Akik Luther elvei alapján lefoglalták a régi katolikus egyházi birtokokat, azok protestánsokká lettek. Akik hűek maradtak őseik vallásához és a pápa tekintélyéhez, lemondtak az Egyház kifosztásából járó anyagi előnyökről. A császár, V. Károly katolikus maradt s vele együtt katolikus maradt Bajorország, Baden s a Rajna vidéke és szétszórtan több német vidék.
     Természetes, hogy ez a különválás nem történt békességben. A katolikusok igyekeztek visszafoglalni a régi vagyont, őseik templomait, amit a protestánsok nem akartak engedni. Türelemről szó sem lehetett. Aki bírta, marta. A nagybirtokosok rendelkeztek jobbágyaik vallása és papjai fölött. Ha a nagyúr visszatért, visszatértek a jobbágyok, ha újra vallást változtatott, vele mentek a jobbágyok is. Volt olyan terület, amely kilencszer változtatott urat és vallást. Természetes, hogy mindezt nem erőszakoskodás nélkül. Gyilkoltak, gyújtogattak az evangélium nevében.

Egyezkedések, tárgyalások
A Speyeri birodalmi gyűlésen a katolikusok beleegyeztek abba, hogy Luther hívei megtarthassák az elfoglalt területeket. Azonban követelték, hogy hite miatt senkit ne háborgassanak, és hogy az új zsinatig további területet el ne foglaljanak. A lutheránusok ez ellen protestáltak. Ezért nevezték el őket protestánsoknak.
     1530-ban a protestánsok Augsburgban előterjesztették az ágostai hitvallást. V. Károly mindenképp meg akarta akadályozni a protestánsok továbbterjeszkedését, ami ellen azok tiltakoztak, s megtagadták a török elleni segítséget. Ennek az árát persze mi, magyarok adtuk meg, mert a török a nyakunkon maradt, befészkelte magát és háborítatlanul pusztította országunkat.
     A protestánsok 1531-ben Schmalkaldenben szövetségre léptek és oly erősek lettek, hogy ha ügyesebbek, megdönthették volna a német császárságot.
     Luther halála után 1547-ben Melanchton tárgyalásokat kezdett V. Károly császárral, hogy miként lehetne a vallási békét újra helyreállítani. A föltételek voltak: a katolikusok meghagyják a protestánsokat az addig elfoglalt vagyon birtokában, megengedik a papok nősülését és a két szín alatt való áldozást. Viszont a protestánsok elfogadták volna a hét szentséget, a szentmisét, az Úrnapját, Szűz Mária és a szentek tiszteletét, a pápa főségét és a szerzetesi fogadalmakat. Természetes, hogy megtörtént volna az Egyház belső reformálása is.
     Az egyezkedés nem sikerült. A protestánsok akkor már sokkal jobban gyűlölték régi testvéreiket, mintsem hogy ennyire visszahátráljanak. A katolikusok viszont helytelenítették, hogy a császár, mint világi ember intézkedjék dogmatikus dolgokban.

A tridenti zsinat
Luther állandóan hangoztatta az Egyházba becsúszott visszaéléseket. Sok tekintetben igaza is volt. Az emberek emberi hibákat követtek el. Másrészt az Egyház tanításait is pontosabban körül kellett írni. Erre szolgált a tridenti zsinat, amely 1545-től 1563-ig 25 ülésen foglalkozott az egyház reformálásával. A zsinat főleg a következőkben intézkedett: Élesen, szabatosan meghatározta a katolikus tanítást, főleg a protestánsok által támadott tételeket. A papság és hívek megjavítására üdvös fegyelmi határozatokat hozott. Kiirtotta a búcsúk körül történt visszaéléseket. A papság kiképzésére és a házasságkötésre stb. törvényileg intézkedett.
     Luthert szintén meghívták a tridenti zsinatra, ő azonban azt felelte, hogy „amint az ördögöt nem tartjuk urunknak, úgy a pápát vagy az antikrisztust sem fogadhatjuk el vezérünknek, mert hiszen a pápai uralom nem egyéb, mint gyilkosság, a léleknek tönkretétele.” A papokhoz intézett buzdítását ezzel fejezte be: „Isten töltse el lelketeket a pápaság iránt való gyűlölettel.”
     Az augsburgi vallási béke 1555-ben kimondotta, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását. Nem úgy lesz, mint eddig volt: a főurak nem kötelezhetik jobbágyaikat a maguk vallásának követésére. Aki nem akarta elfogadni a földesúr vallását, elköltözködhetett. Kimondották, hogy ha valamelyik főpap vallást változtat, az elhagyott Egyház birtokát nem követelheti magának, mint ahogyan eddig szokásban volt.

A 30 éves vallásháború
Az egyesült katolikusok Lepantonál fényes győzelmet arattak a törökökön s megkezdték azoknak Európából való lassú kiszorítását. A németek ezzel szemben újabb vallásháború küszöbére léptek. A protestánsok ismét katolikus birtokokat foglaltak el.
     A katolikusok nem engedtek. A protestánsok ekkor segítségül hívták országuk ősi gyűlölettel eltelt ellenségét, a franciát, azután a cseheket, majd az angolokat s végül a dánokat és svédeket. Vallásháborúnak nevezték, azonban nem a protestáns vallást védelmezték – mert hiszen a vallást senki nem bántotta –, nem is vallásszabadságról volt szó, mert hiszen ha tisztelték volna a vallás szabadságát, nem támadtak volna fegyverrel arra, aki nem az ő véleményüket követi. A vallásháború hatalmi kérdés volt. Minden képzeletet felülmúl az a kegyetlenség, amellyel, főleg a svédek ellenségeiket pusztították. Németország lakossága a vallásháború alatt 18 millióról 4 millióra esett le. Elpusztult 1976 kastély, 1629 város, 18.300 falu. Würtemberg lakossága 313 ezerről 41 ezerre, Augsburgé 80-ról 18 ezerre esett le. Németország a borzalom, nyomorúság és siralom országa lett – a vallás nevében. A protestánsok kezdték, a katolikusok nem engedtek, folyt a vér, tenger lett a vértanúk száma.

Szenvedtek ők és szenvedtünk mi, szegény magyarok, akiket csak a 30 éves vallásháború után tudtak a török igája alól fölszabadítani. Addig a keresztény kard és vitézség a saját testvérét irtotta, pusztította s nem került se idő, se pénz, se erő a Krísztus-feszegető pogány elzavarására.

A Németországhoz közel eső területek protestánsokká lettek, a déliek megmaradtak katolikusoknak: Svájcban a protestáns vezér Zwingli volt, aki szerint „az evangélium vért kívánt.” A csatát elvesztette, s a győztes katolikusok holttestét fölnégyelték és elégették.
     Svájc tulajdonképpeni reformátora Kálvin János lett, aki Franciaországban született 1509-ben. Kiváló tehetség volt, éles elme, szigorúság és vaslogika jellemezte. Megismerte Luther vallását, de nem követte annak ingadozásait.

Tanításának főbb vonásai:
     1. A hitnek egyedüli forrása a biblia. Ezért az egyént és államot a bibliának kell alávetni.
     2. Az Isten előre elhatározta minden ember sorsát (predestináció). Az Istennek vannak kedves emberei, akiket üdvözíteni akar, másokat pedig kárhozatra szánt. Ádám bűnbe esett, Júdás áru]óvá lett, mert Isten ezt így akarta. Akit Isten kárhozatra szánt, az a pokolba jut, ha minden erejével jóra törekszik is, még ha élete végéig jó volt is, végül mégis csak elkövet valami bűnt, amelyért Isten a pokolba küldheti.
     3. Luther szerint az egyházi hatalom feje a pápa helyett a fejedelem lett. Zwingli szerint a hatóság lett a vallási hatalom örököse. Kálvin szerint pedig a nép. A prédikátori tisztre mindenki alkalmas, azonban az öregek, a presbitérium hívja meg rá azt, akit kiválasztanak. Az Egyház láthatatlan. Csak az igazak tartoznak bele, ezeket azonban csak Isten ismeri.
     4. Két szentség van: a keresztség és az Úrvacsora. Luther szerint ott az egyház, ahol az evangéliumot helyesen tanítják, Kálvin szerint ott, ahol az isteni kinyilatkoztatást engedelmességgel hallgatják.

A mai protestantizmus szeret azzal kérkedni, hogy a katolicizmus zsarnoksága helyett megteremtette a lelkek szabadságát, az inkvizíció helyett a lélek szabad szárnyalását. Ezeket a hiú elképzeléseket senki nem cáfolta meg jobban Kálvin Jánosnál. Ö alkotta meg Genfben az első isten-államot. Persze úgy, hogy az Isten helyett ő alkotta meg az összes rendszabályokat. Megfosztotta népét minden szabadságától, hogy a saját despota elgondolását kényszerítse rájuk. Azt mondta, hogy Isten akarata az evangéliumban nyilatkozik meg. Amit aztán a mindennapi életre nem talált meg az evangéliumban, azt a maga elképzelésével pótolta. Éleselméjű, óriási munkabírású, önmaga iránt szigorú, aki örömöt, élvezetet soha, csak az önfeláldozó munkát kereste. Egyébként állandóan fejfájás, aranyér, ideggörcs, epekór, kelevények, hólyagbaj stb. gyötörték. A vidámságot, a fölemelőt bűnnek tartotta. A templomból kidobatott mindent, ami az érzékeket foglalkoztatta: az oltárokat, képeket, szobrokat, orgonát, sőt még a harangokat is, mert Istennek nem kell a pompa. Eltörölte az ünnepeket, mert Isten nem akarja, hogy öt ünnepeljék, hanem csak azt, hogy féljenek tőle.
     Az ember, szerinte nem egyéb, mint „a bűnösök fegyelmetlen tömege”, „a feje búbjától a lábujjáig nincs benne semmi nyoma a jónak. Ami benne dicséretet érdemel, azt mind Istennek köszönheti. Az ember igazságossága igazságtalanság, érdeme szemét, dicsősége szégyen.” Ezért az embernek nem szabad a legcsekélyebb szabadságot se engedélyezni, mert ha magára hagyjuk, csak gonoszságra képes.
     Ezért hozta be az egyházi fegyelmet s az oly gyűlöletesnek hirdetett inkvizíciót. Ennek minden polgár alá volt vetve. Az inkvizíció vagy konzisztórium kikérdezte, hogy az emberek tudják- e az imádságokat? Hallgattak-e külön prédikációt? Ellenőrizték-e a nők ruháit, hajukat, gyűrűjüket, cipőjüket, hogy megfelelnek-e az előírásoknak? Nem főznek-e a megengedett egy fogásnál többet. Cukorral, mézzel nem kényeztetik-e el magukat, mikor az tilos? Isznak-e egy pohárral többet? Nincs-e a könyvszekrényben meg nem engedett könyv, olvasó vagy valamelyik szent képe? A kártyázók, kockajátékosok, kuglizók szigorú büntetésben részesültek. Felbontották a leveleket. Tilos volt a színház, a mulatságok, a táncok, népünnepélyek, sőt még a korcsolyázás is. Tilos volt az olyan keresztnév, ami a szentírásban nem fordul elő. Tilos a karácsony és húsvét megünneplése. Vasárnap kétszer, hétközben háromszor kellett prédikációt hallgatni.
     Aki nem engedelmeskedett, megbüntették. Kálvin szívesebben látta, hogy egy ártatlan bűnhődjék, minthogy egy bűnös esetleg megszabaduljon a büntetéstől, mert erkölcsös embert csak büntetéssel lehet nevelni. Egy ember keresztelés alatt mosolygott – három napi börtön. Egy másik forró nyáron elbóbiskolt a prédikáció alatt – börtön. Két polgár kuglizott – börtön. Egy leány korcsolyázott – megbüntették. Egy ember kártyázott – pellengérre állították. Két legény verekedett – kivégezték őket. Valakinek nem tetszett Kálvin tanítása a predesztinációról – a városon végig korbácsolták és száműzték. Egy polgár szidalmazta Kálvint – tüzes vassal átszúrták a nyelvét és kikergették a városból. Gruet képmutatónak nevezte Kálvint – kivégezték. 1542-1546 közt 13 embert felakasztottak, tízet lefejeztek, 35-öt megégettek, 76-ot száműztek. A börtönök állandóan zsúfolva voltak úgy, hogy új bűnösök számára nem volt hely.

Kálvin azonban legszörnyűbb emléket Servet Mihály spanyol orvos elevenen való megégettetése által szerzett magának. Ez a szerencsétlen orvos komolyan vette a protestantizmus által hangoztatott evangéliumi szabadságot, azt, hogy a bibliát mindenki szabadon magyarázhatja. Könyvet írt s abban tagadta a Szentháromság tanát. Nem tudta, hogy a szabadságot a reformátorok mindegyike csak a maga számára ismerte el, másoktól azonban megtagadta. A pápa az Egyház kötelező tanítását 1500 éven keresztül mindig az összes püspökök megkérdezése után hirdette ki, a reformátoroknál azonban mindenki a maga külön pápája lett. A világjáró Servet Mihályt Kálvin kémei kelepcébe csalták s Kálvin parancsára láncra verve börtönbe zárták, s hosszú hónapokon keresztül az éhség, a férgek és piszok nyomorúságában szinte elevenen rothadt. Az inkvizíció emberei időnként megjelentek előtte, hogy tanainak visszavonására bírják Servet fanatikusan megmaradt véleménye mellett, s ezért nyilvánosan az egész nép szeme láttára máglyán elevenen megégették.

Kálvin azt mondta, hogy minden ember tetőtől-talpig gonosz. Tehát a gonoszok ítélkeztek a gyarlók felett. Vagy Kálvin önmagát meg az inkvizíció tagjait hibátlanoknak tekintette?

Egyébiránt Kálvin papjai 1542-ben a nagy pestisjárvány idején élükön Kálvinnal, megtagadták a betegek látogatását, mert egy közülük szintén megkapta a betegséget és belehalt. A törvény szerint minden beteg köteles volt három nap alatt papot hivatni.

A reformátorok egyébként folyton gyalázták egymást. Erre egy-két példa. Luther kijelentette: „Az én igém Krisztus igéje, az én szám Krisztus szája.” „Előttem az emberek semmit sem tudtak, nem voltak tisztában sem az evangéliummal, sem Krisztussal” – Kálvin erre azt válaszolta: „Luther Istent káromolja s a pokol fajzatja.” Viszont Luther Kálvint, Zwinglit és követeiket pogányoknak és a sátán szolgáinak nevezte, akiket a sátán keresztül-kasul átjárt.
     Zwingli Lutherról azt állította, hogy a Szentírást meghamisította. Luther viszont Zwingli fordításairól azt mondta, hogy bolondok, szamarak és antikrisztusok dolgoztak rajta.

Béza, Kálvin tanítványa mondta: „Jobb egy zsarnok – bármily kegyetlen legyen is – mint megengedni, hogy mindenki a maga esze szerint gondolkodhassék.” Kálvin szerint a lelkiismeret szabadsága ördögi tan (Libertas conscientiae diabolicum dogma).
     Dávid Ferenc Erdély reformátora először katolikus pap, aztán lutheránus, később kálvinista, végül az unitáriusok apostola lett. Minden tanításáról azt mondta, hogy az az egyedül helyes.
     Ilyen volt az evangéliumi szabadság 400 év előtt. Ma Genf nagyobbik fele katolikus, a protestánsok 20 felé szakadoztak. Kálvin hívei és tanítványai. fanatikusan terjesztették mesterük tanítását, aki Francia-, Angol- és Magyarország számára nevelt lelkészeket.
     Kálvin 1564-ben halt meg vagyon nélkül. Halálos ágyánál ott voltak hívei, akiket a hitben való kitartásra buzdított. Utóda Béza lett, aki még mesterénél is szigorúbb eréllyel, templomokat rombolva, a szerinte hitetlen (vagyis másvallású) embereket pusztítva terjesztette Kálvin vallását.

Olasz- és Spanyolország tudni sem akart az új vallásról, a latin Franciaország azonban kis részben megnyerhető volt az új vallásnak, a protestantizmusnak. A terjesztők itt is a nagy urak voltak, akik lefoglalták az Egyház régi birtokait. Ezernél több katolikus templomot leromboltak, a képeket, szobrokat, gyóntatószékeket az utcára hurcolták és megégették, és körülbelül 3000 papot megöltek. Természetes, hogy a katolikusok sem engedték az ősi 1000 éves jussot. Folyt a vér, sokszor kis dologért, egy kődobásért is egy egész sereg embert öltek meg.
     A kölcsönös gyűlölet és a fegyverkezés robbantotta ki az 1572. augusztus 18-i borzasztó vérengzést, amelyet a történelem Bertalanéjnek nevezett el. A politika kártyakeverője Medici Katalin, II. Ferenc, IX. Károly, III. Henrik francia királyok és IV. Henrik király feleségének, Margitnak az anyja volt. Gyönge királyfiai helyett ő uralkodott s mivel a kálvinisták, akiket itt hugenottáknak neveztek, benne látták a főellenségüket, ő is mindent elkövetett ellenük. Az állandó harcok után a hugenották kieszközölték a katolikus Franciaországban azt, amit a protestáns országok a katolikusoknak századok múlva sem engedtek, t. i. hogy szabadon gyakorolhassák vallásukat. A hugenották azonban Medici Katalint akarták eltávolítani. Az anyakirálynő erről értesülvén, rávette a királyt, hogy a hugenották kiirtását rendelje el. A király aláírta a rendeletet s 1572. augusztus 18-án az esti harangszó rémes zúgása mellett megkezdődött az összegyűlt hugenották lemészárlása. A történetírók szerint az áldozatok száma 5.000-70.000 között ingadozik, s egyike a történelem legsötétebb napjainak, amelynél szörnyűségesebb csak az angol, holland, ír és német katolikusok kiirtása volt. Politikából történt, de belejátszott a vallás is, és hogy mily mélységes volt a katolikusok elkeseredése, igazolja az, hogy a király egyetlen rendeletére pár óra alatt az egész tábor talpra állott, a tervet senki el nem árulta, és egy nap és egy éjjel folyt a mészárlás.
     A pápának azt mondták, hogy a királyi család élete ellen merénylet készült, és hogy sikerült azt leverni. A pápa hálaadó istentiszteletet tartott és a győzelem emlékére érmet veretett. A protestánsok ezt rossz néven veszik, pedig ez a kor – ha vallásos jelszók alatt is –, de a véres háborúk kora volt. A támadást a protestánsok kezdték és volt eset, amikor ők is vereséget szenvedtek.

