(Ez a szöveg az 1875-ben megjelent francia eredetiből – Msgr. de Ségur: «L’ENFER» – készült német fordítás magyar tolmácsolása)

TARTALOM: Előszó A pokol létezése A pokol mibenléte A pokolbeli kínok örökkévalóságáról Gyakorlati következtetések A kiadó utószava

Nincs az ember számára fontosabb, mint annak ismerete, hogy halála után mi vár rá: a menny vagy a pokol. Az emberek minél jobban elszakadnak Isten parancsaitól, annál kevésbé hajlandóak az örök pokol létéről Istentől elkerülhetetlenül kinyilvánított igazságot elfogadni.
     Ezt a kis könyvet, amelyet Franciaországban Monseigneur de Ségur már több mint száz évvel ezelőtt megjelentetett, Boldog IX. Pius pápa az alább közölt levelével ajánlotta az egész világnak.
     Msgr. De Ségur művét Albert Frey (Ettingen) és Edi Wurster (Riehen) fedezte fel újra; a német fordítás és a legújabb időkből származó néhány példát bemutató függelék tőlük származik.
     Aki e kis könyvet elkezdi olvasni, nem tudja többé letenni a kezéből; mert mind magát, mind másokat meg akar az örök kárhozattól óvni.

Szeretett Fiúnk, köszöntés és apostoli áldásunk. Teljes szívünkből gratulálunk, hogy töretlenül, ilyen széles területen és ekkora sikerrel teljesíted feladatodat, mint az Evangélium heroldja. Minden, amit megjelentetsz, azonnal ezres példányszámban terjed el a nép között. Mivel írásaid ennyire keresettek, nyilván tetszenek is az olvasóknak. Nem keresnék az emberek őket, ha nem lenne meg a képességük, hogy a lelkeket kibékítsék és a szívek mélyére hatoljanak, hogy ott minden területen jótevő hatásukat kifejtsék.
     Az Istentől kapott adományodat tehát virágoztasd; folytasd buzgón munkádat és teljesítsd az evangelizálás feladatát.
     Részünkről megígérjük neked Isten segítségét, amellyel naponta növekvő számú lelket fogsz tudni az üdv útjára vezetni. Ezáltal a megbecsülés gyönyörű koronáját nyered el. Mialatt te a mi Urunk eme mennyei jóindulatát és más adományait várhatod, fogadd, szeretett fiúnk az apostoli áldást, melyet nagy szeretettel adunk neked, hogy vele atyai jóakaratunkat megmutassuk.

Kelt Rómában Szent Péternél, 1876. március hó 2-án, pápaságunk harmincadik évében.
IX. Pius pápa

