz. (Gal 3,24.) De a Messiás alakját is mind világosabban és világosabban írják le az ószövetség prófétái, mint a Szűz Fiát, Dávid örökösét, Jahwe szolgáját, aki szenved népe üdvéért; mint a dicsőség királyát, aki előtt a pogány népek királyai is földre fognak borulni. Így azután a két szövetség hasonlít egy hegyhez, melyre a próféták lépésről-lépésre felszállnak, a másik oldalon az evangélisták és apostolok leszállnak, míg a csúcson Krisztus áll és személyes tanítása ennek a felséges világtörténelmi összefüggésnek középpontját alkotja (M. Festugiere).
     A Szentírás egységét továbbá a szent könyvek létesítő oka hozza létre: a sugalmazás ténye.

A Szentírás könyveinek szerzője elsősorban Isten, másodsorban pedig mint eszköz a szent író, a hagiographus: ez a szentírási sugalmazottság lényege.
     XIII. Leó pápa így határozza meg a sugalmazottság mivoltát «Providentissimus Deus» kezdetű körlevelében: «Isten a szent írókat természetfölötti erejével úgy indította és késztette az írásra, írás közben úgy segítette őket, hogy mindazt és csupán azt, 1. fogják fel helyesen eszükkel, 2. írják meg hűen, 3. csalhatatlan igazsággal alkalmas módon fejezzék is ki, amit Ő akart: különben nem Ő lenne az egész Írás szerzője.»

A sugalmazottság tehát isteni cselekedetnek: a sugalmazásnak (inspiratio) eredője, és nem csupán abban áll, hogy Isten az írásra való elhatározásra a hagiographust ösztökélte és általánosságban adta meg neki az anyagot, amelyről írjon. A sugalmazottság nem jelenti azt, hogy a hagiographus mindannak ismerését, amiről csak írt, szoros értelemben vett isteni kinyilatkoztatásból (revelatio) tudta meg. A szent írók írtak akárhányszor oly tényekről, oly igazságokról, amelyeket a hagyomány útján tudtak, vagy amelyeket máshol olvastak; akárhányszor az illető forrást szószerint közölték. Ezekben az esetekben csupán tágabb értelemben vett kinyilatkoztatásról lehet szó: Isten sugalmazása alapján úgy látták; hogy ezeket az igazságokat, tényeket meg kell írniuk, vagy akár egyik-másik történeti forrást közölniük.

Így pl. Szent Lukács azt írta le, amit azoktól tudott, akik maguk látták az evangéliumi eseményeket; Szent Márk Szent Péter igehirdetése alapján írta evangéliumát. A Királyok Két Könyve gyakran idézi forrásául Juda és Izrael országainak évkönyveit (pl. 1. Kir 15,7; 16,20). A Makkabeusok II. könyvének szerzője pedig Jason öt könyvből álló művét – amely nem inspirált mű – egy könyvből álló művecskére vonta össze.

Látjuk tehát, hogy a szoros értelemben vett kinyilatkoztatás, amely mindig természetfölötti módon közölt igazságokat tartalmaz, és az inspiráció nem azonos fogalmak. A szent szerzők, amellett, hogy könyveik elsősorban való szerzője Isten, mégis valóságos szerzői művüknek: az inspiráció érintetlenül hagyta természetes írói készségüket. Ezért különböznek annyira az egyes könyvek egymástól stílus, nyelvezet, kifejezésmód, szemléletesség, szónokiasság, költőiség szempontjából, és ezért lehet és kell a szent könyvekkel irodalmi szempontból is foglalkozni.

