(Megjelent a Szent Margit Lap 77. számában)
|
Fisher bíboros 1535-ben halt vértanúhalált, mivel VIII. Henrik angol királyt nem volt hajlandó az angol egyház fejének elismerni.
Az a mód, mellyel a különböző rangú klerikusok a királytól követelt esküt minél gyorsabban letenni és Henrik minden szeszélyének minél alázatosabban megfelelni igyekeztek, valószínűleg az angol katolikus egyház legörömtelenebb fejezetét tárja elénk. E leggyorsabb kapitulációért vívott versengésben a püspökök foglalták el a legelső helyeket. Mégha tekintetbe vesszük a testi épségükért érzett érthető félelmüket, viselkedésük akkor is szánalmas kudarcnak bizonyul. A londoni Szent Pál dékánja és káptalanja nem elégedett meg a primátus puszta elismerésével, hanem Henriket ezenkívül még olyan személynek kiáltották ki, „akinek mi, a mi Urunk Krisztus után, mindent köszönhetünk”.
Hogy valóban jó ok volt arra, hogy valaki féljen Henriktől, azt világosan megmutatja azoknak a szerzeteseknek a sorsa, akik mindvégig ragaszkodtak a pápa jurisdictio hatalmának elismeréséhez és a kereszténység egységéhez. Az április 20-án letartóztatottak listája: John Houghton, Augustine Webster és Robert Lawrence, a London-i, a Beauvale-i és az Axelhome-i karthauziak priorjai. A Tower-ben, melybe a hazaárulók kapuján kellett belépniük, tartották őket fogva, ahol az elképzelhető legszörnyűbb körülmények között éltek. Nemsokára csatlakozott hozzájuk Dr. Richard Reynolds a Syon-i brigittáktól, aki kora legtanultabb angol szerzetesének számított. Tower-i fogságuk alatt mind a király megbízottai, mind Cromwell személyesen kihallgatta őket. Cromwell eléjük tette azt a parlamenti aktát, mely az eskü megtagadása esetére törvényi alapul szolgált elítélésükre. A foglyok biztosították őt, hogy mindenbe beleegyeznek, amit az isteni törvény lehetővé tesz számukra. Erre a kijelentésükre Cromwell ezt válaszolta: „Nem engedek meg semmiféle kivételt. Mindegy, hogy az isteni törvény megengedi-e vagy sem, minden fenntartás nélkül le fogjátok tenni az esküt, és meg is fogjátok tartani azt.” Perük tárgyalása folyamán a szerzetesek kitartottak amellett, hogy a pápa primátusát maga az Úr mint a Krisztus misztikus testében való lelki egység megőrzéséhez szükséges intézményt alapította. Erre a bíró félbeszakította őket és megállapította, hogy a törvényt rendes parlamenti okiratként hagyták jóvá, és ezért érvényességét nem szabad kétségbe vonni. Mindazonáltal az esküdtek még ezután is kétszer vonakodtak, hogy ilyen nyilvánvalóan szentéletű papokat bűnösnek jelentsenek ki – azon fenyegetések ellenére, miszerint a szerzetesek sorsára jutnak, ha ítéletük ellentmondana a király szándékának. Csak amikor Cromwell személyesen jelent meg, hogy az esküdteket megfélemlítse, hozták meg ezek vonakodva a bűnösséget kimondó ítéletet. A négy rabot a vesztőhelyre való hurcolásra, akasztásra és felnégyelésre ítélték.
A kivégzést 1535. május 4-re, egy keddi napra írták elő. Az e napot megelőző éjszaka esett, így az utcák iszappal voltak fedve. A vértanúkat lovakkal vonszolták a vesztőhelyre, úgy hogy a faalkotmányra kötözött elítéltek védtelenül voltak kitéve az utcai szennynek és a kemény kövezetnek. Morus Tamás és lánya, Margit, aki éppen látogatni volt édesapját a Tower-ben, a Bell Tower-ben levő cella ablakából követni tudták e szomorú felvonulás elejét. Az ablaka alatta zajló jelenetet figyelve Morus Tamásnak könnyek szöktek a szemébe, miközben ezeket mondta lányának: „Nézz oda Meg, nem látod, hogy ezek a szent atyák éppen olyan boldogan mennek halálukba, mint egy vőlegény az esküvőjére?”