1837-ben történt. Két fiatal alhadnagy, a Saint-Cyr tisztiiskolát éppen elhagyva, meglátogatták Párizs műemlékeit és látnivalóit. A Tuileriák közelében betértek a Mennybemenetel Templomába is, ahol e szép kerek épület képeit, festményeit és más művészeti értékeit kezdték nézegetni. Imádkozni nem állt szándékukban.
     A gyóntatószék közelében egyikük észrevett egy karingben levő fiatal papot, aki az Oltáriszentség előtt imádkozott. „Nézd csak ezt a papot”, mondta bajtársának, „az ember azt gondolná, hogy vár valakire.” – „Talán rád”, válaszolta a másik nevetve. „Rám? Minek?” – „Ki tudja, talán, hogy gyónjál.” – „Gyónjak? Rendben, fogadsz velem, hogy odamegyek?” – „Te és a gyónás”, válaszolta amaz és reszkető vállakkal elkezdett nevetni. „Mibe akarsz fogadni”, erősködött tovább a fiatal tiszt elszánt és gúnyos tekintettel. „Fogadjunk egy jó, hűtött pezsgős vacsorában.” – „Rendben, a vacsoráért és a pezsgőért, de nem bízom benned, hogy be mersz menni abba a kasztniba.” Alig mondta ki e szavakat, a másik egyenesen a fiatal paphoz ment és súgott valamit a fülébe. Ez felállt és a gyóntatószékbe ment, mialatt az állítólagos bűnbánó diadalmas tekintetet vetve társára, letérdelt elé, mintha gyónni készülne.
     „Hű, de szemtelen”, mormogta a másik és leült, hogy megfigyelje, mit csinál a társa. Várt öt percet, tíz percet, negyedórát. „Mit csinál ez ilyen sokáig”, tanakodott kissé türelmetlen kíváncsisággal magában. „Mit mondhat ilyen hosszú ideig?”
     Végre kinyílt a gyóntatószék ajtaja és felindult, komoly arccal kijött a pap. Miután odabólintott a fiatal tisztnek, elindult a sekrestye felé. A tiszt maga is felemelkedett vörösen, mint egy kakas és megütközött kifejezéssel bajuszát babrálva intett barátjának, hogy kövesse és hagyják el a templomot.
     „Na de”, sürgette emez, „mi történt? Tudod, hogy majdnem húsz percig voltál ennél a papnál? Komolyan, egy pillanatig már azt hittem, hogy valóban gyónsz. Mindenesetre a vacsorát megnyerted, akarod ma este?” – „Nem”, válaszolta a másik rosszkedvűen, „nem, ma nem. Majd egy másik nap. Dolgom van, úgy hogy egyedül hagylak.” Kezet fogott kísérőjével és nyers, izgatott feszültséggel távozott. Végülis mi zajlott le valójában az alhadnagy és a gyóntatóatya között?
     Alighogy a pap a gyóntatószék tolóablakocskáját félretolta, rögtön észrevette a fiatalember hangján, hogy ugratásról van szó. A fiatalember odáig merészkedett szemtelenségében, hogy állítólagos gyónása végén ezt mondta neki: „Mit nekem a vallás! A gyónás! Fütyülök rájuk!”
     Ez a pap azonban talpraesett ember volt. „De kedves uram”, szakította félbe őt szelíden, „látom, hogy amit ön itt csinál, az nem komoly. Hagyjuk a gyónást, és ha ön is úgy akarja, társalogjunk egy kicsit. Én becsülöm a katonákat és maga egy jó és szeretetreméltó fiatal ember benyomását teszi rám. Mondja, mi a tiszti rangja?” A tiszt kezdte észrevenni, hogy butaságot csinált. Örült, hogy így kikerülhet a csávából, s ezért elég udvariasan válaszolt. „Alhadnagy, éppen most fejeztem be a Saint-Cyr–t.” – „Alhadnagy? És sokáig az marad?” – „Honnan tudjam; két, három esetleg négy évig.” – „És utána?” – „Utána? Utána hadnagy leszek.” – „És utána?” – „Utána százados.” – „Százados? Hány évesen lehet valaki százados?” – „Ha szerencsém van, 28 vagy 29 évesen”, válaszolta a tiszt nevetve. „És utána?” – „Oh, azután nehezebb lesz: százados sokáig marad az ember. Utána a zászlóaljparancsnok jön, aztán a főhadnagy és végül az ezredes.” – „Rendben, tehát negyvenegy vagy negyvenkét évesen ezredes lesz. És utána mi lesz?” – „Utána dandártábornok, majd hadosztályparancsnok lehetek. Ezek után már csak a marsallbot marad hátra, de az én ambícióm nem megy ilyen messzire.” – „Jó, de házasodni nem fog?” – „Dehogynem, ha magasabb beosztású tiszt leszek, igen.” – „Jó, ön tehát házas ember, magasrangú tiszt, tábornok, hadosztályparancsnok, talán Franciaország marsallja, ki tudja? És azután, uram”, folytatta tovább a kérdezősködést állhatatosan a pap. „Azután? Azután”, ismételte a fiatal tiszt egy kissé zavartan. „Oh, őszintén szólva, fogalmam sincs, azután mi lesz.” „Látja, milyen furcsa”, mondta mind komorabbá váló hangon a pap. „Maga mindent tud, ami addig a pillanatig történni fog, de hogy azután mi történik, azt nem tudja. De én igen és meg is mondom magának. Azután, kedves uram, meg fog halni. Halála után pedig meg fog jelenni Isten előtt, ahol ítélni fognak maga felett. És, ha így halad tovább, ahogy eddig, akkor kárhozatra fogják ítélni és Örökké a pokolban fog élni. Ez az, ami ezután történni fog magával.”
     És amikor a szemtelen fiatalember e befejezés miatt kissé megszégyenülve el akart sompolyogni, a pap még utána szólt: „Egy pillanatra még, uram, még van egy-két szavam magához. Magának van önérzete, nem igaz? Nos, nekem is van és maga éppen most súlyosan megsértett engem, amiért elégtétellel tartozik. Egyébként nagyon egyszerűvel. Maga szavát adja nekem, és én a becsület nevében azt követelem magától, hogy nyolc napon keresztül elalvás előtt mindennap letérdel és a következő szavakat hangosan elismétli: ‘Egy napon meg fogok halni, de fütyülök rá; halálom után ítélkezni fognak felettem, de én fütyülök rá; perem után elkárhozásra ítélnek engem, de én fütyülök rá; a pokolban örökké égni fogok, de én fütyülök rá.’ Ez minden. De becsületszavát adja nekem, hogy teljesíteni fogja, nemde?”
     Az alhadnagy egyre zavarodottabban mindenáron háta mögött akarta tudni ezt a ballépést és ezért mindent megígért, a jó pap pedig végre elbocsátotta őt. De még jóságosan hozzáfűzte: „Fölösleges mondanom, hogy teljes szívemből megbocsátok magának. És ha egyszer el akar jönni hozzám, a helyemen megtalál. Csak adott szavát el ne feledje.” Ezután a fiatalemberek elváltak egymástól, ahogy ezt már az előbb láttuk. A fiatal tiszt egyedül ment enni. Nagyon bosszús volt. Este, lefekvés előtt tétovázott egy kicsit, de aztán beleharapott a savanyú citromba: „Meg fogok halni; el fognak ítélni; talán a pokolba kerülök...”, de ahhoz már nem volt mersze, hogy hozzátegye, „és én fütyülök rá”.
     Így telt el néhány nap. Vezeklése megszakítás nélkül foglalkoztatta, állandóan a fülében csengtek szavai. Alapjában véve, mint a fiatalok 99 százaléka, ő is inkább csak meggondolatlan, mint rossz volt. A nyolc nap még nem telt le, amikor, ezúttal egymagában, visszatért a templomba, jó gyónást végzett és könnyekkel a szemében, de szívében nagy örömmel kilépett a gyóntatószékből. Azóta is, ahogy arról biztosítottak, megmaradt jó és buzgó kereszténynek. A pokol komoly gondolata, együtt Isten kegyelmével hajtotta benne végre ezt a változást. Miért ne befolyásolhatná az, ami ennek a fiatal tisztnek lelkére ily hatással volt, a Te lelkedet is kedvezően, kedves Olvasóm. Gondold csak meg! Ezen el kell töprengeni, mert ha valaha is volt személyes probléma ezen a világon, akkor ez az, méghozzá olyan, amitől tartani kell. Minden ember előtt felvetődik ez a kérdés, és így vagy úgy, de mindenkinek választ kell találni rá.
     Ha akarod, a következőkben két kérdést fogunk együtt röviden és velősen megvizsgálni: Először, létezik-e valóban pokol, másodszor, mi a pokol.
     E kérdések eldöntésében csak jóakaratodra és hitedre apellálok.

