Egy fiatal pap mondta nem sokkal Bessenyei Ferenc színész halála után: „Nyilatkozatai alapján biztos voltam benne, hogy csakis katolikus lehet. Ezért csodálkoztam, hogy a katolikus sajtóban sehol nem találtam a temetésével kapcsolatos információt. Aztán amikor a televízióban láttam a temetését, megértettem, miért.” (Mint ismeretes, Bessenyei Ferencet tridenti rítusú szertartással temették, amit a televízió élő adásban közvetített.) Bevallom, nem igazán értettem a szavait, de nagyon örültem nekik. Én magam ez idáig nem gondoltam, nem figyeltem rá, hogyan lehet szavaiból kiolvasni katolikus voltát. Most, hogy pályájának feldolgozásával egyre intenzívebben foglalkozom (lásd: www.bessenyei.hu) tökéletesen megértem a fiatal pap szavait: Bessenyei Ferenc szellemisége át volt itatva a katolikus lelkiséggel: nevezetesen azzal a nagyon fontos katolikus alapkövetelménnyel, hogy „legyetek jobbak, ember voltotokhoz méltóbbak, igazabbak; ne elégedjetek meg azzal, amik vagytok, hanem arra törekedjetek, amivé válnotok kell”. Íme néhány idézet sokszor, sok alkalommal elhangzott, (szándékosan) unos-untalan elismételt gondolataiból:      – Emberek, legyetek tisztességesek!      – Azt tartottuk jó művészetnek, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. Tisztább, okosabb, nagyszerűbb, szeretetre méltóbb és többre érdemes, mint a mai sorsod. A legjobbat működtesd magadból, különben elsöpör az élet! Mióta művészet van a világon, ez a biztatás a dolga. Segíteni az embernek a példa erejével. Különösen, ha bajban van. Ha bajban van az emberiség, ha bajban van a társadalom, akkor kétszeresen is az a dolga a színháznak, hogy egy jó szóval segítsen. A színháznak mindig úgy kellene állnia, mint a bajbajutott hajón a kapitánynak. Hogy a bajbajutottak tudjanak honnan erőt meríteni.      – Úgy kell beszélni a művészetről, s benne a színházról is, mint az emberméltósághoz való hűség példájáról, s mint társadalomformáló erőről. Ez a hűség minden időben és minden széljárásban kötelező. Minél embertelenebb a helyzet, minél nagyobb nyomás nehezedik a társadalomra, vagy a népemre, annál inkább kötelességem megtalálni a kivezető utat. Azt az utat, amelyen ki lehet menteni nehéz helyzetéből a népem, a társadalmam; meg lehet menteni a lelkét. Ha nem ez a hivatásom értelme, akkor semmi értelme nincsen.      – A magyar színház ennek a népnek a szolgálata. Lehet, hogy némelyek fülében őrültségnek hangzik ma már népszolgálatot emlegetni, de én nem tudok mást elképzelni. Ha a színész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába.      – Ha erkölcs nincs, ha szépség nincs, ha nincs összetartó szellemi erő, kinek lesz fontos a tervezés, kinek lesz szép a csillagok járása, s kinek az érdekében számol a matematikus? A színház abban segít dönteni, amiben a matematika nem tud. Hogy szabad-e ember alatti módon élni vagy nem szabad.      – Magyarnak lenni nem származási kérdés, hanem választás és felelősségvállalás dolga. A hazafiság számomra: egy nép sorsához illő magatartás.      – A komoly, felelős művészet nem fokozhatja a lélek kifosztottságát, a bizonytalanságérzetet. Nem mondhatja, hogy »ember, te igazán senki és semmi vagy; tele a jellemed gennyes kelésekkel; homoszexuális vagy, erkölcsi nulla, akire nem lehet bízni semmit. Ott vagy fölösleges a társadalomban, ahol éppen vagy«. Így, ilyen tudattal nem lehet élni. A színháznak nem az a feladata, hogy a bambák, a lehajtott fejűek, a gyávák és megfélemlítettek közösségét megteremtse; hogy félelmet erőszakoljon az emberekbe. A feladat pontosan ennek az ellenkezője. Egy ütemre járatni százakat vagy ezreket egy őrmester is tud, de az önbecsülés azonos magatartását kiváltani egy közösségből csak a lenyűgöző példa lehet képes. Ez volna tehát a feladat: a lenyűgöző példa.      – Becsülettel ki kell mondani a valódi veszélyt is, ha van, mert a veszély kimondásával csak a helyzetérzékelésünket erősítjük, nem pedig a veszélyt. Ki kell mondani a tévelygőknek, hogy rossz úton járnak. Hogy bármi legyen is a pillanatnyi, tetszetős látszat: nincs igazuk. Bessenyei Ferenc megnehezült szívvel vette tudomásul, hogy a világ mennyire megváltozott:      – A szellemi élet föltette magában, hogy most megnézi a dolgok másik oldalát is, és ezen a címen elkezdtünk vacakul vájkálódni a hősök magánéletében, mellékes cselekedeteiben, és már nem láttuk a fő cselekedeteiknek a lényegét. Leromboltunk egy csomó eszményképet, és ma már ott tartunk, hogy sokan rettenetesen dühösek azokra, akik magasabb rendű életre akarják kényszeríteni őket.      – Biztos, hogy az egymáshoz való viszonyunk aggasztóan megromlott. Nem tisztel senki senkit, és ez a folyamat az eszményképeink lerombolásával kezdődött. Előbb őket gyanúsítottuk, aztán az élőket.      – A képesség és a tehetség között minőségi különbség van. A tehetség erkölcsi kérdés, erkölcsi kategória. Éppen annak az eldöntése, hogy a képességeimet mire használom. A tehetség ennyivel több a képességnél. Most, amikor a közéletet, a művészetet soha nem volt mértékben parttalanul önti el a szemét, meg kell válaszolni azt a kérdést is, milyen szellemi áramlatnak, tanításnak következménye ez? Nem nehéz felfedezni, hogy e modern lelkiségnek Luther tanítása áll a hátterében: A szabad akarat, vagyis annak tagadása, hogy képesek vagyunk jót tenni. Egy katolikus egész életét önmaga felülmúlásában éli. Abban a törekvésben, hogy megfeleljen Egyháza, vagyis Ura és Parancsolója, Jézus Krisztus tanításának: „Legyetek szentek, ahogy mennyei Atyátok is szent!”      Luther, a protestantizmus ezzel szemben azt hirdeti: akármit is teszel, úgy sem sikerül jobbnak lenned. Ezért ne is próbálkozz vele. Paul Hacker Az „ÉN” a hitben Luther Mártonnál című könyvéből Luther tanításáról álljanak itt a következő idézetek:      – Az »ÉN« a hit-aktusában saját magára irányul vissza.      – Mert ha szíve biztos abban, hogy Istennek tetsző, amit cselekedett, akkor az a tette jó. Ha ez a bizonyosság hiányzik, akkor nem jó.      – Az egyház építményének objektív elemei – a Szentírás, a szentségek, a hivatal – rendben levőnek és megtarthatónak számítanak addig és akkor és azzal a feltétellel, amíg az egyes hívő saját üdvében való tudatosságát teremtik és erősítik meg, elvetendőek azonban, amint a hit reflexivitását akadályozzák, ami különösen a kioktatás és a helyreigazítás által történhet meg. Ezért kell az egyházi hivatal tanító-, vezető- és fegyelmi hatalmát – ami az Újszövetség szerint az egyeseket adott esetben oktatni, és tévedéseiket felfedni, végső esetben ezekért meg is büntetni jogosult, amely tehát az »ÉN«-re vonatkozó bizonyosságot érzékenyen megzavarhatja – ugyanúgy elvetni, mint az egyházi jogot, amely a külső rendet kötelezően előírja.      – A reflexíven hívő, a mindig elégtelennek bizonyuló saját tetteitől kétségbeesve és az elkövetett bűnök miatti lelkiismerettől gyötörve, kitér Istennek számára elviselhetetlen dicsősége elől, és »Krisztusba, mint adományba« kapaszkodik, abba a »végrendeletbe«, amit Krisztus hagyott rá, és amelyre görcsösen hivatkozik. »A testamentumhoz való jogát« akarja érvényesíteni, vagyis figyelmét saját »Én«-jére fordítja – és ezért nem tud szeretni. Mivel a statuáló, megragadó hit a saját »Én«-re vetül vissza, nem tudja Istent szeretni; csak az Isten előtti félelem marad meg benne, és ezért kell »dacolnia«. »Krisztusra helyezni a dacot« azt jelenti, hogy az Urat biztosítékként akarja felhasználni – először saját magában lelkiismerete vádjaival szemben, majd Isten dicsőségének szorongató képével szemben, azaz így kifelé is. Különösen a római Egyházzal szemben mutatott hajthatatlanság, makacsság, csökönyösség és lázongás lesz a reflexív hit követőinek vallási kötelessége, ahogy ezt Luther a galatákhoz írt magyarázatában több ízben is kihangsúlyozza. A lázadó makacsság mint magatartás válik bölcs cselekedetté. „Luther azt mondta, hogy naponta ezer paráznaság és ezer gyilkosság is semmi, ha az embernek hite van. Vagyis: fontos a biblia szava, ha az embernek jól esik. Így jött létre az a könnyű vallás, amely az ember hajlandósága után igazodik.” (Bilkei Ferenc: Kalauz a katolikus vallásba visszatérőknek) Egy protestáns csak önmagában keresheti a bizonyosságot. Vagyis üdvözülésének szükséges, de egyúttal egyetlen feltétele, ha „erősen hisz önmagában”. Viszont az önmagában hívő ember, akit semmi nem kötelez arra, hogy jobb legyen, és ennek következtében másokat sem bíztathat erre, csakis azt hangoztathatja, hogy „ilyen vagy, ne akarj jobb lenni, így is, sőt csak így felelsz meg Isten (a világ) elvárásainak”. És még egy fontos dolog jár együtt e protestáns lelkiséggel: ha csak a magam ítéletére támaszkodom, ha magam vagyok saját mércém, akkor minden cselekedetemet érintő bírálat egyúttal személyem bírálata is. Ezért nem lehet ma senkit rendre utasítani, valakinek a tetteiről véleményt mondani. Ha valaki ezt teszi, a megbírált azt rögtön személye elleni támadásnak értékeli.      Bessenyei Ferenc színházában a kritikának, az egymást jobbítani akaró együttműködésnek kimagasló szerepe volt. Ma ez a fajta viselkedés az élet minden területén elképzelhetetlen, sőt egyenesen büntetés számba megy: így alakulnak ki olyan új fogalmak, mint például a homofóbia, abortusz-fóbia stb., amik ellen, mint az emberi jogok megsértése ellen küzdeni kell. Így jutottunk el lassan, de biztosan korunk „szép új világához”.