Elszakadás az Egyháztól, Krisztustól és Istentől
Részletek P. Gérard Mura Fatima – Róma – Moszkva című írásából
1999.

(Megjelent a Szent Margit Lap 41. számában)

A világnak a katolikus Egyház igazságaival szemben folytatott harcai fél évezred óta mindig súlyosabb és veszedelmesebb tévtanokhoz illetve forradalmakhoz vezetnek. Meglehetősen érdekes látni, hogy az újkor legalapvetőbb történései három évszámmal jellemezhetőek. Ezek az 1517-es (protestantizmus), az 1717-es (szabadkőművesség) és az 1917-es év (kommunizmus). Ebben a három dátumban Európában és az egész világon az Isten igazságától való elszakadás teljességgel szisztematikus előrehaladása fejeződik ki.

Krisztus így szólt az apostolokhoz: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21) Ebben a szóban, Krisztus, három szint egyesül. Az Atya, Krisztus és az apostolok (azaz az Egyház). Az Atya Krisztust küldi. Krisztus az apostolokat. Krisztus ezt mondta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Luk 10,16) És ugyanezt más szavakkal még számtalan más helyen elismételte.
     És az igazságtól való világi elszakadás pontosan ebben a három lépésben zajlott le: elszakadás a katolikus Egyháztól (1517), elszakadás Krisztustól (1717) és végül elszakadás Istentől (1917). Ez logikus és bizonyos értelemben elkerülhetetlen folyamat. Aki Krisztus küldötteit, az apostolok utódait (vagyis az Egyházat) elutasítja, konzekvensen Krisztust is elutasítja. És aki Krisztust elutasítja, az logikus módon az Atyaistent is elutasítja. Az elmúlt fél évezred története Krisztus eme szavait egyenesen lenyűgöző módon igazolja.

1517-ben zajlik le Luther téziseinek kitűzése. Ez a döntő kezdet – legalábbis kívülről nézve – a protestantizmus számára. Luther a két megadott küldetésből csupán egyet: Krisztus közvetítését Isten felé fogadja el, míg az Egyház közvetítését Krisztus felé már nem. Ezért hangzanak el Luther programszerű kijelentései: „Egyedül az írás”, és az Egyház tanítóhivatala nem; „Egyedül a kegyelem”, és a papság és a szentségek által való közvetítés nem; „Egyedül Isten”, és a menny szentjeinek közvetítése nem.

1717 hozta meg az elszakadás második fokát. 1717 a szabadkőművesség megalakulásának éve Angliában. Luthernek az Egyház és tanítóhivatala szembeni visszautasításából kis idő multán logikusan következett Isten e világon belüli kinyilatkoztatásának alapvető elutasítása is. De mivel Isten eme kinyilatkoztatásának Isten emberré válása a csúcspontja, ez valójában Isten emberré válásának elutasítását jelenti. Ezzel az első megjövendölt lépés valóraválásának lehetünk tanúi: „Aki titeket elutasít, engem utasít el.” Ahogy Luther az Egyház közvetítő szerepét elutasította, úgy utasítják el a szabadkőművesek Krisztust, és vele minden közvetítést vagy hidat Istenhez. Ezért képviselik ők a deizmust, mely mind az isteni gondviselést, mind a csodák lehetőségét tagadja.

1917 hozta meg az Isten elleni szociális forradalom második logikus lépését. Minekutána 1717 óta Istennek mindennemű működését és beavatkozását e világba tagadták, konzekvens módon értek el az utolsó lépéshez, a tökéletes ateizmushoz és antiteizmushoz. Ugyanis a kommunizmus lényegét tekintve nem más, mint egy harcos szociális ateizmus, és nem csak egy gazdasági rendszer, melyhez csak külsőleg jön hozzá az ateizmus.

„Aki engem gyűlöl, az az Atyát is gyűlöli” – ehelyütt realizálódik a második logikus összefüggés, melyet Krisztus világosan felvázolt. Ez a második következmény – az Istennel szembeni gyűlölet, mely a késő szabadkőművességben már kirajzolódott – mutatkozik meg világosan és nagyon harciasan a kommunizmusban. Aki nem bírja Krisztust, az nem bírja az Atyát sem.

A modern kor mindeme tévtanai azonban nem maradnak csupán elvi síkon, hanem az ember és a társadalmak életét minden aspektusában megváltoztatják. A kommunizmus tévtana nem csak valamilyen szociális megvalósulást tűz ki célul, hanem minden időben világforradalomra és világuralomra törekszik.