Azt, amit minden idők népei mindig hittek, a közös értelem igazságának nevezik, vagy ha úgy jobban tetszik, általános és univerzális érzésnek. Ha valaki megtagadná, hogy ezen nagy igazságok egyikét elfogadja, nem lenne, ahogy helyesen mondják, józan eszénél. Az ilyennek valóban bolondnak kell lennie, ha azt hiszi, hogy minden kor minden emberével szemben egyedül neki van igaza.
     Az igazság az, hogy minden időben, a világ kezdetétől napjainkig minden nép hitt a pokol létezésében. Ezen vagy azon a néven, ilyen vagy olyan, többé vagy kevésbé különböző formában, de megtartották, megőrizték és terjesztették a borzasztó fenyítésben, a végnélküli büntetésben való hitet, amelyben a gonosz megbüntetésére a halál után a tűz mindig szerepel.
     Tehát egy biztos tényről van szó, amelyet nagy keresztény filozófusaink oly világosan kifejtettek, hogy alapjában véve fölöslegesnek tűnik tovább is ennek bizonyításán fáradozni.
     A legrégibb ismert könyvekben, Mózes könyveiben a kezdetektől fogva szerepel a tűz örök poklának képe. De jól jegyezd meg, hogy ezeket a könyveket e helyen tisztán történelmi szempontból idézem. A „pokol” kifejezés szó szerint megtalálható itt: így például a Számok könyvének tizenhatodik fejezetében olvassuk, hogy három levitát; Korét, Dátánt és Ábiront elevenen nyelt el a pokol, mert Istent káromolták és Mózes ellen lázadtak.
     A szöveg kétszer elismétli: „S leszállának elevenen az alvilágba ... aztán tűz jöve ki az Úrtól s megölé azt a kétszázötven férfiút.” (Szám 16,33/35) A Deuteronomium-ban Mózes szájával ezt mondja az Úr: „Tűz lobban fel haragomban s égni fog az alvilágnak fenekéig.” (MTörv 32,22)
     Jób könyvében, melyről egyesek azt vallják, hogy Mózes írta, az istentelenek, kiknek élete anyagi javakban bővelkedett, azt mondták Istennek: „Hagyj minket békében, nem vagyunk kíváncsiak útaidra! Ki az a Mindenható, hogy szolgáljunk neki, és mi hasznunk, ha hozzá imádkozunk?” Nincs rád szükségünk, nem kellenek a törvényeid. És ezek az istentelenek: „Egy pillanat alatt szállnak az alvilágba.” (Jób 21,13-15) Jób a poklot „a nyomorúság és sötétség földjének, ahol halálárnyék, zűrzavar és örökös iszonyat lakozik” nevezi. Ezek a mondatok bizonnyal többek, mint csak tiszteletet érdemlő tanúságai legrégebbi forrásainknak.
     Ezer évvel a keresztény kor előtt, amikor még se a görögökről, se a rómaiakról nem volt szó, Dávid és Salamon gyakran beszélgettek a pokolról, mint egy létező nagy igazságról, mely olyannyira ismert, de főleg elismert volt mindenki előtt, hogy még arra sem volt szükség, hogy bizonyítsák. A Zsoltárok könyvében többek között ezt mondja Dávid a bűnösökről: „Térjenek az alvilágba a vétkesek.” (Zsolt 9,18)
     Máshelyütt a pokolbeli szenvedésekről, „az alvilág gyötrelmeiről” szól. (Zsolt 17,6) Salamon sem kevésbé formális. Miközben az istentelenek javaslatait – akik az igazakat félrevezetni és megsemmisíteni akarják – tárgyalja, így idézi őket: „Nyeljük el élve, mint az alvilág.” (Péld 1,12)
     És a Bölcsek könyvének ismert helyén, ahol az elkárhozottak reménytelenségét oly hatásosan ábrázolja, még hozzáteszi: „Így beszéltek a pokolban azok, akik vétkeztek”, mert „a gonosz reménye olyan, mint a szélhajtotta pehely, mint a könnyű hab, melyet vihar kerget.” (Bölcs 5,14-15)
     És egy másik könyvében, melyet Ecclesiasticus-nak vagyis „Egyházi könyv”-nek neveznek, így folytatja: „A bűnösök társasága kóc-csomó, és végezetük tűzláng! A végén alvilág van, sötétség és bűnhödés.” (Sir 21,10-11)
     Két évszázaddal később, több mint nyolcszáz évvel Jézus Krisztus előtt, a nagy próféta, Izajás maga ezt mondta Luciferről: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag? Azt gondoltad magadban: Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba.” (Iz 14,12-15)
     Ez alatt a szakadék, misztikus „tenger” alatt azt a rettenetes folyékony tömegű tüzet kell érteni, amely a föld mélyén elrejtve létezik, és amelyet az Egyház, mint a pokol helyét nevezi meg.
     Salamon és Dávid is erről az égő mélységről beszélnek. Próféciáinak egy másik helyén Izajás tűzről, a pokol örök tűzéről szól: „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?” (Iz 33,14)
     Dániel próféta, aki kétszáz évvel Izajás után élt, miközben az utolsó feltámadásról és ítéletről beszél, ezt mondja: „És mindazok, akik a föld porában alszanak, feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Dán 12,2) Ugyanezt a tanúságot megtaláljuk a többi prófétánál is, egészen a Messiás előfutáráig, Keresztelő Szent Jánosig, aki Jeruzsálem népének szintén úgy beszél a pokol örök tűzéről, mint egy olyan régóta ismert igazságról, amiben soha senki nem kételkedett. „Aki pedig utánam jövendő”, kiáltja, „majd megtisztítja szérűjét és összegyűjti búzáját a csűrbe, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3,12)