A sugalmazás és sugalmazottság létezése azonban bizonyításra is szorul. Minthogy erre a bizonyításra első helyen a Szentírást magát is szokás felhasználni, az a kérdés vetődik fel bennünk, nem követünk-e el elvcsúsztatást (petitio principii) azáltal, hogy a Szentírás sugalmazottságát a Szentírásból bizonyítjuk? Hiszen más vallások szent könyvei is állítják magukról, hogy az istenségtől származtak! Ha a problémát közelebbről vesszük szemügyre, látjuk, hogy a Szentírásnál másképpen áll a dolog. Midőn ugyanis a Szentírás sugalmazottságát bizonyítjuk, akkor a Szentírást, mint a bizonyítás egyik forrását, tisztán történeti, természetes szempontból tekintjük. Az Egyház tanítói hivatala többek között ennek alapján mondja ki természetfölötti szempontból a sugalmazottságot. Az Egyház tanítói hivatala pedig, mikor ezt kijelenti, nem téved; ezen hitünket pedig az apologetikus ténybizonyítékok – a csodák és jövendölések – alapozzák meg. Így tehát elvcsúsztatás a mi esetünkben nem történik, midőn a Szentírásból is bizonyítjuk a Szentírás sugalmazottságát.
     A Szentírás ugyanis világosan tanítja saját sugalmazottságát. Krisztus Urunk és az apostolok az ószövetségi Szentírást gyakran ily kifejezésekkel idézik: «Isten mondja», a «Szentlélek előre megmondotta», pl. Mt 22,43-44-ban Krisztus ezt mondja: «Miképpen híja Dávid Lélekben őt (a Messiást) Urának, mondván: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomon», ami idézet az ószövetségből (Zsolt 109,1). Ők tehát meg voltak győződve arról, hogy a Szentírás szerzője elsősorban Isten.
     Az összes szent iratokról mondja továbbá 2 Tim 3,16: «Minden egyes Istentől sugalmazott írás használható a tanításra, a feddésre (vagy «a bizonyításra»), az emberek javítására, az igazlelkűségre való nevelésre is.» A Szentírásnak ez a helye, amely az összes szent könyvekről szól, megerősítést nyer a hasonló értelmű kijelentés részéről, amelyet 2 Pét 1,20-21-ben olvasunk: «Az írásnak semmi jövendölése nem jön létre úgy, hogy az saját (emberi) magyarázat; mert nem emberi akarat hozott létre valaha jövendölést, hanem a Szentlélektől ösztökélve beszéltek emberek Istenből.»

A Szentírás ezen tanításának megfelelt az a tisztelet, amellyel a hívő lelkek kezdettől fogva a Szentírással szemben viseltettek. Az első századtól kezdve az apostoli atyák írásaiban éppúgy, mint a szentatyáknál, a Szentírás nevei ezek: szent könyvek, isteni könyvek, a Szentlélek szavai, mennyei könyvek. A szent könyvek fő szerzőjének Istent tartják, az «Írásokat a Szentlélek írta meg»; az emberi szerzőt mintegy eszköznek tekintik, aki a sugalmazó Istenhez úgy viszonyul, mint a lant a zenészhez, aki azt pengeti, vagy mint a tollszár az íróhoz, aki azt forgatja.
     Az első keresztények az üldöztetések idején életüket is feláldozták, hogy a szent könyveket profán kezekbe ki ne szolgáltassák; akik azt mégis megtették (az ú. n. traditores), azokat egyházi büntetéssel sújtották.
     A szent könyveket bizonyos mértékig személyesítették is: így pl. az evangéliumos könyv, mint az Úr Jézus szimbóluma szerepelt: zsinatokon az evangéliumos könyvet, mint Krisztus helyettesítőjét, trónusra tették; egyes templomokban körmenetet tartottak virágvasárnapon, ahol az Úr Jézust jelképező evangéliumos könyvet díszmenetben vitték. A mostani római liturgiában is az evangéliumos könyvet csókolják, tömjénezik, esküsznek reá tett kézzel: mindez a nagy tisztelet kifejezése. A keresztény ókor továbbá éppen a Szentírás inspirált volta miatt úgy vélekedett, hogy e könyvben eleven isteni erő lakozik; Aranyszájú Szent János pl. azt mondja, hogy a gonosz lelkek nem mernek abban a helyiségben tartózkodni, ahol a Szentírást őrzik.

Ez a nagy, megkülönböztetett tisztelet ösztökélte a Szentírás másolóit arra, hogy minden más könyvnél díszesebben állítsák azt ki: finom pergamenre írták, akárhányszor bíborra festett alapra arany- és ezüst betűkkel. A könyvet bársonyba, selyembe, bőrbe kötötték, sokszor gyöngyökkel, drágakövekkel díszítették.

Ez volt kezdettől fogva az Egyház álláspontja; ezt hirdették egyhangúan az egyházatyák és egyházi írók. Mi sem természetesebb, minthogy a tanító Egyház is a Szentlélek vezetése mellett többször hittételként tanította a Szentírás sugalmazottságát. Az egyetemes zsinatok közül az I. konstantinápolyi zsinat (381) hitvallása már kimondja ezt a hittételt («hiszünk a Szentlélekben, ki a próféták által szólt»); megújítja a firenzei zsinat 1441-ben («ugyanazon Szentlélek sugalmazása mellett beszéltek mindkét szövetség szentjei»). A trienti zsinat 1546-ban mindkét szövetség szerzőjének az egy Istent vallja, («az ó- és újszövetség valamennyi könyvét, mivel mindkettőnek Isten a szerzője .. egyforma tisztelettel fogadja el»). A múlt században (1869-70) tartott vatikáni zsinat pedig a legvilágosabban megformulázta azt, hogy miért kell szent könyveknek tartanunk az ó- és újszövetség könyveit: nem azért, mintha az Egyház adta volna nekik ezt a tekintélyt, vagy csupán azért, mert a kinyilatkoztatást hibátlanul, bár részben tartalmazzák, hanem azért, mert a Szentlélek által sugalmazottak és így Isten a szerzőjük.

Miután általánosságban meggyőződtünk a szentírási sugalmazottság létezéséről, meg kell még állapítanunk, hogy a sugalmazottság mire terjeszkedik és mire nem terjeszkedik ki. Két végletet különböztethetünk meg: vannak, akiknél a sugalmazottság helyes fogalma már elmosódik, másrészről vannak, akik a sugalmazottságot túlozva annyira kiterjesztik, hogy minden egyes szót Istentől magától meghatározottnak tartanak.

1. Az inspiráció kiterjedésének túlságos megszorítása szórványosan már a XIX. század előtti időkben is feltalálható. Csak néhányat említünk: Rotterdami Erasmus, Holden, R. Simon, a protestánsok között Faustus Socinus, Grotius, Le Clerc, D. Whitby. A probléma azonban teljességében csak a vatikáni zsinat utáni évtizedekben vetődött fel. A Keleten végzett ásatások feltárták éppen a XIX. században Egyiptom és Mezopotámia ősi kultúráit. Nagy lendületet vett ezáltal az egyiptológia és asszíriológia szemszögéből végzett szentíráskutatás is. Mivel azonban a kép, amelyet e kultúrákról, történetükről, irodalmukról alkottak, még nagyon is töredékes volt, nagyon sok látszólagos ellenmondás merült fel a Szentírással szemben. Más oldalról is kerültek elő súlyos, szinte megoldhatatlannak vélt ellenmondások az ugyancsak a XIX. században nagy lendülettel fejlődő természettudományok részéről.
     Már pedig az inspiráció kizárja, hogy tárgyi tévedés lehessen az inspirált szövegben, azon egyszerű oknál fogva, mert a sugalmazott részlet szerzője Isten, aki nem tévedhet és ezért tévedést sem tehet magáévá. Hogy tehát a keleti történelem és a természettudományok sok művelője által felhozott nehézségeket megoldják, a katolikusok között sokan akadtak, akik a gordiusi csomót azáltal vágták ketté, hogy a Szentírásban nem mindent tartottak Istentől eredőnek, sugalmazottnak. Így természetesen az olyan szentírási részletekről, amelyek, szerintük, nincsenek inspirálva, már bátran feltehetők tárgyi tévedések is.
     Ennek az irányzatnak balszárnyához tartozik Aug. Rohling és F. Lenormant, kiváló asszíriológus. Ezek azt tartották, hogy a Szentírás csupán a természetfölötti tanokra, avagy hit és erkölcs dolgában inspirált. Lenormant felfogása a katolikusok között sok követőre talált (Feilmoser, Scholz, D'Hulst, a később modernista és aposztata A. Loisy). Az irányzat jobbszárnyához a kiváló angol konvertita bíboros, Henry Newman (†1890) sorolható. Ő az inspirációt és következésképen a tévedhetetlenséget csupán a Szentírás egyes kis részeitől tagadta meg, amelyeket «obiter dicta»-nak nevezett. Ilyen «mellesleg mondott» dolog pl. szerinte, ha Judit könyve azt írja, hogy Nabukodonozor Ninive királya volt.

A harcok közepette az Egyház mondotta ki a döntő szót, mikor XIII. Leó a «Providentissimus Deus» körlevelet 1893-ban kiadta. A körlevél elítéli azok tanítását, akik az inspiráció terjedelmét bárhogyan is megszorítják. Mivel a látszólagos nehézségek a profán tudományok részéről azonban még mindig fennállottak, sokan fordítottak egyet a pápa által elítélt iskola tanain, és így mégis megtartották azon véleményüket, hogy a Szentírásban tévedések is előfordulhatnak. A körlevél utáni egyes katolikus írók ugyanis ezután már azt tanították, hogy a Szentírás minden része, bármily kicsi, sugalmazott, ha autentikus. Míg azonban a körlevél előttiek nem ismerték ezt a fogalmat, ők azt tartották, hogy az inspiráció mellékes dolgokban a tévedést nem zárja ki.
     Így került felszínre a Szentírás teljes igazmondásának problémája. Ezen tévedésük igazolására valóságos kelléktárat állítottak össze maguknak. Így gyártották a különböző fogalmakat, mint például: a Szentírásban mítoszok is lehetségesek, amelyek azonban megtisztultak a pogány elemektől (M. J. Lagrange O. P.); vannak a Szentírásban csak látszatra történeti, valójában költött elbeszélések, afféle szent regények (F. Prat); sőt vannak «hallgatag idézetek», amikor a Szentírás idéz valamely profán műből, amelyben tévedések is akadhattak, de az idézést egy szóval sem jelzi (F. Prat); a szent írók profán tudománya, szellemi horizontja koruké volt és mivel abban téves nézetek is voltak, az ilyen téves nézetek bekerülhettek a Szentírásba is (F. Hummelauer S. J., C. Ho1zhey); sőt, hogy megértsék őket, alkalmazkodni is kellett nekik koruk tévedéseihez (N. Peters).

