|
Előszó Churchillnek volt két olyan mondata, ami igencsak megkérdőjelezi egy katolikusban az iránti érzett elismerést. Az egyiket Jaltával kapcsolatban nyilatkozta: „Részegítő gondolat emberek millióinak sorsáról dönteni.” Ennél keresztényietlenebb, erkölcstelenebb, visszataszítóbb, gőgösebb, hatalmával visszaélőbb mondatot el sem lehet képzelni. A másik: „A demokrácia ugyan nagyon rossz, de még nem találtak fel nála jobbat.”
Ha elfogulatlanul elgondolkozunk a világ folyásáról, menthetetlenül felmerül a kérdés, vajon hol tartana ma az emberiség, ha a történelem elsöprően nagy hányadában a nép határozta volna meg, hogy mi történjen vele? Kijött volna-e az ember a barlangjából, felhagytak volna-e valaha is az emberek az öldökléssel, rablással, egymás kiirtásával? De főleg megmaradtunk volna-e mi, magyarok, ha nem egy vezér, egy Géza, egy Szent István vezetett volna bennünket, hanem a portyázó, verekedni, rabolni vágyó pogány többség szavazott volna jövőnkről? Bennünk, magyarokban a demokrácia iránt érzett ellenszenvet Madách Imre Az ember tragédiája különösen ébren tarthatja. Bár Madách minden színben egy-egy nagy eszme eltorzulását mutatja be, s így minden színre tartogat elég emberi bűnt és nyomorúságot, a görög és a francia szín eszméje még eltorzulásuk előtt is eléggé utálatosnak tűnik. Mindkettőben, a demokráciában és a francia forradalomban is, a demagógok által manipulált, egyedül gyáva, de tömegben csőcselékké züllött nép, minden értéket leromboló proletáririgysége bitorolja a hatalmat. A történelem is arról ad tanúbizonyságot, hogy a többségnek pusztán számbeli fölénye alapján, nincs, nem lehet igaza. Könnyű belátni, hogy vezetni csak egy, részben erre született, részben a vezetői képességeket kemény munkával megszerzett, tetteiért és a vezetettekért egy személyben százszázalékosan felelősséget vállaló személy tud. És ha az ember elfogulatlan, illetve korunk szólamaitól el tud vonatkoztatni, azt is felfedezi, hogy a hierarchiára épülő társadalmi rend az a berendezkedési forma, ami mindenki, elsősorban a nagy tömegek számára a legkedvezőbb, mert ez az, ami a leghatásosabban tudja a közbiztonságot, a közjólétet, a közrendet és a közfegyelmet biztosítani.
A hierarchiára épülő társadalmi rendekben egy ország helyes vezetésére megvan, illetve megvolt a lehetőség. A vezetés olyanoknak a kezében összpontosult, akik vagy akiket egész életükben erre tanítottak, az uralkodással járó feladatokra, sőt, az ezzel járó önfeláldozásra oktattak. Az már egy másik probléma, és sajnos velejárója minden, ember által végzett dolognak, hogy ezzel a hatalommal – a vezetettek érdekeit elárulva – vissza is lehetett élni. De ez nem változtat azon a tényen, hogy magában a rendszerben benne volt a helyes és jó megoldás lehetősége. A történelemben a múlt század közepéig valójában tartósan soha nem létező egyenlősdi gyakorlatát egy gróf-fiú a magyar rádió mintegy másfél évtizeddel ezelőtti – arisztokrata családok tagjairól készített – adásában így fogalmazta meg: „Nem szólnék semmit, ha egy átértékelődés történt volna, de itt mindennek az elpusztítása, a tönkre tétele ment végbe”, vagyis a tömegeknek az a viselkedése, ami azon az irigységen alapuló vágyukon alapszik, miszerint nem ők akarnak jobban, szebben, értékesebben, igényesebben élni, hanem csak arra vágynak, hogy a másik se élhessen így. Nem szépítik, ápolják, gondozzák az eltulajdonított értékeket, épületeket, tárgyakat, szellemi és kulturális kincseket, hanem tönkrezúzzák, meggyalázzák, és végül pusztulásra ítélik őket. Nem ők akarnak úgy viselkedni, mint egy „jobb házból való úriember”, hanem arra vágynak, hogy ezt a réteget a sárban, megalázva, emberi méltóságától megfosztva lássák.