A görög és latin ókor is mesél nekünk a pokolról és az ő borzalmas végnélküli büntetéseiről, többé-kevésbé pontos ábrázolásokban. Annak mértékében, hogy milyen messze távolodtak el ezek a népek az eredeti tradíciótól, a pátriárkák és próféták tanításától, lehet náluk jobban vagy kevésbé a sötétség és tűz poklában való hitet megtalálni. A görögök és latinok Tartaroszáról mondja Szókratész fiatal tanítványának, Platónnak idézésében: „Az istentelenek, kik a szent törvényeket nem tisztelték, a Tartaroszba fognak hajíttatni, hogy soha vissza ne térhessenek, hogy ott borzalmas és örökké tartó szenvedés legyen osztályrészük. És Platón még ezt mondja: „Hitelt kell adnunk azoknak a régi és megszentelt hagyományoknak, melyek azt tanítják, hogy a lelket ez után az élet után el fogják ítélni és meg fogják büntetni, amennyiben nem úgy éltek e földön, ahogy kellett volna.” Arisztotelész, Cicero és Seneca ugyancsak azokról a tradíciókról beszél, melyek az idők végtelenjébe nyúlnak vissza. Homérosz és Vergilius halhatatlan költeményekben képszerűen örökítették meg ezeket.
     Ki nem olvasta az elbeszélést Aeneas leszállásáról az alvilágba, ahol Tartarosz és Plútó stb. neve alatt ezeket az eredeti nagy igazságokat találjuk meg, a pogányok által ugyan eltorzítva, de mégis megőrizve. A gonoszok szenvedései itt is örökké tartanak, és az író egyiküket, mint „örökké a pokolba szögezettet” ábrázolja.

Ezt az univerzális, meg nem cáfolt és megdönthetetlen hitet elsőként egy szkeptikus filozófus, Pierre Bayle állapította meg és ismerte el. A Voltaire-izmusban és Isten-tagadásban társa, az angol Bolingbroke hasonló nyíltsággal erősítette ezt meg. Szó szerint ezt mondta: „A megtorlás és fenyítés eljövendő állapotának tana az ókor legrégibb időszakának távlataiban vész el: már abban az időben fennállt, mely ismereteink előtt létezett. Ahogy elkezdünk az ókor történelmének zűrzavarában vizsgálódni, biztosan megtaláljuk ezt a hitet a legrégibb népeknél is, akiket csak ismerünk.”
     A vad Amerika, Afrika és Óceánia legdurvább babonáiban is találunk maradványokat belőle. Meglepő nyomai találhatók meg India és Perzsia pogányságában, míg a mohamedán vallás a poklot dogmáihoz számolja.

Fölösleges hangsúlyozni, hogy a kereszténységben a pokol dogmáját hangsúlyozottan tanítják, mint egyikét azon nagy alapigazságoknak, melyek a vallás egész tanrendszerének alapját képezik. Még maguk a protestánsok sem merészelték „a szabad vizsga” őrült tana ellenére sem a pokol tanát megingatni. Különös és érthetetlen dolog, nem!? Luthernek és Kálvinnak még annyi sok romlás közepette is meg kellett tartania ezt a szörnyű igazságot, mely pedig minden bizonnyal nagyon kellemetlen volt számukra!

Minden idők minden népe elfogadta tehát a pokol létezését. Ezért tartozik ez a rettenetes dogma azon nagy univerzális igazságok kincséhez, melyek az emberiség világosságát alkotják. Így tehát lehetetlen, hogy egy értelmes ember ezt kétségbe vonja és öntelt butasággal azt állítsa, hogy pokol nem létezik. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy a pokol léte valóság.