A vesztőhelyre való gyötrelmes hurcolást egy régi tradíciónak megfelelően megszakították a Fields-i St. Giles menháznál, ahol az elítélteknek egy csésze sört adtak. Együtt egy világi pappal, John Hall Isherwood-i plébánossal, a mártírokat először felakasztották, azután még élő testükből kitépték beleiket, mielőtt a végülis élettelen testeket négy részre darabolták. Hall-t besúgta valaki, hogy egy magánbeszélgetés alkalmával megjegyzéseket tett a király zsarnokságáról és kicsapongásairól.
L. Hendricks írja a karthauzi mártírokról szóló könyvében: „Istennek úgy tetszett, hogy Boldog John Hall-t részesítse abban a dicsőségben, hogy Angliában a pogány idők lejárta óta ő lehessen az első, akit katolikus hite miatt megölnek. Miután a hóhért, aki bocsánatot kért tőle, szívélyesen átölelte, fellépett a szent vértanú arra a kordéra, mely a bitófa alatt állt. Ott, a tömeggel szembenállva, még egyszer megkérdezték tőle, hogy nem hajlandó-e mégis alávetni magát a király törvényének, mielőtt túl késő lenne. A legkevésbé sem megfélemlítve, ezt válaszolta: ‘Tanúként hívom a mindenható Istent, hogy nem makacsságból, gonoszságból vagy ellenkezésből tagadom meg, hogy a király akaratának engedelmeskedjem, hanem egyedül abból a félelemből, hogy nehogy megsértsem Isten legmagasztosabb felségét. Anyánk, a szent Egyház másképp határozott és tanított, mint a király és a parlament. Ezért lelkiismeretem kötelez, és én inkább kész és hajlandó vagyok a kínzás minden módját elviselni, semhogy az Egyház tanítását megtagadjam. Imádkozzatok érettem és irgalmazzanak nekem társaim, akiknek méltatlan priorjuk voltam’.
Ezután ugyanezen a brutális módon mészárolták le a többieket, Augustine Webster-t, Robert Lawrence-t és Richard Reynolds-t. Mindannyiuknak egyenként felajánlották a kegyelmet, ha megtagadják katolikus hitüket, de mindhárman inkább a halált, mint az aposztáziát választották. Azt mesélik, hogy a kivégzésre összegyűlt tömegben maga Henrik is megjelent álarc mögé bújva. Abban a tényben, hogy az első öt katolikus között, akik 1170., Becket Szent Tamás vértanúsága óta az Egyház jogaiért vérüket öntötték, hárman éppen a karthauziak közé tartoztak, a történelem bizonyos iróniája bujkál. II. Henrik ugyanis az érsek halálában játszott bűnrészességéért vállalt vezeklés részeként megfogadta, hogy alapít egy kolostort. A szigorú karthauzi rend a kereszténységben a legnagyobb tiszteletnek örvendett, ezért a király a Somersetshire grófságban fekvő Whitham-ban megépíttette Anglia első karthauzi kolostorát, melyben Henrik kifejezett kívánságára Szent Hugót (1140-1200) választották az első priorrá. (szerk. megj.: Hugó volt egyébként a világon az első karthauzi szerzetes, akit szentté avattak.) Hugót később a király rábeszélte, hogy Lincoln püspöke legyen. Szent Hugó sírhelyét a Lincoln-i katedrálisban a zarándokhelyek sorában és a nép tiszteletében csak Becket Szent Tamás Canterbury katedrálisában levő sírhelye előzi meg. Egyébként VIII. Henrik utasítására később mindkét sírt kifosztották és szétrombolták.
Néhány héttel ezen események után a londoni karthauzi kolostor újabb három tagját tartóztatták le, akiket ezután Newgate börtönében 17 napig barbár körülmények között tartottak fogva. N. Harpsfield így számol be erről: „Nyakuk körül vaspántokkal a tömlöc egyik karójához szegezve, lábukon nehéz láncokkal, melyek hatalmas vasgerendához voltak erősítve, olyan feszesen megkötözve egyenesen kellett állniuk, hogy se feküdni, se ülni, se valamilyen más módon könnyebbséghez jutni nem tudtak. Ez alatt a 17 nap alatt egyetlen egyszer sem szedték le róluk láncaikat, hogy legalább szükségüket elvégezhették volna.”
|
vissza