2. Az eddig tárgyalt két irányzatnál az inspiráció helyes fogalma – megszorítása, vagy következményének (igazmondás) nem teljes elismerése miatt – elmosódott. Ezen irányzatokkal szemben áll, mint túlzás, a verbális inspiráció tana (erről a 4. pontban lesz szó).
     Az ellenkező nézetek között az Egyház tanítása körülbelül középúton halad, bár nem lehet mondani, hogy a verbális inspiráció tanát katolikus ember nem tarthatja. Az Egyház a sugalmazottság terjedelméről röviden a «Spiritus Paraclitus» körlevélben tanítja állásfoglalását (XV. Benedek, 1920 szeptember 15.). A sugalmazottság terjedelmének megszorítóival szemben a körlevél újra emlékezetbe idézi XIII. Leónak erre vonatkozó szavait a «Providentissimus» enciklikáb6l. A Szentírás e szerint minden egyes részletében sugalmazott; ez főképpen azt jelenti, hogy magának a Szentírásnak kijelentései, ítéletei inspiráltak.
     Megjegyzendő azonban, hogy az Egyház ezzel nem tanítja azt, hogy a Szentírásban minden Isten szava; hiszen az Írás sokszor idézi mások szavát, gonoszokét, dőre emberekét (mint mikor a zsidók Jézusnak azt mondották: «Ördögöd van». Jn 8,48). Világos, hogy az ilyen kijelentések nem a Szentírás véleményei; az inspiráció ebben az esetben abból áll, hogy valaki tényleg mondotta azokat a szavakat. Ha a szent író helyeslőleg idézi más szavait, akkor azok, mivel az inspiráló Isten, aki ezt a helyeslést sugallta, nem tévedhet – ezek csalhatatlanul igazak. Így pl. Tit 1,12 Szent Pál Epimenides krétai költő egy sorát idézi: «A krétaiak örökösen hazudozók, gonosz állatok, lusta dögök»; mivel pedig hozzáfűzi: «Ez a tanúskodás igaz), abból az következik, hogy a krétaiaknak tényleg megvoltak az Epimenides által említett hibáik.
     Hasonlóképpen kell gondolkoznunk a szent írók szubjektív érzelmeiről is: azoknak sugalmazott volta azt jelenti, hogy az illető szent írónak valóban megvolt, vagy megvan ez vagy az az érzelme, de azoknak etikai értéke nem feltétlenül jó; pl. Zsolt 30,10: «A haragtól szemem elhomályosodott.» Ugyanez áll, ha a szent írók kételkedésüket vagy tudatlanságukat fejezik ki, pl. 1 Kor 1,16: «Megkereszteltem Stephanas házát is, hogy másvalakit megkereszteltem-e, nem tudom.»

Azokról, akik a Szentírás föltétlen igazmondását egyes esetekben tagadják, a «Spiritus Paraclitus» körlevél kijelenti, hogy a Szentírásban tárgyi, valóságos tévedés nem lehet és nincsen: «Szent Jeromos, ha még élne, szavainak éles nyilait röpítené azokra, akik túlságosan könnyedén fordulnak az ú. n. hallgatólagos idézetekhez, a csupán látszólagosan történeti elbeszélésekhez; vagy akik a szent könyvekben bizonyos irodalmi műfajokat vélnek feltalálni, amelyekkel Isten igéjének teljes és tökéletes igazsága nem egyeztethető össze.»

Az enciklika tehát nem mondja ki azt, hogy a Szentírásban nem lehet oly műfajokat fellelni, amelyek akár egészen költöttek – ilyen pl. a mese vagy parabola – vagy hogy nincsenek benne idézetek – ilyen pl. 2 Makk 1,1-9, hanem azt szögezi le, hogy nem szabad csupán egy meg nem oldhatónak vélt nehézség kedvéért ezeket feltételezni, hanem a dolog természete, vagy külső érvek alapján ezt alaposan bizonyítani kell. A természettudományok okozta nehézségekre nézve pedig nem szabad elfelejteni, hogy ezekről már a «Providentissimus» körlevélben nyilatkozott az Egyház.
     Nevezetesen a szent írók úgy beszélnek sok természetes jelenségről, ahogy az ő korukban arról beszélni szoktak: mint pl. a Nap felkeléséről, lenyugvásáról, megállásáról, mintha a Nap a Föld körül keringene. Egészen természetesen nem lehet természettudományos tévedésnek minősíteni, ha a Szentírás pl. az állatok osztályozásában nem Linné rendszerét követi, hanem a népszerű héber osztályozást. Ezért nem tévedés, hanem a kor állatosztályozásához alkalmazott beszédmód az, ha a denevért és a sáskát a madarak, vagy helyesebben repülő, szárnyas állatok közé, a nyulat a kérődző állatok közé sorolja a Szentírás.
     Ugyanígy kell ítélni a Szentírás igazmondásáról a történeti eseményekkel szemben a «Providentissimus» körlevél szerint: tévedés, történelmi valótlanság azokban a részekben, amelyek nem nyilvánvaló idézetek, a szent szövegekben nincsenek.