A hugenotta IV. Henrik a francia királyi koronáért katolikussá lett, békét hozott, a hugenottáknak szabad vallásgyakorlatot engedett, holott a hugenották a maguk területén nem engedtek szabad vallásgyakorlatot a katolikus jobbágyaiknak. Nagyon érdekes, hogy a hugenották kieszközölték, hogy IV. Henrik gyóntatója jezsuita legyen. Azt hitték, hogy így meg fogja őket gyűlölni. Ellenkezőleg történt, a király lett a jezsuiták leghathatósabb pártfogója.

A katolikusok sorsa Angolországban lett a legsötétebb. A szentek szigete, amely 800 év óta nagy buzgósággal követte a katolikus elveket, VIII. Henrik botrányos élete folytán hagyta el ősei vallását. VIII. Henrik király fiatal korában buzgó katolikus, sőt Luther ellen az Egyház védelmezője is volt. De mikor megunta feleségét, akitől 5 gyermeke született és Boleyn Annát, az udvarhölgyet akarta nőül venni, a pápa nem bontotta föl a törvényes házasságot. A király ezen felbőszülve, országát a katolikus Egyháztól elszakítottnak jelentette ki. Ö lett az anglikán pápa. Ezrekre menő egyházi intézményeket szüntetett meg, vagyonukat elkobozta s körülbelül 100 millió korona egyházi vagyon birtokosa lett. Alattvalóitól megkövetelte, hogy neki hűségesküt tegyenek. Aki nem engedelmeskedett, azt kivégezték. Fisher bíborost lefejezték, fejét a király a londoni hídra tűzette ki közszemlére, mert ez a király első házasságát érvényesnek mondotta. Hasonlóképp végeztetett ki 2 bíborost, 2 érseket, 18 püspököt, 13 apátot, 500 szerzetest, 18 teológust, 12 herceget és grófot, 164 nemest, körülbelül 70.000 embert.

Ezért mondta Nagy Frigyes, a protestáns porosz király: Németország a vagyon miatt, Franciaország politikából, Angolország a szerelem miatt szakadt el az ősi katolikus Egyháztól.

VIII. Henrik halála után Cranmer, a mindenható miniszter folytatta az ország protestantizálását. 1555-ben azonban a katolikus Mária uralkodása idején Angolország 3 évre újra katolikus lett. Hűséget esküdtek a pápának s a királyné körülbelül 200 embert kivégeztetett, mert azok a katolikus vallás kiirtásán dolgoztak. Köztük volt Cranmer, VIII. Henrik rossz szelleme.
     Erzsébet királyné alatt azonban újra protestánsokká lettek az angolok. A pápa ugyanis nem ismerte el öt törvényes gyermeknek, mivel VIII. Henrik és Boleyn Anna házasságából származott. Ezért Erzsébet kegyetlenül folytatta atyja művét, a katolikusok üldözését. A kémek állandóan kutattak a katolikusok után. Az inkvizíció szakadatlanul működött, aki katolikusnak bizonyult, azt börtönbe hurcolták, földönfutóvá tették, vagy kivégezték.
     A gyűlölet rettenetes volt. Ismeretes Knox Jánosnak, Kálvin tanítványának ez a mondása: „Inkább 10.000 ellenséget lássak hazám ellen felvonulni, mint egyetlen misét.” A pápai követ 1561-ben ezt jelentette Rómába: „Csaknem minden kolostor romokban hever, az oltárok szétrombolva, Krisztus és a szentek képei összetörve, egyházi szertartások sehol.”
     Ennek a gyűlöletnek esett áldozatul Stuart Mária skót királyné, akit Erzsébet angol királyné, az ő testvére 19 éven át börtönben tartott s végül 1587. február 8-án lefejeztetett. Aki halála előtt ezeket mondta: „Kettőt nem vehetnek el tőlem: királyi származásomat és katolikus hitemhez való hűségemet.

I. Jakab, Stuart Mária fia, kegyetlenségben felülmúlta Erzsébetet. Börtön, pénzbüntetés, vagyonelkobzás vagy halál várt mindenkire, aki magát katolikusnak merte nevezni. Az inkvizíció állandóan működött, az inkvizítoroknak bármely percben módjuk volt a katolikusoknál házkutatást tartani. Katolikusnak lenni annyit jelentett, mint koldusnak lenni. A mártírok száma légió lett, akik katolikusok maradtak, örökös rettegés közt, szárazföldi gályarabságban töltötték életüket.

A legborzasztóbb sorsa Írországnak lett. Ez a kis ország, a gyönyörűséges „zöld sziget” állhatatosan ragaszkodott ősei vallásához. Először fegyvert fogtak jogaik védelmére, mikor a csatát elvesztették, a király minden vagyonukat elkoboztatta. A régi birtokosok bérlők lettek, az erdőkbe, mocsarak közé menekültek, 20.000-et közülük rabszolgának adtak el Indiába, Ausztráliába. Igen sokan Amerikába vándoroltak, számuk 50 év alatt 8 millióról 4 millióra olvadt – azonban katolikus hitüket nem tagadták meg soha. Amerikában, Ausztráliában ők lettek a katolicizmus megalapítói, s olyan hitvallók, akiket ma megcsodál az egész világ. Így csinál Isten a szenvedésből diadalt.
     Hogy mily példátlan volt az angolok gyűlölete és elnyomási rendszere, kitűnik abból is, hogy még 50 évvel ezelőtt Wallstown ír városban 3063 katolikus és 1 protestáns lakott s az egyetlenegy protestánsnak lelkészét a katolikusoknak kellett eltartani.

Németország közvetlen szomszédja lévén, hamar megismerte a protestantizmust. Népe gazdag, kereskedő nép lévén, amúgy is nehezen tűrte, hogy mint a nagy császári birodalom egyik tartományát, Spanyolországból kormányozzák. A császár küldöttei annyi tapintatlanságot követtek el, hogy a szabadságszerető nép alig várta a szolgaság lerázását. A vallási harc így egybeesett a politikai harccal s hosszú küzdelem után a reformáció győzelmével végződött. A reformátorok azonban itt is rettentő vandalizmussal dolgoztak. 1566-ban egy hét alatt 400 templomot romboltak szét. Gyönyörű képek, szobrok, az üvegfestészet remekei, az antwerpeni világhíres orgona, mind áldozatul estek a vallási rombolás fanatizmusának.

Ezen országok áttérése Wasa Gusztáv nevéhez fűződik. Ö volt a svédek szabadsághőse, aki II. Keresztély zsarnoki uralma ellen fölkelést szervezett. II. Keresztély maga is segítette a protestantizmust, de kíméletlen uralkodása Wasa Gusztáv zászlaja alá sodorta az egész országot. A háború sok pénzbe került s a szabadsághős azzal segített, hogy a németek példája szerint az Egyház vagyonát kobozta el s mivel ezt mint katolikus nem tehette, tehát protestánssá lett. Jelszó lett: a közösség vagyona a népé. Vagyis: minden a mienk. Az arany, ezüst értékeket eladták, a papi tizedeket az adósság törlesztésére fordították. 1554-ben kimondották, hogy csak Luther vallását tűrik meg, katolikus hivatalt sem kaphatott. Így van ez még most, 400 év után, amikor a protestánsok magukat a vallásszabadság előharcosainak nevezik. Vagyis: a vallásszabadság egyedül őket illeti meg.

A mi hazánk hű képe volt a protestantizmust megelőző és követő eseményeknek. Csak egy különbség volt: a török uralom két kézzel segítette elő a vallási megoszlást, amely az ő malmára hajtotta a vizet.

Mik voltak a protestantizmust elősegítő események?
A pogány irodalom és művészet pártolása alól Magyarország sem vonta ki magát. Különösen Hunyadi Mátyás királyunk szívesen pártolta azokat. Ennél azonban sokkal nagyobb baj volt a háborúskodás szelleme. Az, hogy a főpapság szintén részt vett a harcokban, s a főpapok inkább katonák voltak, mint lelkipásztorok. Igaz, hogy erre a folyton fenyegető török veszedelem is kényszerítette őket, azonban a háborúskodás nem talaja Krisztus gondolatainak.

A püspökök és püspökségek az akkori általános jó és rossz szokások közt éltek. Az ország, a király katolikus volt. Az Egyház támogatta a királyt, a király támogatta az Egyházat. Az jó alattvalókat nevelt a királynak, a király pedig vagyont juttatott az Egyháznak. Azonban befolyást is követelt, főleg a püspökök kinevezésénél. Az lett püspök, akit a király akart. Így történt aztán, hogy a király kedves embereit, hűséges szolgáit, sőt katonáit jutalmazta a püspökségekkel. Nem a püspökségekkel járó lelkipásztori kötelességek miatt, hanem a püspökségek vagyona miatt. Így történt, hogy Mátyás király a 17 éves aragóniai Jánost, majd a 7 éves Estei Hyppolitot nevezte ki esztergomi érseknek. Szatmári György megkapta a budai prépostságot, a veszprémi püspökséget, egyúttal királyi korlátnok volt, aki szövetséget hozott létre Velencével és Franciaországgal, 1505-ben pécsi püspök lett, de csak 1506-ban szentelték fel stb. stb.
     Ez volt annak a kornak egyik legnagyobb hibája, amely ellen állandóan küzdöttek a pápák és végletekig menő erőszakossággal ragaszkodtak hozzá a királyok.

A mohácsi csata után két királya lett az országnak: Ferdinánd és Zápolyai János. Mindkettő ragaszkodott ahhoz, hogy a maga területén püspököket nevezzen ki. Mivel pedig az ország egyes részei hol egyik, hol másik királynak voltak alárendelve, egyes püspökségeknek 2-3 püspökük is volt. Legtöbbször egyik se kormányozta híveit, hanem csak vitatkoztak, huzakodtak egymással a hívek iszonyú kárára.

Az alsó papság között voltak hibák, mint ahogyan az emberek között mindig szoktak hibák előfordulni. Főleg egyesek erkölcsi tévedései voltak kifogásolhatók. A rossz hír mindig gyorsabb, mint a jó s így történt, hogy egyik-másik pap botrányairól egész megyék tudtak, s ez nagy elégedetlenséget szült.
     A szerzetesek szegények voltak, de a szerzetházak, apátságok, prépostságok a jó lelkek adományai folytán igen nagy vagyonnal rendelkeztek. A vagyon fő kezelője a rend főnöke volt. Tehát a nagyurak arra törekedtek, hogy ezekbe a vezető állásokba a maguk fiát, rokonát ültessék. Aki pedig a fényes megélhetésért vállalta a hivatalt, keveset törődött annak erkölcsi céljaival.
     Még nagyobb baj volt a kommendátori rendszer, vagyis, hogy a kolostorok vagyonának kezelésére világi kormányzót állítottak. Voltak közöttük istenfélő, jó emberek. Azonban voltak olyanok, akik a kolostort kizsarolták, másrészt a szerzeteseket belevitték a duhajkodásba és élvhajhászatba. A férges alma megrontotta a körülötte levőket. Ezek között könnyű helyzete volt a protestantizmusnak, amely szabadságot, házasságot ígért az elégedetleneknek.

