Természetesen nem Darwin óta ismert az evolúció ideája. Csak az evolúció modern, világméretű elfogadása megy vissza Darwin A fajok eredete című munkájának megjelenésére, de magát a tant már jóval Darwin előtt számos tudós és filozófus vallotta. Az életnek az élettelenből való hirtelen keletkezésében és a fajok változásában való hit már az ókorban is általánosan elterjedt. A korai görögök közül például Aneximander († Kr.e. 547) azt tanította, hogy az ember a halból fejlődött ki, és Empedokles († Kr.e. 430) azt, hogy az állatok a növényekből származnak.
     A spontán ősnemzés tanát abban az időben csaknem általánosan elfogadták. Azt tanították, hogy nem csak a rovarok és a halak, de valószínűleg a magasabb rendű állatok és maga az ember is direkt iszapból vagy nyálból, vagy valamilyen más anorganikus táptalajból keletkezett. És ha ilyen nagy csodák, mint ezek megtörténhettek, akkor az sem okozott problémát elhinni, hogy egyik faj képes a másikba változni. Paul Amos Moody írta: „Annak feltételezése, hogy ilyen vagy olyan módon evolúció zajlik a világban, olyan régi, mint maga az emberi gondolkodás.”

A régi, legyen ez a babilóniai, görög, egyiptomi, indus vagy bármely más nép kozmogonikus mítoszainak tanulmányozása során arra a furcsa tényre bukkanunk, hogy annak feltételezése, hogy az univerzum eredetileg Isten cselekedete által jött létre, tökéletesen hiányzik. Mindenütt, minden mítoszban csak az őskáosz vagy valamilyen másfajta ősszisztéma létezik, melyet az istenek vagy természeti erők befolyásoltak, hogy a világ és lakói mostani állapotukba kerüljenek. Egy teremtés-tan a régi népeknél teljesen ismeretlen volt.

A modern kétkedők gyakorta hangoztatják azt a naiv állítást, hogy a Mózes első könyvében leírt teremtéstörténet a zsidók egyszerű korai kultúrájához akart „alkalmazkodni”; hogy ezt a beszámolót nem lehetett az evolúció fogalmaival megírni, mert az emberek abban az időben teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy a keletkezés evolucionista szisztémáját megértsék. Ez az állítás azonban nyilvánvalóan értelmetlen, hiszen tény, hogy a korai népek éppen ahhoz voltak szokva, hogy »csak« evolucionista fogalmakban gondolkodjanak. Egy külön teremtés – vagyis teremtés a semmiből (ex nihilo) egy mindenható, örök Isten által, aki a „kezdetkor” egyedül létezett – teljesen új és forradalmi gondolat! Sőt, az univerzum fiatal teremtésének eszméje, mely a genealogikus (leszármazási) feljegyzések segítségével az első ember kora óta ellenőrizhető, a régi korok embere számára sokkal nehezebben volt elfogadható, mint egy milliárd évekkel számoló geológiai időszámítás.
     Ismeretes, hogy számos klasszikus asztronómus és filozófus a világegyetemet végtelennek tartotta. Ezáltal a bibliai kinyilatkoztatás a kezdetekről a régi világban egyedülálló volt, és egészen a kereszténység vélt diadaláig valóban általánosan visszautasított elméletnek számított. És még ez a vélt diadal is csak rövid ideig tartott, mert az evolucionista spekulációk továbbra is megmaradtak – még az Egyházon belül is –, hogy végül megnyissák az utat a 19. századi darwinizmus előtt.