Mennyei mentőkötél egyfelől, a progresszizmus veszélye másfelől a romlás tetőpontján

A felvázolt szekuláris elszakadási mozgalom tetőpontján azt is megfigyelhetjük, hogy ettől az Egyház sem maradt érintetlen. A progresszizmus nem más, mint a protestantizmus és szabadkőművesség, sőt részben a szocializmus szellemének felvétele a katolikus Egyházba. Lefebvre érsek mondta: „És ezt a paktumot a szabadkőművesekkel, a protestánsokkal, a kommunistákkal a zsinaton nyíltan, nyilvánosan aláírták. Mi most ezt az Egyház emberei és a forradalom között létrejövő házasságkötést, ezt az utálatos, házasságtörő újraházasodást éljük át.”
     Aligha kell elmagyarázni, hogy a progresszizmus a protestánssá válásból áll. Gondoljunk csak a liturgia reformjára (asztal, nemzeti nyelv használata, az áldozat elutasítása, a szentségi papság szerepének csökkentése, a nép felé való fordulás, az eukarisztiának az áldozás és misén kívül alig meglévő tisztelete). A szabadkőműves szellem a francia forradalom három elvének az Egyházba való átvételében nyilvánul meg. A vallásszabadság a „szabadság”, az ökumenizmus az „egység” és a kollegialitás az egyházi vezetésben a „testvériség” realizálódása. Ezek mindhárman a II. Vatikánum gyümölcsei, melyek pontosan tükrözik a szabadkőműves szellemiséget. De gondoljunk a katolikus liberalizmusra, az igazság-pluralizmusra és egy bizonyos fokú deizmusra (a csodák tagadására). Úgy tűnik, hogy az Istentől és az igazságtól való elszakadási folyamat feltartóztathatatlanul folyik tovább, a megmenekülésnek egyetlen módja sincs kilátásban. Az 1989-es nyitás sem hozott valódi megoldást. A kelet legtöbb országában a kommunizmus megint előretört, mert a liberális nyugat nem tud valóban megnyugtató alternatívát kínálni.

Mikor ez a szekuláris mozgalom a csúcspontjára ért, a menny megnyílt, és mentőkötelet küldött, melyet nekünk csak meg kell ragadnunk: 1917. május 13-án Mária megjelent Fatimában. A menekülés eszköze Mária Szeplőtelen Szíve, hiszen ő minden kegyelem közvetítője, és ő az, aki minden eretnekséget legyőz.
     Mária a fatimai eseményekkel még további módon is utal erre az 1517-ben kezdődött, 1717-ben folytatódott és 1917-ben tetőpontját elért folyamatra. A menny ugyanis már 1717-ben odaadta mentőövként a rózsafűzért az Egyháznak: a Rózsafüzérünnepet ugyanis éppen 1717-ben, a szabadkőművesség megalakulásának évében ünnepelték először egységesen az egész Egyházban.

Franciaországot Jézus Szívének kell felajánlani: 1689 és 1789

A tény, hogy Isten a huszadik században Mária Szeplőtelen Szívét adta megmentésünkre, a mennynek Alacoque Szent Margit-Máriának adott üzenetére emlékeztet bennünket. Akkor Jézus Szívének kellett volna az államok üdvösségére, a szabadkőművesség által hamarosan bekövetkező veszélyből való megmenekülésre szolgálnia.
     1689. június 17-én volt Alacoque Szent Margit-Máriának az a híres látomása, melyben Krisztus azt követelte a királytól (XIV. Lajostól), hogy ajánlja fel magát és Franciaországot Jézus Szent Szívének. XIV. Lajos értesült a menny óhajáról, de nem tett eleget ennek a kérésnek.
     100 évvel később pontosan e napon, 1789. június 17-én, kezdődött a történészek szerint a francia forradalom, mely megdöntötte a királyságot. A dátumoknak ez az egybeesése félreérthetetlenül mutatja a francia forradalom és világméretű következményeinek büntető jellegét. Ha a mennytől adott mentőeszközöket nem alkalmazzák, a katasztrófát nem lehet elkerülni.

Oroszországot Mária Szeplőtelen Szívének kell felajánlani

Miként Krisztus a 17. században Franciaország felajánlását követelte, úgy követelte a menny a huszadik században Oroszország felajánlását Mária Szeplőtelen Szívének. A menny mindkét esetben az Egyháznak és a világnak szóló sorsdöntő kegyelmeket kötött a felajánláshoz. Megfordítva, a felajánlások elmulasztása is sorsdöntő katasztrófákat jelent a világnak. A katasztrófa már egyedül attól bekövetkezik, hogy Isten a ma oly veszélyeztetett világot magára hagyja. Franciaország, melyet nem ajánlottak fel Jézus Szívének, ezt követően a francia forradalom által az egész világon elterjesztette a szabadkőművesség tévtanait. Hasonló módon terjesztette el a világon a nem-felajánlott Oroszország a kommunizmus téveszméit.

Bár XII. Pius és II. János Pál pápák részéről többszöri kísérlet történt Mária fatimai kérésének – Oroszországnak Mária Szeplőtelen Szívének való felajánlásának – a teljesítésére, úgy és azokkal a feltételekkel, ahogyan ezt Mária követelte, a felajánlás a mai napig nem történt meg.


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA