Excellenciás és Főtisztelendő apostoli nuncius úr, Főtisztelendő paptestvérek, Krisztusban szeretett testvéreim! „Simon Péter válaszolt: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.»” (Mt 16,16) Ez a hitvallás az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház hitvallása kétezer év óta, és ez marad a világ végezetéig. Péter ezen hitvallása Urunk feltámadásával és a Szentlélek kiárasztásával lett nyilvánvalóvá a többi apostol és tanítvány számára. Egyik az apostolok közül, aki hitetlenkedett, a feltámadott, dicsőséges testben megjelent Úr sebeit látva így kiált fel zsidó létére: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Meggyőződése, hogy a Názáreti Jézusban Isten emberré lett. Péter apostol pedig első nagy pünkösdi beszédében így szól: „Ezt a Jézust föltámasztotta Isten: ennek mi mindannyian tanúi vagyunk. Miután tehát fölment az Isten jobbjára, elnyerte az Atyától, majd pedig kiárasztotta a megígért Szentlelket…” (ApCsel 2,32) Ekkor már minden apostol és tanítvány vallotta azt, amit Urunk kérdésére, hogy „Ti kinek tartotok engem?” egyedül Péter vallott meg: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Ezt a hitvallást nem a „test és a vér”, a pusztán emberi okoskodás, hanem az Atya nyilatkoztatta ki Péternek. Vagyis ő a Kinyilatkoztatás Lelkének, a Szentléleknek a sugallatában részesült. Az emberi okoskodás csak odáig mehetett el, ameddig Péter elment, de ameddig a nép és akkor a többi apostol sem ment el: hogy ti. Jézust nem lehet abból meghatározni, ami eddig volt. Jézus nem egy a próféták közül. Nem lehet a már ismertből megragadni Jézus teljességét, vagyis az alulról építkező krisztológia elégtelen. Eddig mehet el az emberi elme. És ekkor, a kegyelem hatására, Péter megpillanthatja Jézus valóságának gyökereit, hogy Ő mindenestől az Istené, kifejezhetetlen mélységeiben, öröktől fogva, mindörökké: „Te, Názáreti Jézus, mindenestül az Istené vagy, Te vagy az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) Erre a Péterre, aki ezt a hitvallást most kimondta, és aki az Úr halálával és föltámadásával a maga teljességében Isten Fiának ismerte föl Jézust – mondom: erre a Péterre építette Isten Fia az Ő Egyházát. Isten nem épít puszta szavakra és kijelentésekre, ember nélkül. Mint ahogy kezdetben Ádámra és Évára építette az emberiség életét, rájuk merte bízni az emberi fogantatások sorozatát a világ végéig, ugyanígy egy új isteni intézményt, az Egyházat – mely a bukott emberiség megmentésére van –, ráépíti Péterre és utódaira, akiknek elsődleges kötelességük őrizni a hitletéteményt, melynek abszolút középpontja és forrása nem más, mint ez a tudás: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” De Péter és vele a többi apostol, meg azok utódai hol őrzik és hirdetik a legerőteljesebben – vagyis a legkevésbé a „test és vér” szerint – Jézus istenségét? Hol hirdetik egészen bizonyosan a Jézust föltámasztó Szentlélek erejében? A szentmisében. A misét bemutató papság messze az emberi szavak erején felül, a teremtő Szentlélek erejével hirdeti Jézus istenségét a kenyér és bor konszekrációjával, az átváltoztatással, az átlényegüléssel. Emlékezzünk csak a szentmiséről először hírt adó Szent Pálnak a szavaira: „Én az Úrtól kaptam, amit közöltem veletek. Az Úr Jézus elárultatásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: «Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.» Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet és így szólt: «Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt cselekedjétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.» Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” (1Kor 11,23–26) Nem felszólításként hangzik el: „az Úr halálát hirdessétek”, hanem kijelentésként: „az Úr halálát hirdetitek.” Vagyis nem a misét elsöprő prédikálásról van szó, hanem a mise bemutatásáról. Azzal hirdetitek az Úr, az Isten Fia halálát, hogy miséztek és a misében részt vesztek. Először az Egyházon belül – befelé – kell hirdetni az Úr halálát és feltámadását, vagyis Messiás-voltát és istenségét; és csak ebből áradhat ki, kaphatja erejét a pogányok evangelizációja. Ez teszi ízessé a sót, ez az Egyház világossága. A Szentlélek segítségül hívása, az epiklézis által az Atya Egyszülöttje, Krisztus jelen lesz minden szentmisében, mint az örökkön élő Bárány, de mintegy megölve (Jel 5,6). Ha az átváltoztatások abbamaradnak, ha csak szóbeli hirdetés marad, az Egyház lassan elveszíti Krisztus istenségébe vetett hitét, és maga a Biblia sem menti meg többé. Akkor a Bibliát a mindenkori emberi romlottság ízlése szerint kezdik magyarázni. A konszekráció erőterében él a Biblia is, és az Egyház is. A mi Péterünk, XVI. Benedek pápa ráirányítja figyelmünket a szentmisére, a hitletétemény dobogó szívére. Motu proprióját és a mögötte levő szándékot nem érti az, aki mindezt nem tudja. A szentmise nem pasztorációs terület a szó általános értelmében, még csak nem is a gyülekezetnek önmaga ünneplése, hanem az Úr Krisztus megváltó áldozatának megjelenítése a Szentlélek erejében, és istenségének kinyilvánulása, mely képes teremteni, az anyag mélységeit átalakítani, föltámadott testével lefoglalni. Beszélj nekem a szentmiséről, a liturgiáról, és én megmondom, mit tartasz az Egyházról – és abból megtudom, hogy Istennek tartod-e a Názáreti Jézust. Ha a szentmise „gyülekezeti alkalommá” degradálódik, akkor az Egyház csupán egy vallási csoportosulás a többi között, és Krisztus nem biztos, hogy Isten. De ha a szentmise Jézus Krisztus keresztáldozatának vértelen jelenbe hozatala, akkor az Egyház isteni intézmény, melyet papjai és hívei sem tudnak lerontani. És az Egyház minden ember üdvösségének bárkája, amelyet Jézus, a megtestesült Isten, az Atya Egyszülött Fia határozott akarattal hozott létre, és tart fenn, mint titokzatos testét – bűneink ellenére is. A szentmise felügyelete, felülvigyázata az Egyház lényegére való figyelés. A miséző pap a hívekkel együtt, Péterrel való közösségben itt mondja ki a maga teljességében a világ végezetéig: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. És amikor Urunk Jézus szinte emberi szorongással azt kérdezi: „De talál-e hitet az Emberfia a földön, amikor eljön?” (Lk 18,8) – lényegében ezt kérdezi: Megtalálja-e a kenyértörés közösségét, a miséző Egyházat még itt a földön? Mert a Maranatha őskeresztény felkiáltás a szentmisében kell, hogy hangozzék addig, amíg az Úr el nem jön. Mert arra a mise-akklamációra fog eljönni, amelyre szentségi módon minden misében eljött. Maranatha! Jön az Úr! „Jöjj el, Úr Jézus! Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen minden szenttel. Amen.” (Jel 22,20–21)