Az előbbiekben azt láttuk, hogy a népek minden időben hittek a pokolban. Egyedül ez a tény bizonyítja már, hogy a pokol nem az emberi agy találmánya.
     Tételezzük föl mégis azt az esetet, hogy az emberi nem békében és félelem nélkül éldegél az élet örömei közepette, minden lehetséges szenvedély rabjaként. Egy napon azonban előáll valaki, egy filozófus és elkezd prédikálni: „Létezik egy pokol, az örök szenvedés helye, ahol Isten büntetni fog benneteket, ha továbbra is gonoszat cselekedtek; a tűz pokla, ahol vég nélkül, örökké égni fogtok, ha nem változtatjátok meg életeteket.” El tudod képzelni a hatást, amit egy ilyen bejelentés előidézne? Először is, senki sem hinne neki. „Mi a csodát prédikálsz te nekünk?”, mondanák a pokol kitalálójának. „Honnan veszed ezt? Milyen bizonyítékaid vannak? Egy szerencsétlen álmodozó, egy vészmadár vagy.” Megismétlem; senki sem hinne, hitt volna ennek az embernek.
     Nem hittek volna neki, mert a romlott emberben minden ösztönösen tiltakozik a pokol gondolata ellen. Miként minden bűnös amennyire csak tudja, elutasítja magától a fenyítés gondolatát, ugyanúgy, sőt százszor jobban utasítja el a bűnnel terhelt ember magától egy örökké izzó tűz képzeletét, mely irgalmatlanul megbüntetné minden vétkéért, még a legtitkosabbakért is, különösen egy olyan társadalmi rendben, mint amilyent az előbb magunk elé képzeltünk, vagyis amelyben még soha senki nem hallott semmit egy pokolról. Az előítélet felzúdulása ez esetben a szenvedély felháborodásával párosult volna. Nemcsak, hogy nem hittek volna ennek a kellemetlen újítónak, de ezenkívül dühükben el is kergették vagy megkövezték volna, úgy hogy ezen állítás megismétlésétől mindenkinek elment volna a kedve.
     Ha csodaképpen mégis hitelt adtak volna ennek a lehetetlen találmánynak, és, ami még hihetetlenebb, e filozófus miatt minden nép átvette volna a pokolban való hitet, micsoda hatalmas esemény lett volna ez, kérdezhetjük! Nem kellett volna akkor a kitaláló nevét, a kort, amelyben élt, származásának helyét, mindezt történelmileg megörökíteni? De semmi ilyesmiről nem tudunk. Vagy talán hallottunk valaha is valakiről, aki ezt a rettenetes tant, egy ilyen tant, amely az érzékek, a szív és a szellem meggyökeresedetett szenvedélyeivel ennyire ellenkezik, a világba kiáltotta?

Ezek szerint a poklot senki nem találta ki. Nem találták ki, mert ez nem lehetséges. A pokolbeli kínok örökkévalósága olyan dogma, melyet az értelem nem tud felfogni. Ezt a dogmát lehet ismerni, de megérteni nem, mert meghaladja az értelmet. Hogyan képzelhető el, hogy az ember olyasmit, amit nem tud megérteni, maga kitaláljon?
     Éppen azért, mert az örökké tartó poklot az értelem nem tudja felfogni, az ember mindaddig szembeszáll ezzel a fogalommal, amíg ezt a hit természetfeletti fénye meg nem világítja és ki nem hangsúlyozza számára. Mert amint azt később látni fogjuk, az értelem azonnal igazságtalanságról, barbarizmusról és ezek következtében a pokol lehetetlenségéről beszél.
     A pokol dogmája úgynevezett „velünk született igazság”, azaz egyike azon isteni eredetű megvilágosodásnak, mely bennünk, mindennemű részvételünk nélkül világít, mely mélyen a lelkiismeretünkben nyugszik és lelkünkben gyökeredzik, mint egy fekete, sötét fényben csillogó gyémánt. Senki nem tudja onnan eltávolítani, mert maga Isten ültette oda. Be lehet takarni ezt a gyémántot, egy pillanatra el lehet tőle fordítani a tekintetet és bizonyos ideig el lehet róla felejtkezni, sőt, szavakban le is lehet tagadni; mégis tovább hiszünk benne, és a lelkiismeret nem szűnik meg bizonyságot tenni róla.

Az istentelenek, akik gúnyolódnak a pokolról, alapjában véve rettenetesen félnek tőle. Azok, akik azt állítják, hogy bizonyított tény, hogy pokol nem létezik, önmagukat csapják be és másokat is félrevezetnek. Ez a szellem istentelen vágya. Két évszázaddal ezelőtt ezért írta egy szemtelen alak Voltaire-nek, hogy megtalálta a pokol nemlétének metafizikai bizonyságát: „És most boldog Ön?”, kérdezte vissza a hitetlent az öreg Voltaire, „én még nagyon távol vagyok ettől.”

Nem, nem az ember találta ki a poklot. Nem ő találta ki és nem is tudta volna kitalálni. Az örökkévaló tűz pokláról szóló dogma Istentől származik. Része annak a nagy alap-kinyilatkoztatásnak, mely a vallás és az emberiség erkölcsi életének alapja.
     A pokol tehát létezik.

Az a néhány ószövetségi rész, amit fentebb idéztem, már megmutatta, hogy a pokol dogmáját maga Isten nyilatkoztatta ki a pátriárkáknak, prófétáknak és az öreg Izraelnek. Valóban nemcsak történelmi emlékek, hanem és mindenekelőtt isteni tanúságtételek, melyek a kinyilatkoztatott igazságok csalatkozhatatlan tekintélyével hitre köteleznek és megterhelik a lelkiismeretet. A mi Urunk Jézus Krisztus megerősítette ezt az ijesztő igazságot, mikor az Evangéliumban tizennégyszer beszélt a pokolról hozzánk.
     Hogy elkerüljük az ismétléseket, nem soroljuk itt fel mind ezt a tizennégy helyet, csak a legfontosabbakat említjük meg. Ne felejtsük el, hogy Isten maga az, aki itt beszél, és aki ezt mondta: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mt 24,35)
     Nem sokkal színeváltozása után a Tábor hegyén mondta az Úr tanítványainak és a tömegnek, amely követte őt: „Ha pedig kezed vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt és vesd el magadtól; jobb neked az életre bemenned bénán vagy sántán, mint két kézzel vagy két lábbal az örök tűzre vettetni.” (Mt 18,9) „És ha kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre, hol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik.” (Mk 9,43-44)
     Amikor Jézus az idők végének eseményeiről beszélt, ezt mondta: „Az Emberfia elküldi angyalait, és összeszedik országából mind a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekesznek, és tüzes kemencébe vetik őket; ott leszen sírás és fogak csikorgatása.” (Mt 13,41-42) A Máté Evangélium 25. fejezetében, ahol Isten Fia az Utolsó Ítéletről beszél, tudatja velünk már előre, mely szavakkal fogja az elkárhozottakat fogadni: „Távozzatok tőlem, átkozottak az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett.” (Mt 25,41) – Kérdezem én, lehet ennél még világosabban szólni?