Paphiány
A papok nemcsak katolikusok, hanem jó magyarok is voltak. Hirdették az igét, de ha a szükség úgy parancsolta, kardot fogtak a haza védelmére. Mivel pedig a török évszázadokon keresztül szorongatta hazánkat, veszedelem idején a fiatal, buzogányt forgató papság kivonult a kontyos török ellen.
     Ismeretes, hogy a mohácsi csata vezére, Tomori Pál, egyszerű szerzetes volt, aki tisztaéletű, önzetlen, istenfélő, jámbor ember volt, s akit csak azért ruháztak fel a kalocsai érseki címmel és jövedelmekkel, hogy az érsekség jövedelméből tartsa el az ország végeit védelmező katonákat. Semmiképp sem akart vezér lenni, azonban a megszorult magyarság nálánál kiválóbbat nem talált a fővezérségre. Vele együtt közel 5.000 pap és szerzetes veszett el a hős vértől pirosult gyásztéren. Ez a veszteség nemcsak az országot sújtotta, hanem az Egyházat is. A fiatalok a csatában pusztultak el, az itthon maradt öregek és rokkantak közt a sanyarú világban sűrűbben aratott a halál, mint máskor.

Nem voltak kispapok
A püspökök nagyrésze szintén elhalt a csatában. Árván maradtak az esztergomi, győri, pécsi, kalocsai, csanádi, váradi püspöki székek. Jövedelmeiket lefoglalták az ország javára. Jövedelem nélkül nem lehetett fönntartani a szemináriumokat. Ahol volt szeminárium, ott zaklatott a török, zaklatott a protestáns előretörés.
     A plébániáknak legalább fele árván, lelkipásztor nélkül maradt. Volt idő, amikor a mai Fejérmegyében összesen 3 katolikus plébánia volt: a fehérvári, móri és ercsii. Ha a farkas közeledett, nem volt pásztor, aki a bárányokat tőle megvédelmezze.
     A török dúlás 150 évi nyomorúsága alatt a katolikus Egyház egyik legfőbb és ezerszer meg ezerszer síró panasza az volt, hogy nincs elegendő lelkipásztor, aki a hitet fönntartsa és terjessze.

II. Lajos király
fényes tehetségű, nagy jövendőjű uralkodónak indult, 6 nyelven beszélt, erős, edzett, vitéz volt mindaddig, amíg a nevelése a mi kimondhatatlan szomorúságunkra és országunk vesztére Brandenburgi Györgynek és feleségének, Mária királynénak befolyása alá nem került. Ezek teljesen megrontották a fiatal királyt. A királyi palota éjjel nappal tivornyák, mulatságok színhelye lett.
     A protestantizmus a protestánshajlandóságú brandenburgiak kedvezése mellett iparkodott már a királyi palotába is beférkőzni. Luther egyik könyvét, a „Vier tröstliche Psalmen” (Négy vigasztaló zsoltár) címűt már a királynénak ajánlotta: „Hallom, hogy Felséged az evangélium felé hajlik, de az istentelen püspökök akadályozzák ebben.” 1524-ben Cordatus Konrád a királyi palotában kezdett a pápa ellen izgatni. Mikor ezt a főurak megtudták, testületileg jelentek meg a királyi pár előtt és kijelentették, hogy aki az apostoli szentszék ellen szólni mer, azt akár őfelségeik szemeláttára összekaszabolják. Miért?
     Azért, mert a római Szentszék óriási áldozatait, atyai pártfogását, amellyel szerencsétlen hazánkat a török ellen állandóan támogatta – mindenki tudta. A pápa nélkül, annak pénzbeli segítsége, keresztes hadjáratai nélkül hazánk talán már Hunyadi János idejében sem tudott volna ellenállni a töröknek. Tehát a pápát, Magyarország legnagyobb jótevőjét bántani – a legrútabb hálátlanság volt a magyarok szemében.
     Verbőczy István, a nagy jogász 1521-ben Németországba ment követségbe V. Károly császárhoz és ezt írta: „Elmenvén Pannóniából a győzhetetlen császárhoz, szokatlan és hihetetlen dolgokat mondottak Lutherről. Ezt a különben sikamlós és állhatatlan embert, aki a saját bűnéből arat dicsőséget, sokan nagyon ostobául nem kisebbnek magasztalják, mint Szent Pál apostolt. Nagyon fájt nekem ez a dolog és Isten a tanúm: nagyon csodálkoztam sok ember fölöttébb való könnyelműségén a hit dolgában.”

1523-ban a budai országgyűlés kimondotta, hogy a király katolikus fejedelem lévén, az összes lutheránusokat, pártfogóikat, mint nyilvános eretnekeket és a Szentséges Szűz Mária ellenségeit fej- és jószágvesztéssel büntesse.
     1524-ben egy felvidéki főúr egy lutheránus könyvárusítót megégetett.
     1525-ben a nemesség követelte a lutheránusok elbocsátását a királyi palotából, mert azok kiszorították a magyarokat a hivatalokból.
     1525-ben a rákosi országgyűlésen törvényt hoztak: a lutheránusokat ki kell az országból pusztítani és meg kell őket égetni. (Kivéve a lutheránus könyvárusító elégetését, senkit soha nem égettek meg.)