Nagyon sok látszólagos ellenmondás a szent könyvek és a keleti történelem kútfői között ma már elenyészett; sőt kezdettől fogva akadtak a keleti történelemmel foglalkozók között, akik szisztematikusan kidolgozták a Szentírás történeti adatait igazoló asszír-babiloni és egyiptomi felfedezéseket. Manap már minden komoly tudós, valláskülönbség nélkül, a szent könyveket történeti forrásnak tekinti; a katolikus álláspont csupán az, hogy más történeti forrásoktól eltérően, a Szentírásban történeti tévedések nem lehetnek, mert azokat az inspiráció kizárja. Meg kell gondolni, hogy a szent szöveg változásokon ment át az évezredek során, különböző nyelveken történő másolások miatt, hogy a sokszor tudatlan másolók számokat, neveket elhibáztak, felcseréltek, úgyhogy pl. az előttük érthetetlen név helyett egy előttük jól ismertet tettek; talán így került pl. Nabukodonozor Judit könyvébe.
     Nem szabad elfelejteni továbbá, hogy a keleti történeti kútfőket hézagosan ismerjük, és hogy az egyiptomi, asszír-babiloni krónikák tendenciózus jellegük miatt sokszor hallgatnak, vagy elferdítve beszélnek olyan eseményekről, amelyeket a Szentírás másképpen mond el. Így pl. nem sokat számít, hogy az izraeliták kivonulását nem említik az eddig ismert egyiptomi kútfők, mert az egyiptomi nemzeti önérzetet, a király tekintélyét sértette. Ilyen eseményeket a keleti krónikás lojalitásának illett elhallgatni, és amint más példák mutatják, ezt bőven meg is tették.

3. Meg kell még emlékeznünk a verbális inspirációról is, amely, az eddig tárgyalt nézetekkel ellentétben, szélsőséges álláspontot foglal el. Már a középkori rabbinusok és a XVI-XVII. századi protestánsok közül is igen sokan tartották, hogy Isten sugalmazása alá tartoznak a kifejezések, sőt az egyes szavak is; eszerint a szent írók egyéniségének semmi tere nem maradt volna, hanem csupán egyszerűen másolták azt, amit Isten mintegy diktált nekik. Ezt a túlzó felfogást vallották sokan a skolasztikus teológusok közül a XVI. század óta (Banez, Gregorius a Valentia, Billuart, Schiffini, Merisi), a múlt században pedig a neo-thomista iskola is bizonyos értelemben ehhez hasonló felfogást vallott.
     Mint már mondottuk, a verbális inspiráció nem mondható a katolikus hit szempontjából helytelennek. Az Egyház azonban nem tanítja, és a szentírástudománnyal foglalkozók között általánosabb a vélemény, amely szerint nem szükséges, hogy a Szentírás egyes kifejezései és szavai önmagukban véve sugalmazottak legyenek. Ez a reál-inspiráció tana, amely az inspiráció lényegét és a szent írók egyéniségét egyaránt tiszteletben tartja. A szavaknak sugalmazása ugyanis nem szükséges, mert egy dolgot, egy ítéletet, gondolatot sokféleképpen fejezhetünk ki úgy, hogy mindegyik kifejezésmód, szó alkalmas a gondolat megértetésére. Nyilvánvaló ez, ha költői és prózai módon fejezzük ki ugyanazt a gondolatot.
     A verbális inspiráció tanát elfogadva, furcsa volna az, hogy miért sugalmazott ugyanaz a Szentlélek Izajásnál fenséges szép költői szavakat és stílust, Jeremiásnál ellenben pl. póriasabb nyelvezetet, prózaibb kifejezésmódot. A reálinspiráció elfogadása esetében azonban teljesen érthető ez: Isten sugalmazta a gondolatokat és ügyelt arra, hogy alkalmas módon fejezzék azokat ki, de a kifejezésmód milyenségét, az egyes szavakat, ráhagyta a szent írókra, akik a feladatot saját egyéni tehetségük szerint oldották meg.