Korunkban az evolúció filozófiája a modern eszmevilágot teljesen uralja, mind a természettudományokban, a társadalomtudományban, mind a filozófiában, sőt a vallásban is. Olyannyira általánosan elfogadott, hogy – miként Huxley mondja – „az egész valóság evolúció”. Azt a bibliai elképzelést, hogy minden dolog alig néhány ezer évvel ezelőtt a semmiből keletkezett, olyannyira nevetségesnek gúnyolják ki, hogy ebben csak a reménytelenül tudatlanok vagy az elfogultak hisznek.
     Holott az evolúció a múltban és a jelenben is csaknem általánosan uralkodó evolucionista gondolkodás ellenére minden igazi tudománynak csakúgy ellentmond, mint a bibliai kinyilatkoztatásnak. Ez az állapot több mint figyelemre méltó!
     Ha azonban az evolúció tudományos szempontból lehetetlen (miként ezt a termodinamika két alaptörvényének általános érvényessége bizonyítja) és történelmi szempontból is hamisnak bizonyul (miként ez az isteni kinyilatkoztatásból kiderül), hogyan lehetséges a csaknem mindenütt képviselt állítást megmagyarázni, hogy minden dolog evolúció által keletkezett? Az igazi választ – úgy gondolom – Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írott második levelében találjuk: „Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesztek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik.” (2 Kor 4,3-4)

A válasz: a Sátán! Ő az, aki az emberek gondolkodását az Evangéliummal kapcsolatban elkábította. Az Evangélium a Megváltó örömhíre, aki az emberek bűnét a kereszten magára vette, hogy mindazok, akik benne hisznek, megmeneküljenek. Ha viszont az ember a világegyetem elementáris „anyagából” természetes úton fejlődött ki, akkor semmilyen teremtőnek nem tartozik felelősséggel, nem történt meg a bűnbeesés, nem volt átok, és ezért megváltóra sincs szüksége!

Kétségkívül „a nagy sárkány, az ősi kígyó, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot” (Jel 12,9) az, aki az evolúció eme szörnyűséges hazugságát kitalálta, hiszen ő a hazugság atyja. Urunk Jézus Krisztus „e világ fejedelmének” nevezi őt (Jn 12,31; 16,11), Pál apostol pedig „a levegőégben uralkodó fejedelemnek, vagyis a lélek, aki most a hitetlenség fiaiban dolgozik”. (Ef 2,2) János apostol azt hangsúlyozza, „hogy az egész világ a gonosz hatalmában van”. (1 Jn 5,19) És Sátánt nem utasította rendre Jézus, amikor Sátán azt mondta: „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom.” (Luk 4,6)

Ha valaki az evolúció elméletének sátáni eredetét felismeri, akkor sok, egyébként zavarba hozó kérdésre megkapja a helyes választ. A világegyetem legalapvetőbb kérdése, valójában az a pont, ami körül minden egyéb forog, nem más, mint annak eldöntése, hogy Isten korlátlan hatalommal rendelkezik-e függetlenséget követelő teremtménye fölött, vagy sem. A kérdés ez: tényleg Isten az univerzum mindenható teremtője és uralkodója, vagy a teremtmények által többé-kevésbé függő és behatárolt?

Az emberek között nem létezik sok vallás vagy filozófia. Valójában csak egy, és ez az egy az a lázadó és istenkáromló hit, hogy a független ember képes saját sorsát Teremtőjének akaratától függetlenül szabadon irányítani. Minden vallás – az egyetlen igazi bibliai kereszténységen kívül – az emberek valamilyen próbálkozása arra, hogy „megváltását” saját maga megszolgálja vagy helyzetét a világban megjavítsa időszakosan vagy örökre. Minden nem-keresztény filozófia annak megkísérlésévé válik, hogy a világegyetem végső igazságait Isten kinyilatkoztatott szavának való alávetése nélkül találja meg. Az emberek minden vallása és filozófiája Istennek a saját szavában kinyilatkoztatott kegyelmétől elválasztva, ember-vonatkozásúak, vagy talán általánosabban kifejezve, teremtmény-vonatkozásúak, ahelyett, hogy Isten-vonatkozásúak lennének. Ezek mind a mű valamilyen szisztémáját tartalmazzák, a javítás, a fejlődés, az emberi tökéletesedés, az evolúció szerint, ahelyett, hogy Isten korlátlan kegyelmében való gyermeki hitnek egyszerűen alávetnék magukat.