A mohácsi vész után minden megváltozott
A főurak közül csak 15 maradt életben, a többi valamennyi meghalt a hazáért. Az életben maradtak egészen különleges helyzetbe kerültek. A pusztító, folyton harácsoló török állandó harci készenlétre kényszerítette őket. Az emberek élni akartak, s ha mód volt rá, igyekeztek meggazdagodni. Erre elsőrendű módot és alkalmat nyújtott a protestantizmus. A mi nagyuraink és középnemeseink is ismerték a németországi állapotokat, Luther Márton kapóra jövő tanításait: Az egyház fölött álló hatóságok, fejedelmek és városi tanácsok a kezelői az egyházi vagyonnak. Minden a mienk, azonban előbb el kell fogadni az új hitet.

II. Lajos özvegye, Mária királyné 1540-ben Hollandiából Magyarországba küldötte Frangepán Ferencet, hogy tegyen neki jelentést a régi haza állapotáról. Ő a többi közt ezeket írta: „Úgy a János, mint a Ferdinánd-párti urak elidegenedtek a hittől és arra törekszenek, hogy az Egyház javait elfoglalhassák és a maguk javára fordíthassák, részint hogy a töröknek járó adót kifizethessék, részint hogy azt a maguk hasznára fordíthassák. Magyarországon majdnem az összes hatalmasok új emberek, alacsony származásúak, akik feleségeik vagyonából gazdagodtak meg, akiknek atyja vagy férje, akiknek ők szolgái voltak, meghaltak a csatában. A többiek rablás és fosztogatás vagy pedig folytonos pártváltoztatás által vagyonosodtak meg. .. Ezért nem csoda, ha ezek a politikában és vallásban az újítások felé hajlanak, és semmit sem gyűlölnek jobban, mint az igazságos, keresztény és tisztességes életet.”

A mohácsi vész után az országgyűlések meg a királyok sohse fogytak ki a panaszokból, amely a főurak és hatalmaskodó nemesek ellen folyt, hogy azok betörtek a templomokba, sekrestyékbe, zárdákba, elrabolták a kelyheket, szentségtartókat, kereszteket, elfoglalták az egyházi birtokokat, vagy kirabolták azokat. A Báthory, Bornemissza, Serédy, Bebek, Görgey, Ráskay, Balassa, Balthazár, Thurzó, Perényi, Nyári, Török, Pekry, Bakith, Tompa, Dely, Deák, Nádasdy, Kápolnay, Forgách stb. stb. középnemesek és főurak nevei állandóan szerepelnek a jelentésekben, mint a katolikus Egyház fosztogatói. Ezért írta 1540-ben Ferdinánd király több főúrnak: „Amit kegyes és vallásos emberek, a ti atyáitok, Isten dicsőségére az Egyháznak adtak, azt ti profán célra elraboljátok, aminek az lesz a következménye, hogy az istentisztelet ott meg fog szűnni.”

Köteteket lehetne teleírni ezekkel a panaszokkal, amelyeket a megrabolt, kizsarolt egyháziak a királyhoz és országgyűlésekhez intéztek. De tény az is, hogy a Zíchyeket, Eszterházyakat, Erdődyeket, Pálffyakat kivéve, az összes főnemesek és nemesek az új hitre pártoltak. Zsilinszky Mihály leírta azoknak neveit, akik a protestáns vallás terjesztői és védői voltak. Csaknem valamennyinek nevét megtaláljuk azok közt, akik ellen, mint a katolikus Egyház fosztogatói ellen panaszt emeltek.

Annak a kornak egyik legfontosabb jellemvonása volt, hogy az ország rovására mindenki minél nagyobb birtokot óhajtott szerezni. A nagy birtok nagy hatalmat jelentett. Az új hit pedig megengedte az eltulajdonítást. Szabad volt a vásár, a török pedig kárörvendve nézte, hogy hogyan pusztítja a keresztény a keresztényt, hiszen valamennyi az ő malmára hajtotta a vizet.
     Az Egyház panaszra ment ugyan, de nem volt, aki a panaszt orvosolni tudta volna. Két ellenkirály állott egymással szemben. Mindkettő katolikus volt ugyan, de egyik sem mert erélyesen fellépni, mert tudta, hogy a szigorúság a másik király táborába hajtja a megdorgáltat.

Annyi bizonyos, hogy soha és sehol oly kedvező nem volt a helyzet a protestantizmus elterjesztésére, mint Magyarországon a török hódoltság alatt.

A török az új hitnek kedvezett
Elsősorban azért, mert a katolikusok Ferdinánd király pártján álltak, a protestánsok pedig a törökkel alkudozó, vele szövetségére lépő király hívei voltak. Haragudott a katolikusokra azért is, mert a török gyűlölte a képeket, szobrokat, körmeneteket, a kereszt hordozását. És végül: a töröknek érdekében állott, hogy a keresztény magyarok egymást üldözzék, pusztítsák, gyilkolják. Mivel pedig a protestánsok kezdték a katolikusok üldözését s a katolikusok védekeztek és szintén harcoltak a protestánsok ellen – a két verekedő közt örült a harmadik, mindkettő ellensége.
     Ezért írta Melanchton 1547 májusában: „Közepesen terjed Magyarországon az evangélium azokon a helyeken, amelyek török kézen vannak,” Gyulai Torda Zsigmond pedig ezt írta Melanchtonnak 1545-ben: „Tudd meg, hogy a törökök joghatósága alatt mindenütt szabadon hirdetik evangéliumot, úgy hogy Isten legfőbb jótéteményének mondhatnád, hogy megengedte, hogy ezek a területek a török igája alá jussanak. Ha testileg szolgaságban vannak is, az evangélium napja fölkelt és nagy véleményszabadság van.”
     Vagyis: az a török, amely tönkretette egész hazánkat, 500 éves kultúránkat kipusztította, rabszolgaságba hurcolta fajunkat, a protestánsok szerint a protestáns vallás szempontjából „Isten legfőbb jótéteménye” volt.