4. A sugalmazottságot teljesen elvetette a bibliai racionalizmus, amelynek bővebb tárgyalása éppen azért nem tartozik már tulajdonképpen a sugalmazásról szóló részbe, hanem a szentírástudomány történetébe. Nagy fontossága miatt azonban meg kell mégis röviden emlékezni róla.
     A bibliai racionalizmus protestáns körökben született meg. A XVI-XVII. században a legszigorúbban értelmezett verbális inspiráció tanát követték a protestáns írásmagyarázók. Ennek reakciójaként az angol deizmus és a francia felvilágosodottság racionalista eszméinek terjedése következtében a XVIII. század közepén megszületett a bibliai racionalizmus. Legvilágosabban először J. S. Semler (†1791) hirdette. Lényege a természetfölötti («transcendentális») elvetése. A racionalizmus tagadta ezért a sugalmazást: az ószövetség szerinte semmi egyéb, mint zsidó nemzeti irodalom, az újszövetség a Krisztusról szóló zsidó-hellenista irodalom. Tagadott minden kinyilatkoztatást. Ezért azt állította, hogy nem lehet a Szentírásban szoros értelemben véve Isten szava, mindent szubjektív lelkesültségből, költői inspirációból vagy patologikus egzaltáltságból kell magyarázni; és ezért nincsenek a Szentírásban igazi jövendölések sem. Tagadta a csodák lehetőségét. Ezért keletkeztek, különösen az újszövetségi szentírástudományban, a racionalista magyarázó rendszerek (csalás, mythismus, szimbolizmus, természetes magyarázat). Mindennek eredményeképpen a szent könyveket teljesen profán könyveknek tekintette s az irodalmi és történeti kritika eszközeivel kezdette el vizsgálni őket. Eredményeivel tárgyalásunk folyamán fogunk foglalkozni.

A racionalizmus a protestantizmus nagy részét, a katolikus tudósoknak csak elenyésző töredékét hódította meg. Vele szemben áll a konzervatív irányzat (a katolikusok nagy része és az ú. n. ortodox protestáns tudósok), amely tudományos fegyverekkel védi a szentírástudomány egyes hagyományos tételeit a racionalisták ellen. A racionalizmus a keresztény hit alapjait döngeti és éppen a protestáns vallásnak egyetlen fundamentumát képező Isten-szavát rántja ki annak talpa alól. Sok kiváló tudósnak tisztánlátását zavarták meg a racionalista előítéletek. Egyoldalúan nagyra duzzasztotta a szentírástudományban az irodalomkritikát az irodalmi méltatás, elmélyedés rovására. Másrészt tagadni nem lehet, hogy tudományos szempontból kétségtelenül sok haszna volt, mert sok problémának felvetésével elősegítette a fogalmak tisztázását.

A Szentírást az újszövetség «szentiratoknak», «lsten szavainak», az ószövetséget «törvénynek» nevezi. Az újszövetségben leggyakrabb elnevezés az empatikusan használt «az írások, az írás».
     Az ószövetség a Szentírást «könyvtekercsnek», «könyveknek», «szent könyvnek, szent könyveknek» mondotta. Ugyanezt a nevet használja Flavius Josephus és a zsidó rabbinus írók is a Talmudban , és ugyanebből a névből lett a latinul beszélő keresztények között használatos név: Biblia (eredetileg a görögnek megfelelően biblia, -orum, a XIII. századtól biblia, -ae).
     Az elnevezés azután sok modern nyelvbe is utat talált (olasz: bibbia, francia, angol: bible, német: Bibel, magyar: biblia, eredetileg bibilia), akárcsak az újszövetségből merített elnevezés: Szentírás (olasz: Scrittura Santa, francia: Écriture sainte, angol: Holy Writ, német: Heilige Schrift, szláv: Sveto pismo).

A Szentírás későbbi nevei közül érdekesek a Tertullianus-nál előfordul6 «instrumentum» elnevezés, amely a latin jogi irodalomnak műszóhasználata szerint okmányt jelent. Tertullianus sokszor használja ezt a kifejezést. Szent Jeromos «divina bibliotheca»-nak nevezi a Szentírást. Cassiodoros pedig a Justinianus-féle törvénygyűjteményből vett kifejezéssel «sacrae pandectae»-nek. A későbbi zsidóságnál használatos az «olvasmány» elnevezés, amely a mohamedán vallás szent könyvének: al kur'an nevében is feltalálható.