Nem kevesebb nyomatékkal beszélnek a pokolról és annak örökké tartó tüzéről az apostolok, akiket az Üdvözítő bízott meg, hogy tanítását kibontakoztassák és kinyilatkoztatását ismertté tegyék. Idézzünk most párat az ő szavaik közül. Kezdjük a felsorolást Szent Pállal ott, amikor a tesszalonikai keresztényeknek az Utolsó Ítéletről prédikált: „Amikor az Úr Jézus megjelenik angyalseregével a mennyből, lobogó tűzzel. Akkor megbünteti majd azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus Krisztus evangéliumának nem engedelmeskednek. Ezek örök kárhozattal lakolnak: távol az Úr színétől és fölséges hatalmától.” (2 Tesz 1,7-9)
     Péter apostol azt mondja, hogy a gonoszok, kiket az Úr a pokol mélyére, „az ítélet napjára kínzásra” veti, a bukott angyalok sorsában osztoznak majd. Az átok fiainak nevezi őket, „kiknek a sötétség homálya tartatik fenn.” (2 Pét 2,9/14/17)
     Szent János szintén beszámol nekünk a pokolról s az örök tűzről. Az Antikrisztusról és annak hamis prófétáiról szólva, ezt mondja: „Kénkővel égő tüzes tóba vetik, ahol a vadállattal és az álprófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké gyötrődni fog.” (Jel 20,10)
     Végezetül Szent Júdás apostol is beszél a pokolról, és a démonokat és kárhozottakat, mint „örök bilincseken sötétségben, az örök tűz büntetésével” sújtottakat mutatja be. (Jud 6-7)
     Az apostolok inspirált leveleik egész vonalán újra és újra visszatérnek az Isten Utolsó Ítéletétől való félelemre és az örökké tartó büntetésre, mely a bűnbánatra nem hajlandó bűnösökre vár.

Csodálható-e ily világos intelmek után, ha az Egyház a pokol kínjainak és tűzének örökkévalóságát, mint hitünk dogmáját állítja elénk? És pedig úgy, hogy kimondja, hogy bárki, aki ezt az igazságot megkísérli tagadni, eretnekké válik. Ezek szerint tehát a pokol létezése katolikus hittétel és ezért ugyanúgy hiszünk benne, mint Isten létezésében.
     Tehát létezik pokol.

Még egyszer összefoglalva: az egész emberiségnek és legrégibb hagyományainak, az emberi természetnek, a józan észnek, a szívnek és lelkiismeretnek tanúsága és elsősorban Isten és Egyházának csalatkozhatatlan tanítása egyesül abban, hogy abszolút bizonyossággal megerősítse számunkra a pokol létezését. A tűznek és sötétségnek pokla örökkétartó pokol az istentelenek és megtérni nem akaró bűnösök megfenyítésére. Lehetséges egy igazságot ennél meggyőzőbb módon bizonyítani?

Először is; a pokol azért van, hogy a kárhozatra ítéltek ott bűnhődjenek és nem azért, hogy őket visszaengedjék a földre. Ha valaki ott van, az ott is marad.
     Azt mondják, hogy onnan nem tér vissza senki? Ez valóban így van, a gondviselés normális rendjében így van. De tényleg biztos az, hogy még soha senki nem jött vissza onnan? Biztosak vagyunk abban, hogy Isten az irgalom és igazságosság jegyében még soha egyetlen elkárhozottnak sem engedte meg, hogy a földön megjelenjen?
     A Szentírásban és a történelemben ennek ellenkezőjére találunk bizonyítékot. Még ha babonának is tűnik: az úgynevezett „kísértetekben” való általános hit mégis csak megmagyarázhatatlan lenne, ha nem lenne benne egy csepp igazság sem. Engedjék meg, hogy néhány esetet felsoroljak, melynek hitelessége bizonyítottnak tűnik, és melyek a pokol létezését igazolják, mégpedig azok tanúságtétele alapján, akik odakerültek:

Szent Brúnó, a karthauzi rend megalapítójának életében találunk egy olyan eseményt, melyet a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és amely a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállja a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket róla kortársak jegyezték fel. Ezenfelül a történtek még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.
     Párizsban meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta, és ezért tanítványai nagyon szomorkodtak, amikor tanáruk 1082-ben meghalt. E kor egyik kiváló tudósa, Brúnó, aki egész Európában ismert volt tudománya, tehetsége és erényei miatt, a haláleset idején éppen Párizsban tartózkodott négy kísérőjével, és ezért kötelességének érezte, hogy a nevezetes halott temetésén részt vegyen. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, ahol hatalmas tömeg vette körül a ravatalt, amelyen a holttest az akkori idők szokása szerint egy egyszerű vászonlepellel leterítve feküdt. Abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott ott feküdt mereven, mozdulatlanul, teljesen élettelenül. Az egy pillanatra félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak ott. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elítélt”, majd élettelenül visszahanyatlott.
     Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. Az egyházi méltóságok nem tudták, mi tévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Ez egy elkárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások azt mondták: „Nem, mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végülis, nem leszünk-e mindnyájan, úgy ahogy vagyunk, először megidézett és aztán megítélt Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye és így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást. Brúnó és kísérői, csakúgy, mint előző nap ott voltak, s ezúttal az egész egyetem és egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál. Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a rémülettől megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elkárhozásra ítélt”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.
     Ezúttal nem volt több kétség. Erről az oly nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől, és adják át Montfaucon közigazgatásának.

A nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 45 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világot. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.

Igen, minden bizonnyal, itt magunk előtt látunk egy elátkozottat, aki „visszajött a pokolból”, de nem azért, hogy azt elhagyja, hanem, hogy a pokol létezéséről megvesztegethetetlen bizonyítékkal szolgáljon.

Firenze tudós érseke, Szent Antonius, írásaiban egy, az előzőnél nem kevésbé ijesztő esetről számol be, mely a XV. század vége felé egész Észak-Itáliát felbolygatta. Egy jó-házból való fiatalember 16 vagy 17 éves korában gyónáskor szerencsétlenségére elhallgatta egy súlyos bűnét és ebben az állapotban áldozott. Hétről hétre, hónapról hónapra halogatta ennek a szentségtörésnek kellemetlen megvallását, pedig továbbra is rendszeresen gyónt és áldozott, bár csak az emberek megszólásától való nyomorult félelmében. Lelkiismeretfurdalástól gyötörve, nagy engesztelő áldozatokkal próbálta elhallgattatni lelkiismerete szavát, olyannyira, hogy környezetében szentként kezdték tisztelni. Mivel ezt nem tudta elviselni, belépett inkább egy szerzetbe. „Legalább ott mindent bevallhatok és komolyan vezekelhetek rettenetes bűnömért”, gondolta magában. Szerencsétlenségére azonban a kolostor vezetői, akik hírből ismerték őt, úgy fogadták, mint egy kis szentet, minek következtében szégyenérzete még csak növekedett, s ezért vallomását későbbre halasztotta, vezeklési gyakorlatait pedig megduplázta. Ebben a sajnálatos állapotban telt el egy év, majd kettő, de soha nem merte azt a rettenetes és szégyenteljes terhet, mely lelkiismeretét nyomta, megvallani. Végre úgy tűnt, egy halálos betegség megkönnyíti helyzetét. „Most egy csapásra mindent bevallok”, mondta magának: „mielőtt meghalok életgyónást végzek.” De mivel önszeretete még ekkor is felülmúlta bűnbánatát, vétkeit olyan érthetetlenül sorolta fel, hogy a gyóntatóatya semmit nem érthetett belőlük. Homályosan vágyott ugyan arra, hogy másnap visszatérjen bűnei megvallására, de addigra önkívületi állapotba került és meg is halt.
     A közösségben, ahol az ijesztő valóságból senki sem sejtett semmit, ezt mondogatták a barátok: „Ki juthat a mennyországba, ha ez nem?” És áhítattal hozzáérintették feszületeiket, rózsafüzérüket és érmeiket a halott kezéhez. A holttestet a legnagyobb tisztelettel vitték a kolostor templomába és a kórusban felravatalozták. A temetésnek másnap reggel itt kellett lezajlania.
     Kis idővel a szertartás kezdete előtt beküldtek egy barátot a templomba harangozni. Ez egyszer csak az oltárnál maga előtt látta a halottat láncokba hálózva, melyek vörösen izzottak, miközben az egész testből valamiféle fehér izzás sugárzott ki. A szerencsétlen barát rettegve omlott térdre, szemeit a szörnyű jelenségre szegezve, miközben az elátkozott ezt mondta neki: „Ne imádkozzatok érettem, örök időkre a pokolban vagyok.” Ezután elmesélte szégyenének és szentségtöréseinek egész szánalmas történetét. Azután eltűnt a jelenés, és a templomban olyan elviselhetetlen bűzt hagyott hátra, mely az egész kolostorba kiáradt, mintegy megdönthetetlen bizonyságául annak, amit a barát látott és hallott.

Di Girolamo Szent Ferencet, a jezsuiták híres misszionáriusát a 18. század elején azzal bízták meg, hogy a Nápolyi Királyság területén nép-missziót tartson. Egy napon, amikor Nápoly egyik terén prédikált, néhány rossz hírű asszony megpróbálta beszédét megzavarni. Közülük az egyik, Katherina nevű, hívta őket egybe, hogy énekkel és kiabálással kényszerítsék a pátert a tér elhagyására. A pap azonban, figyelembe sem véve a nők arcátlanságát, zavartalanul folytatta prédikációját.
     Néhány nap múlva a szent ugyanerre a térre tért vissza prédikálni, ahol meglepetéssel látta, hogy Katherina házának ajtaja zárva van és az egész házban, mely egyébként mindig oly lármás volt, mélységes csend honol. „Lám”, mondta a szent, „mi történt Katherinával?” – „A páter nem hallotta? Tegnap este hirtelen meghalt a szerencsétlen, anélkül, hogy egy szót ki tudott volna mondani.” – „Katherina halott”, ismételte a szent. „Hirtelen meghalt? Akkor menjünk be és nézzünk utána ennek.”
     Kinyitották az ajtót, a szent felment a lépcsőn és a tömegtől kisérve belépett abba a terembe, ahol a holttest négy gyertyával körülvéve egy terítőn kiterítve a földön feküdt, úgy ahogy ez ezen a vidéken szokásban volt. Néhány pillanatig ijedt szemekkel meredt rá, aztán ünnepélyes hangon ezt kiáltotta: „Katherina, hol vagy most?” A holttest nem válaszolt. A szent megismételte: „Katherina, mondd meg nekem, hol vagy most? Megparancsolom neked, hogy válaszolj: hol vagy most!” Ekkor, a jelenlevők nagy megdöbbenésére kinyíltak a holttest szemei, ajkai rángatózni kezdtek és egy mély hang, mintha a pokolból jönne, ezt válaszolta: „A pokolban! A pokolban vagyok!”
     Az emberek rémülten menekültek ki e szavaknál a szobából, és a szent lemenve velük a lépcsőn, egyre csak ezeket a szavakat ismételgette: „A pokolban! Óh, Istenem, milyen borzalmas! A pokolban! Hallottátok ezt? A pokolban!”
     Ennek a csodának a hatása olyan megrázó és eleven volt, hogy utána a jelenlévő tanúk nagy része nem mert addig hazamenni, amíg meg nem gyónt.