Mivel most az ember minden művével együtt e világ fejedelmének, Sátánnak az uralma alatt áll, a saját magában való bizakodás végülis nem jelent mást, mint a Sátánban való bizodalmat. Az Isten szavában való kételkedés egyenlő Sátán szavának az elfogadásával. Miként Pál apostol mondja: „Félek azonban, hogy a kígyó, amint álnokul rászedte Évát, a ti elméteket is megzavarja, és akkor vége Krisztushoz való őszinte ragaszkodástoknak.” (2 Kor 11,3)

De Sátán egész hatalmával, csakúgy, mint az ember, csak teremtmény! Se nem mindenható, se nem mindentudó, se nem mindenütt jelenlevő, ahogyan Isten. Akkor hogyan lehetséges, hogy hatalma van az egész világot, sőt egy egész angyal-csapatot elcsábítani, akik követik őt a Teremtő, az Isten ellen való lázadásában? Egyáltalán hogyan képesek puszta teremtmények, mégha a teremtés olyan hatalmas lénye, mint Sátán vezeti is őket, abban reménykedni, hogy Isten ellen való lázadásuk eredménnyel járhat? Ha meggondoljuk, ez az ostobaság teteje!
     A Biblia szerint Sátán eredetileg „a tökéletesség példaképe, telve bölcsességgel és tökéletes szépséggel” (Ez 28,12) volt. De „szépsége miatt szíve felfuvalkodott, ékességével tönkretette bölcsességét”. (Ez 28,17) Sátán szívében ezt mondta: „Én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat, hasonló leszek a Fölségeshez”. (Iz 14,13-14)
     E lázadása miatt, melyben más teremtények nagy csapata (talán „az ég csillagainak egyharmada”, melyre Jel 12,4 utal) követte, „levetettetett a földre” (Ez 28,15), és végül „az alvilágba zuhant”. (Iz 14,15)

De miért választotta ez a felszentelt kerub, hogy Isten nagy ellensége lesz? A válasz nyilvánvaló: a gőg. „Szíve felfuvalkodott”, és ezért ő akarja betölteni Isten helyét a világegyetemben.
     De ismét: miért engedte meg neki a gőg, hogy azt higgye, hogy kívánsága valaha is teljesülhet? Hiszen tudta, hogy nagy szépsége és bölcsessége csak azért az övé, mert Isten kegyelmében ezekkel ajándékozta meg. Tudta azt is, hogy magas rangja ellenére ő csak az örök Isten teremtménye.

De valóban tudta ezt? Bizonyára, hiszen Isten megmondta neki, hogy nem létezett örökké, mint Isten, mert volt egy nap, amikor megteremtette őt (lásd: Ez 28,13-15). Ezek szerint be kellett egy olyan pillanatnak következnie, amelytől kezdve el kezdett kételkedni abban, hogy vajon tényleg minden így történt-e. Hiszen erre egyetlen bizonyítéka volt csak: Isten szava. De Isten talán csak egyszerűen ezt mondta neki, hogy ő teremtette őt, hogy ezáltal alárendelt pozícióban tartsa? Nem lehetséges, hogy ő és Isten valamilyen ismeretlen módon valójában egyszerre keletkeztek, és hogy csak egy időbeli véletlen volt az, ami Istennek adta a hatalom gyakorlását? Szépségével és bölcsességével nyilvánvalóan meg tudta nyerni sok más angyal bizalmát, akiknek ugyanilyen okuk volt, hogy Isten szavában kételkedjenek.
     És a gőg így szüli a hitetlenséget, és másfelől a hitetlenség tovább erősíti a gőgöt, és a hitetlen gőg ezen iker-bűnei minden más bűn alapjává válnak. Ez vezetett Sátán lázadásához, Ádám bukásához, és ez a világ összes vétkének és szenvedésének alapja, ama bizonyos naptól az idők végezetéig.