Mit tett a magyar nép?
Annyi bizonyos, hogy a magyar nép 500 esztendőn keresztül általában ragaszkodott a katolikus valláshoz és szerette azt. De mit tehetett az új hit megakadályozására? Semmit. Eszköz volt a hatalmasok kezében. Az új földesurak óriási területeket, egész vármegyéket birtokoltak. Ha úgy tetszett nekik, kikergették a katolikus papokat (ha ugyan a mohácsi csata után maradt még belőlük), s hoztak helyettük másokat. Az új pap úgy dicsérte Istent, amint neki vagy a földesúrnak tetszett. A nép nem tehetett ellene semmit. Egyébként nagyon érdekes, amit Szekfü Gyula a Magyar történet-ben megállapít, hogy a magyarok a mohácsi vész után még évtizedeken keresztül is azt hitték, hogy az új hit összeegyeztethető a katolikus vallással. Legfőbb kívánságuk a két szín alatt való áldozás és a papok nősülése körül forgott. Azt hitték, hogy ezt a tridenti zsinaton (1545-1563) a katolikus Egyház is behozza. Tehát nem az volt a szándékuk, hogy a katolikus egyháztól elszakadjanak. Katolikusoknak hitték magukat akkor, amikor az új tanítók lassan-lassan beszivárogtatták már a teljes elszakadás elveit, ahonnan viszont nem volt már visszatérés.

Az új tanítók elég ügyesek voltak ahhoz is, hogy az átmenetet észrevétlenné tegyék. Ahol a földesúr vagy a nép ellenkezett, ott meghagyták a misét, a litániát, Szűz Mária tiszteletét, a szentségek kiszolgáltatását. A régi módon gyóntattak, áldoztattak, betegeket látogattak stb. A Felvidéken évtizedeken át csak abban különbözött az új vallás a régitől, hogy a papok házasodtak s a misét latinul is, de magyarul és németül is mondották. Sylveszter János a nagyhírű protestáns lelkész 1541-ben ezt írta Nádasdy Tamásnak: „Kézhez vettem a mi szentséges Atyánk, Pál pápa levelét.”
     Aztán lassankint elhagyták egyik szertartást a másik után, előbb fölöslegessé lett a gyóntatószék, aztán a képek, szobrok, oltár, stb. Kihordták egyiket a másik után, az öregek lassan kipusztultak, a fiatalok már új szellemben nevelkedtek, s így 20-40 -60 év múlva eltűnt a katolicizmus és helyébe lépett az új tanítás.

Politika és vallás
A mohácsi vész után hazánk politikailag kettészakadt. Két királya lett. Egyik a habsburgi német, a másik Zápolyai János. A török inkább az utóbbit pártolta, sőt szövetségre lépett vele. A török igát mindegyik szerette volna lerázni, azonban hiányzott a nemzet egysége.
     A történelem megállapítása szerint legjobb lett volna, ha az ország egyedül a Habsburgokat követi, mert akkor könnyebb lett volna mindkettőjük ellenségét kiverni. A Habsburgoknak az volt a nagy hibájuk, hogy nem respektálták a nemzet jogait, és a gyönge országot a maguk birtokának tekintették, annál is inkább, mert a szegény ország nem bírt annyi pénzt előteremteni, mint amennyit a német tartományokból, főleg hadicélokra ráfordítottak. A másik pártnak, a magyar pártnak viszont az volt a hibája, hogy a törökkel szövetkezett. A német katolikus volt, a török párti magyar pedig a protestantizmusnak kedvezett. Bocskay, Bethlen többet ártottak a magyar katolikusoknak, mint a töröknek. Így fogyasztotta a magyar a magyart. Pusztították, rombolták a katolikus templomokat, szerzetházakat, megnyomorították a katolikus püspökségeket. Az 1620-i országgyűlés, amely Bethlen Gábort királlyá választotta, csak 3 püspökséget engedélyezett: Egerben, Nyitrán és Győrött.
     Sok katolikus papot megöltek. Rákóczi György 1619. szeptember 3-án elfoglalta Kassát és vallásszabadságot engedélyezett ugyan, de hajdúi iszonyú kegyetlenséggel végezték ki Grodecz Menyhért, Kőrösi Márk és Pongrácz István katolikus papokat csak azért, mert azok nem akarták megtagadni katolikus vallásukat.
     Még szomorúbb volt országunkra a protestáns Thököly István szereplése, aki akkor szövetkezett a törökkel, amikor Lipót király, főleg XI. Ince pápa segítségével, mindent elkövetett a török járom megtörésére. Így aztán pusztult, veszett a magyarság. Pusztította a török, pusztította a magyar, úgy hogy a török dúlás után oláhval, ráccal, némettel kellett betelepíteni a parlagon heverő magyar területeket. Ezek nyakunkra szaporodtak és Trianonnal országunk átka lettek.

Te, aki protestáns vagy, azt kérdezed: hogyan lettek a te őseid protestánsokká?
Nagyon nehéz erre felelni. Csak azt tudjuk, hogy 400 év előtt valamennyi ősöd katolikus volt. Azt is tudjuk, hogy a magyar katolikusok a mohácsi vész előtt általában meg voltak elégedve az ő katolikus hitükkel. Azt is tudjuk, hogy a főurak, még azok is, akik a katolikus egyházi vagyon elfoglalása révén húzódtak az új tanítók felé, azok is meg akarták tartani a régi hitet. A nagy többség, a kisemberek, a középnemesek, jobbágyok csupán eszköz voltak a nagybirtokosok kezében, akik nemcsak a föld, a kenyér, hanem a vallás fölött is rendelkeztek.
     Nagy úr volt-e a te ősöd vagy szegény – nem tudom. A régi papokat a nagyurak váltották föl újakkal, nem pedig a kisemberek. Hogy aztán erőszakkal, csellel vagy a jóhiszeműség palástja alatt történt-e a változás? a régi hittől való eltávozás? – ki tudná azt megmondani? Lehet, hogy a te őseid sírva, gyötrődve mondtak le a kedves régi templomról, annak szertartásairól, Szűz Mária, a szentek tiszteletéről, a régi vallás vigasztalásairól, amely atyáitokat 500 éven keresztül keblén nevelte.