Mai világunkban ritkán találkozni olyanokkal, akik e kérdésben ki merik mondani a véleményüket, ha az „demokráciaellenes”. Ezért olyan érdekes és értékes C. S. Lewis megnyilatkozása, aki a demokráciát a Der Innere Ring (A belső kör) című könyvének első esszéjében, mely a Streng demokratisch zur Hölle (Szigorúan demokratikusan a pokolba) címet viseli, élesen és találóan gúnyolta ki. Lewis e cikkével a Dienstanweisung für einen Unterteufel (Szolgálati szabályzat egy ördögbeosztottnak) című művét folytatta, amelyben a Gonosz szemszögéből írta le világunkat. Vagyis szövegét úgy kell értelmezni, hogy „ami nála fehér, az nálunk fekete, és amit ő örömmel üdvözöl, attól nekünk félnünk, irtóznunk kell”. A cikkben Lewis egy főördög elképzelt ünnepi köszöntőjét írja le. E kitalált beszédből következzenek itt most a legérdekesebb részek:
De világos önök előtt, hogyan sikerült nekünk az emberi faj ilyen sok képviselőjét csupasz sorszámmá degradálni? Ez nem egy véletlen műve volt. Ez a mi válaszunk volt – valóban nagyszerű válasz – az egyik legnagyobb kihívásra, amit valaha is elénk állítottak. Ellentámadásunk két síkon indult. Az egyiken sikerült ügynökeinknek egy olyan elemet áttöréshez segíteni, ami a forradalommal kezdettől fogva rejtetten együtt sodródott. E forradalom szívében, magjában ugyanis mély gyűlölet rejtőzött minden egyéni szabadsággal szemben. A számunkra megbecsülhetetlen Rousseau fedezte fel ezt először. Az ő »Tökéletes demokráciájában«, emlékeznek rá, csak egyetlen államvallás megengedett; egy olyan vallás, amelyben a rabszolgaságot újra bevezetve, minden egyénnek bebeszélik, hogy ő (anélkül, hogy ezt konkrétan tudná) elejétől fogva mindig azt akarta, amit a kormány neki megparancsolt. Ez volt támadásunk az egyik oldalon, de önök, mint kezdők ilyen bonyolult munkával még nem fognak eleinte találkozni. Az önök munkája az lesz, hogy az egyes embereket megkísértsék. A támadás őellenük vagy őáltaluk egy másik síkon fog lezajlani. Demokráciának hívják azt a szót, amivel őket az orruknál fogva tudják majd vezetni.
Mindazonáltal tudni kell, hogy ez a számunkra olyan jó szolgálatot tevő jelenség nem mai keletű. Az emberiség az irigység szó alatt már évezredek óta ismeri. Csak eddig mindig az egyik legundorítóbb, legförtelmesebb és legkülönösebb bűnnek tekintette. Azok az emberek, akik ismerték ezt a tulajdonságukat, szégyenkeztek emiatt, azok, akik úgy érezték, hogy mentesek tőle, elítélték azokban, akik ilyenek voltak. A lenyűgözően új ebben a mai helyzetben az, hogy mi ezt a bűnt a demokrácia szó varázserejével jogossá, sőt úgyszólván szalonképessé változtathatjuk. Ennek a varázsigének a hatása alatt mindenki, aki valamilyen formában alacsonyabbrendűnek érzi magát a többieknél, egész szívével sikeresen oda hathat, hogy az összes többi embert is a maga alacsonyabb fokára letaszíthassa. De ez még mind nem elég. Ugyanennek a hatására azok, akik az igazi emberléthez még közel állnak, attól való félelmükben, hogy antidemokratikusnak bélyegzik őket, önszántukból távolodnak el saját emberségüktől. Biztos forrásból hallottam, hogy akikben felébred az érdeklődés a klasszikus muzsika vagy a komoly irodalom után, ezt az érzésüket inkább elnyomják, nehogy hátráltassa őket abban, hogy »olyanok lehessenek, mint a többiek«.