De hogyan képzelhette Sátán, hogy ő és Isten és mind a többi lények azonos módon keletkeztek, és ezért lényegileg azonos rangúak? Ha nem Isten teremtette őt, akkor kicsoda? Ha Isten nem mindenható, akkor micsoda? Más szavakkal, ki volt valójában Isten? Az egyetlen lehetséges válasz Sátán számára, mely lázadását valahogyan igazolta, az volt, hogy voltaképpen nincs is teremtő! Valahogyan mindennek a természetes növekedés, a fejlődés, az evolúció folyamata által kellett keletkeznie. Ha nem akarta elhinni Isten szavát, akkor csak ezt a másik magyarázatot kellett hinnie.
     És pontosan ez az, amit még mindig hisz! Mert Isten szavának világos tanúságtétele ellenére, mely szerint egykor teljesen legyőzetik és az örök ítéletnek vettetik alá (és Sátán pontosan ismeri a Szentírást), még mindig vonakodik abban hinni, hogy ez így fog történni. Ezért lázad továbbra is Isten ellen, miközben azt reméli, hogy a történelem e gigantikus küzdelméből végül mégis győztesként kerül ki.

Mily infantilis, fantasztikus, reménytelen, tragikus tévedés! „Az esztelen ezt mondja szívében: »Nincs Isten!«” (Zsolt 14,1) Ugyanezt a tragikus tévedést ültette bele Sátán később Ádámba és Ádám utódaiba. És a teremtés szavaiban való kételkedés ma sem más, mint annak tagadása, hogy Isten valóban Isten.
     Itt kell tehát az evolúció teóriájának valódi eredetét keresnünk! Ebben látjuk a kezdeteknek Isten nélküli egyetlen lehetséges magyarázatát. Minden a Szentírásban és az élő Igében, Jézus szavában kinyilatkoztatott Isten-szótól elszakadt emberi vallás és filozófia gyökerénél ezért találjuk meg mindig az evolúció gondolatmenetét!

Ádám és Éva bűne a kígyó szavában való hitt volt, nevezetesen, hogy Isten szava nem megbízható, hogy Isten valamely tudást eltitkol előlük, melyhez valójában joguk van, és amely által ők is „olyanok lesznek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat”. (1 Móz 3,5) Ez volt az a régi kísértés, mellyel Sátán saját magát is tévútra vezette. A „tudás” (nevezhetnénk „tudománynak”) utáni vágy vezetett bukásához és Istennek az emberek és „uralmuk területe”, vagyis a föld felett kimondott átkához, mely így Sátán kontrollja alá került.

Ezen átok óta az emberiség történelme egy csaknem folyamatosan tartó felbomlás, széthullás, melyet csak néha szakított meg az isteni megújuló erő kegyelemteljes beáramlása az általa kiválasztott emberekre. Ezt a tragikus történetet Pál apostol a Rómaiakhoz írott levelében foglalta össze: „Mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba, és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak. A halhatatlan Isten fölségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával. Ezért Isten szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket. Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott. Ámen.” (Róm 1,21-25)

Ez a szívhez szóló szentírási rész leírja a pogány világ csaknem univerzális elszakadását a Teremtő eredeti elismerésétől egy evolucionista és panteista humanizmus elfajult szisztémájának elfogadásáig. Itt látjuk minden az emberre vonatkoztatott vallás alapvető körvonalát. Ez evolucionista, mert tagadja a semmiből való teremtést és a jelenlegi világot egy „elő-létező” anyagból (megj.: ez a mostani „ősrobbanás” kísérlet ú. n. „isteni részecskéje”, melynek megtalálása a kísérlet voltaképpeni célja) keletkezett produktumnak tekinti. És panteista, mert Istent így vagy úgy a természettel azonosítja; és humanista, mert az ember értelmét Isten kinyilatkoztatott szava fölé helyezi.