A szent könyvek gyűjteményének tudományos műszava a «kánon» név. A kánon szó a görög íróknál eredetileg nádszálat, botot, vonalzót jelentett; átvitt értelemben példát, szabályt. Az újszövetség nyelvhasználata szerint a cselekvés normáját értették e szón. Az egyházi írók kánonnak mondották az Istentől kinyilatkoztatott és az Egyházban tovább hagyományozott és hirdetett tanoknak rendszerét. Mivel pedig a kinyilatkoztatásnak a Szentírás is forrása, természetes volt, hogy a szent könyvek gyűjteményét is kánonnak hívták. Origenesnél már a kánon, kanonikus könyv kifejezés abban az értelemben fordul elő, amelyben azt ma is használjuk: a kánon az Istentől sugalmazott könyveknek gyűjteménye. A III. századtól kezdve ez a kánon szó jelentése biblikus értelemben.

A kereszténység felosztása szerint a Szentírás könyvei két csoportba tartoznak: ó- és újszövetség. A Kr. u. III. század óta általánosan használt ez az elnevezés; alapja a héber berith, melyet a LXX végrendelet, Testamentum-nak fordít, értelme azonban nem ez, hanem élők között kötött szerződés, szövetség. A kereszténység az ószövetségbe 44, 45, vagy 46 könyvet, az újszövetségbe 27 könyvet sorol. Szent Ágoston és I. Ince 44 ószövetségi könyvet ismer, mert Jeremiás könyvét, a Siralmakat és Baruch könyvét egynek veszi. Ha mindhárom könyvet külön számláljuk, akkor 46 könyvet kapunk. Ha pedig a trienti zsinat számlálását követjük, amely egy könyvnek veszi Jeremiást és a Siralmakat, 45 könyv van az Ószövetségben. Ezen különböző számlálási mód szerint tehát a Szentírás 71, 72 vagy 73 könyvből áll (44 + 27, 45 + 27, 49 + 27).

A Szentírásba tartozó könyvek katalógusát nem történeti keletkezésük sorrendjében, nem is műfaj szerint csoportosítva, a trienti zsinat a következőképpen állapította meg:
«Ószövetségi: Mózes 5 könyve, azaz: Genesis, Exodus, Leviticus, Numeri, Deuteronomium; Józsue, Birák, Ruth, Királyok 4 könyve, Krónikák 2 könyve, Ezdrás első könyve és a második, amelyet Nehemiásnak mondanak, Tóbiás, Judit, Eszter, Jób, Dávidnak 150 zsoltárból álló zsoltároskönyve, Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Bölcsesség könyve, Ecclesiasticus (Jésua, Sirák fia könyve) Izajás, Jeremiás Barucchal együtt, Ezekiel, Dániel, a 12 kis próféta, azaz: Ozeás, Joel, Ámosz, Abdiás, Jónás, Mikeás, Nahum, Habakuk, Szofoniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás; a Makkabeusok két könyve, első és második. Újszövetségi: A 4 evangélium, Máté, Márk, Lukács és János szerint; a Lukács evangélistától megírt Apostolok Cselekedetei; Pál apostol 14 levele: a rómaiakhoz, kettő a korinthusiakhoz, a galatákhoz, az efezusiakhoz, a filippibeliekhez, a kolosszabeliekhez, 2 a thesszalonikaiakhoz, 2 Timotheushoz, Tituszhoz, Philemonhoz, a zsidókhoz; Péter apostol 2, János apostol 3, Jakab apostol 1, Judás (Tádé) apostol 1 levele és János apostol Titkos Jelenések könyve.»

A szentírástudomány keresztény művelői a középkortól kezdve a Szentírás könyveit három csoportra osztják: történeti, tanító (didaktikus) és prófétai könyvekre. Ez a műfajok szerinti csoportosítás azonban nem mondható pontosnak, mert a Szentírás némely könyvei szorosan véve egyik csoportba sem sorozhatók.

Az Ószövetségből történetiek a trienti zsinat katalógusában az összes könyvek Eszterig, hozzáadva még a Makkabeusok két könyvét; a tanító könyvek közé számítják Jóbtól az Ecclesiasticusig; prófétai a többi könyv. Az Újszövetségből történeti könyv a négy evangélium és az Apostolok Cselekedetei; tanító könyvek a levelek; prófétai a Titkos Jelenések könyve.

A kereszténységtől eltérő a zsidóság felosztása, amely teljes terjedelmében a Talmudban található fel először. A Szentírás (természetesen szerintük csak az ószövetség) három csoportra oszlik: a Thora (törvény), Nebiim (próféták) és Kethubím (írások) osztályára.
     A Thora: Mózesnek öt könyve. A Nebiim kétféle: korábbi próféták: ide tartoznak Józsue, Birák, Sámuel két, Királyok két könyve; későbbi próféták: Izajás, Jeremiás, Ezekiel, a tizenkét kispróféta. A Kethubim csoportba a Zsoltárok, Példabeszédek, Jób, Énekek éneke, Ruth, Siralmak, Prédikátor, Eszter, Dániel, Ezdrás, Nehemiás, Krónikák két könyvét sorolják.
     Az utolsó csoportból a liturgikus használat miatt egy alcsoportot szakítottak ki: a hames megilloth (öt tekercs): Énekek éneke (húsvét ünnepén olvasták fel), Ruth (pünkösd), Siralmak (Ab 9. a templom pusztulásának gyászünnepe): Prédikátor (sátoros ünnepek), Eszter (Purim ünnepe). A zsidók a Kr. u. III. század óta (és nyomukon a XVI. század óta a protestánsok) egyes könyveket kirekesztettek az ószövetségi Szentírásból: Baruch, Tóbiás, Judith, Makkabeusok I.és II. könyve, Sirák fia könyve, a Bölcsesség könyve, továbbá Eszter (10,4-16, 24) és Dániel (3,24-90; 13;14) egyes részeit. Ezeket a könyveket deuterokanonikusoknak (másodkánon), a többit protokanonikusoknak (elsőkánon) nevezzük. A másodkánon könyvei azonban éppoly sugalmazottak, mint az elsőkánon könyvei.

A Szentírás egyes könyveinek szövege eredetileg nem volt fejezetekre osztva. Nyelvtani és főképpen liturgikus okokból már a zsidók a Tórát 54 parasa-ra osztották (a Kr. u. III. században), amelyeket azután szombatonként sorjában felolvastak. A Nebiim (próféták, azaz Józsuetől Malakiásig) könyveiből csak azokat a részeket, perikópákat jelölték meg, amelyeket az istentiszteleten felolvastak; ezen perikópák neve: haftara. Később az egész ószövetséget felosztották 446 fejezetre: sedarím, ez a beosztás különbözik a parasákra és haftarákra való és a keresztény fejezetbeosztástól. Versekre (pesukim) a zsidók a legrégibb kéziratokban csak a költői könyveket (Zsolt., Jób, Péld.) osztották be (X. század); a XII. századtól kezdve az egész ószövetséget. Ezek a zsidó versek a nálunk használatos verseknek felét vagy harmadát teszik csupán.

Az újszövetség görög szövegét is, akárcsak a zsidók az ószövetségét, liturgikus okokból kezdték beosztani, hogy ezzel megjelöljék az istentisztelet alkalmából felolvasandó perikópákat. Ezen próbálkozásoknál fontosabb Eusebios, caesareai püspök (†340) beosztása, amely már tudományos célból készült; ő is azonban csak a 4 evangéliumban különböztetett meg apró fejezetkéket. A versbeosztás őse a görög szentíráskéziratokban az ú. n. kolometrikus és stichometrikus írásmód, amelyet az antik könyvészettől tanultak el a keresztény könyvkiadók. A III. századtól szokás volt már a kódexek szövegében értelem szerint minden mondatot külön sorban leírni; később, mert ez a pergamen drágasága miatt költséges írásmódnak bizonyult, az értelem szerint beosztott szöveg verseit pontokkal és vonalkákkal választották el egymástól (kolometria). A VI. századtól pedig általánossá vált a görög kódexekben a térfogat szerinti sorbeosztás (stichometria). Gazdasági okokból ugyanis a könyveket egy hexaméter hosszúságú kb. 36 betűből álló versekre osztották és a könyv végén jelezték az ekként nyert stichosok számát. Így azután könnyen lehetett ellenőrizni a másolót, nem hagyott-e ki a leíráskor egyet-mást és ki lehetett számítani a bérét és a könyv árát.

A manap használt fejezet- és versbeosztás azonban az eddig felsoroltaktól különböző. A gondolatot vették csupán át a régiektől, magát a beosztást azonban nem. Az ó- és újszövetség latin szövegét a manap is érvényes fejezetekre (caput) Stephanus Langton, a párizsi egyetem kancellárja, majd canterburyi bíboros-érsek (†1228) osztotta. Hugo a S. Chaire dominikánus bíboros (†1263) ezeket a fejezeteket hét részre osztotta, amelyeket betűkkel jelölt meg (a, b, c, d, e, f, g). A fejezetbeosztás a XVI. század első negyedében utat talált a görög és héber nyomtatott szövegekbe is, és azóta katolikusok, zsidók, majd később a protestánsok egyaránt használják. Ugyanígy egyformán használatos a modern versbeosztás, amelyet Robert Estienne párizsi könyvnyomdász és kiadó 1557-ben, részben a régi pesukim és stichosok alapján a latin szövegbe bevezetett. Ezt a XVI. század óta általános versbeosztást az Egyház liturgikus könyveibe csak 1920-ban vette föl. (X. Pius pápától reformált Missale 1920. július 25.), addig a régi Hugo-féle betűbeosztás volt használatos az Egyház hivatalos liturgikus könyveiben.