Nem tölt el bennünket elégtétellel, ha látjuk, miként teszi meg nekünk ezt a szolgálatot a demokrácia, amit ezelőtt csak a régi diktatúrák erőszakos módszerei értek el? Biztosan emlékeznek arra a történetre, amikor a görögök egyik diktátora (akkor még tirannusoknak hívták őket) küldöncöt eresztett egy másik diktátorhoz, azzal a megbízatással, hogy tőle az uralkodás alapvető módszereire tanácsot kapjon. Ez a diktátor kivezette a küldöncöt egy gabonaföldre, ahol végigsétálva sétapálcájával minden szárnak, ami akár csak egy centiméterre kilógott a többi szár közül, leütötte a végét. A példa világos volt: alattvalóid között ne engedjél meg semmi kiemelkedőt. Ne engedjél senkit bölcsebbnek, jobbnak, ismertebbnek vagy szebbnek lenni, mint a tömeget. Mindegyiket vágd egyformára; csupa rabszolga, csupa szám, csupa nulla. Mind egyforma. Így tudták a tirannusok bizonyos értelemben a demokráciát megvalósítani. De most egyedül a »demokrácia« szó el tudja ezt a munkát végezni. Amihez annak idején egy zsarnokra volt szükség, ahhoz most elég maga a szó zsarnoksága. Most már senkinek sem kell egy sétabottal a mezőkre mennie, hogy a kiálló fejeket leüsse. A kisebb szárak maguk levágják a nagyobbak fejét. És a nagyok elkezdik a saját szárukat megrágcsálni, hogy »olyanok lehessenek, mint a többi szár«. Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a »demokrácia« eme ördögi értelemben (vagyis én pontosan olyan jó vagyok, mint te) a legrafináltabb eszköz, amivel mi rendelkezünk. Mert a »demokrácia« vagy a »demokratikus szellem« (az általunk használt értelemben) olyan nemzetek létéhez vezet, ahol nincsenek nagy, értékes emberek; egy csupa képzetlen emberből álló néptömeghez, amelyik erkölcsileg gyenge, mert a fiatalságának nem kellett fegyelemhez szoknia, elbizakodott, mert állandóan hízelegtek neki az ostobaságáért, elpuhult, mert egész életén át elkényeztetett volt. És a pokol éppen ilyennek kíván minden népet. A szabad államok eltűnése, és a rabszolgaállamok terjedése számunkra azonban csupán eszköz (eltekintve attól, hogy ez a folyamat milyen szórakoztató), de a valódi cél az egyén tönkre tétele. Mert csak egyéniségeket lehet megmenteni vagy elítélni, csak egyéniségek lehetnek az ellenség fiai vagy a mi eledelünk. Számunkra minden forradalomban, minden háborúban, minden éhínségben az egyes ember gyötrelme a legfontosabb; az árulás, a gyűlölet, a düh, az őrület és a kétségbeesés, mindaz a rossz, amit előidéznek. De a jelentősége, mint cél, mint szellemi irányzat sokkal nagyobb, mert ezzel törvényszerűen minden szerénység, emberiesség és megelégedettség, minden öröm, a hála vagy csodálat minden érzése megszűnik, megsemmisül, és ezzel az emberi nem minden úttól, lehetőségtől elfordul, ami végül mégis a mennyországba vezethetné.
Utószó És a világ, mint a veszett állatok rohannak mégis a vesztükbe, e figyelmeztető jelekből mitsem tanulva. Csakúgy, mint minden eddigi civilizáció, nem sokkal összeomlása előtt. |
vissza