Mi akkor a különbség e régi pogány és a mai modern evolucionista filozófia között? E kettő között egyáltalán nem létezik valódi különbség! A mai elmélet Sátánnak a régi hazugsága, talán egy kicsit igényesebb köntösben, hogy a modern követelményeknek jobban megfeleljen, de a lényegben nincs különbség. A modern tudományosságban nagyon sok minden evolucionista, mert megpróbálja a világegyetem minden összetevőjét egy „elő-létező” anyagból természetes úton, fejlődésen alapuló folyamattal levezetni. Panteista, mert Istent a teremtésével azonosítja, és arra redukálja. És humanista, mert jobban szolgál a teremtménynek, mint a Teremtőnek, és az embert, mint a végső lépcsőfok, melyhez az evolúció eddig vezetett, tekinti végül saját istenének.
     Intellektuális világunkban így áll a dolgok jelenlegi helyzete. És ez pontosan az a szituáció, melyet Péter apostol az utolsó időkről megjósolt. Arról beszélt, hogy az utolsó idők gúnyolódói így csúfolódnak majd: „Először is értsétek meg, hogy az utolsó napokban csúfondáros gúnyolódók fognak fellépni, akik saját vágyaik szerint élnek, és azt mondják: »No, hol van Krisztus megígért eljövetele? Amióta atyáink meghaltak, minden marad úgy, ahogy a teremtés kezdetén volt«.” (2 Pét 3,3-4)

Ami azt jelenti, hogy az emberek az utolsó napokban még azt a gondolatot is elvetik, hogy a Teremtő egy napon ítélni jön és számon kéri tőlük tetteiket. Hogy ezt a gondolatot elracionalizálják, kitalálják az uniformitarizmus tanát, és ragaszkodnak ahhoz, hogy „minden úgy maradjon, ahogy a teremtés kezdetén volt”. Ezzel megszűnik az ok, hogy attól kelljen félniük, hogy a jelenlegi folyamatok előbb vagy később véget érnek.
     Állításuk bizonyítására azt mondják, hogy ezek a folyamatok mind a „teremtés kezdete” óta megszakítatlanul és változatlanul tovább tartanak. És ez csak azt jelentheti, hogy maga a teremtés is ugyanezen folyamatokból ered, és nem valami isteni teremtői aktus révén keletkezett a semmiből. Mindez végülis nem más, mint annak tagadása, hogy Isten a világ teremtője, vagyis hogy Isten valóban Isten. Így ítélni sem „jöhet vissza”, ahogy megígérte. E hamis és istentelen filozófia megcáfolására az apostol a híveket két tényre emlékeztette: az Isten szava általi ősteremtés kinyilatkoztatott tényére és egy későbbi ítéletre, amikor „az akkori világot a vízözön pusztította el”. (2 Pét 3,5-6) Mindkét tény egyértelműen és visszavonhatatlanul ellent mond az uniformitarizmusnak és az evolúció teóriájának.

Összefoglalva: minden gonosz kezdetének e földön egybe kellett esnie az evolúció ideájának létrejöttével. És mindkettő Sátánnak Isten, mint Teremtő és a világegyetem fenntartója, önkinyilatkozatása elleni ellenállásából keletkezett. A hitetlenség és a gőg ezen őstette vezetett Sátán bukásához: ugyanez később az emberek bukásához. Hasonlóan vezetett az Isten szavát nem hívő magatartás és az ember gőgje, nevezetesen azon meggyőződése, hogy saját sorsának irányítója, az emberi bűnök és szenvedések az évezredek keserű földi gyümölcseihez.
     És korunkban az evolúció ezen istentagadó és embert dicsőítő filozófiája terjeszti el gonosz származékait – a materializmust, a modernizmust, a humanizmust, a szocializmust, a fasizmust, a kommunizmust és végül a sátánizmust – ijesztő mértékben a világon.

(u. i.: Professzor Morris e sorokat 1963-ban írta le, abban az időben, amikor a 2008-as ősrobbanás-kísérletének ötlete felvetődött.)

Feltéve: 2008. szeptember 18.