Ebből az évszázadból még három hasonló történetet ismerek, egyik autentikusabb, mint a másik. Az első, mondhatni, a saját családomban játszódott le: Moszkvában történt, röviddel az 1812-es rettenetes hadjárat előtt. Anyai nagyapám, Rostophine gróf, Moszkvának katonai helytartója jó barátságban volt gróf Orloff tábornokkal. Orloff gróf híres volt vitézségéről. Mindazonáltal amilyen bátor, olyan istenkáromló is volt.
     Egyik este Oroff gróf barátjával, V. tábornokkal –mindketten Voltaire követői – alálkozott, hogy együtt vacsorázzanak egy elegáns étteremben, ahol a vacsora féktelen ivászatba torkollott. A két barát ivás közben újra a vallásról és a pokolról kezdett el gúnyolódni. „És ha véletlenül mégis van valami a lepel másik oldalán”, vetette fel a gróf. „Jó”, válaszolta V. tábornok, „kettőnk közül az első, aki odajut, visszajön, hogy a másikat figyelmeztesse. Rendben?” – „Kiváló ötlet”, válaszolta Orloff, és a két jócskán ittas úr becsületszavát adta, hogy tartja magát ehhez a megállapodáshoz.
     Néhány héttel ezután kitört azon nagy háborúk egyike, melyek kirobbantásához Napóleonnak oly nagy tehetsége volt. Az orosz hadsereg hadba vonult, és V. tábornok parancsot kapott az azonnali elutazásra, hogy egy fontos kommandót átvegyen. A tábornok két vagy három hete volt már Moszkvától távol, mikor egy kora reggeli órában, miközben nagyapám éppen borotválkozott, felrántották szobája ajtaját: Orloff gróf állt ott, pongyolában, papucsban, haja összevisszaságban, zavarodott tekintettel és sápadtan, mint egy halott. „Maga az, Orloff? Ebben az órában és ilyen öltözetben? Mi történt magával?” – „Barátom”, válaszolta Orloff gróf, „azt hiszem, megőrülök; V. tábornokot láttam az imént.” – „V. tábornokot? Ezek szerint visszajött?” – „Éppen, hogy nem”, válaszolta Orloff, a kanapéra vetve magát, fejét két kezébe fogva, „nem, nem jött vissza, hiszen éppen ez az, ami megőrjít.”
     Nagyapám nem értett semmit. Megpróbálta megnyugtatni a grófot. „Mesélje el szépen”, mondta neki, „mi történt magával, és mit jelentsen mindez.” Orloff gróf valamelyest összeszedte magát és a következőt mesélte el: „Kedves Rostophine, nem sokkal ezelőtt V. és én megesküdtünk egymásnak, hogy közülünk az, aki előbb hal meg, visszajön a másikhoz elmondani, hogy odaát vajon létezik-e valami. Nos, ma reggel nyugodtan fekszem ágyamban, s bár már régóta ébren voltam, eszem ágában sem volt a barátomra gondolni. Ekkor hirtelen félrerántotta valaki az ágyam függönyét és ott látom, két lépéssel magam előtt V. tábornokot állni, sápadtan, jobb kezét a mellén tartva. Ezt mondta: ‘Van pokol, és én benne vagyok’, és eltűnt. Azonnal ide rohantam. Nem tudom, hol áll a fejem! Nem különös történet? Nem tudom, mit tartsak felőle!”
     Nagyapám próbálta a grófot nyugtatgatni, ahogy csak lehetett, de ez nem volt könnyű. Beszélt hallucinációról, rémálmokról, vagy hogy talán mégis aludt, és arról, hogy különleges és megmagyarázhatatlan dolgok mindig történnek. Ezekkel és más banalitásokkal igyekezett a gróf felzaklatott kedélyét csillapítgatni. Azután rendbe hozta a haját és visszavitte a grófot a hotelszobájába.
     Nos, tíz vagy tizenkét nappal ezután a különös esemény után, a hadsereg egyik futára többek között meghozta V. tábornok halálának hírét is. Ugyanannak a napnak a reggelén, amikor Orloff gróf látta és hallotta őt, abban az órában, amikor megjelent neki, a tábornok felderítésre ment, hogy az ellenség állásait kikémlelje. S ekkor váratlanul mellbe találta egy golyó és azonnal meghalt!

„Van pokol, és én benne vagyok!” – Lám, itt van valaki, aki „visszajött onnan”.

A fenti történetet 1859-ben elmeséltem egy buzgó papnak, aki egy közösség vezetője volt. „Ijesztő”, mondta nekem, „de nem lep meg különösebben. Az ehhez hasonló események nem is olyan ritkák, mint ahogy azt gondolnánk; csakhogy mindig nagyobb vagy kisebb érdek fűződik hozzá, legyen ez magának a „visszajövőnek” vagy a családnak a becsülete, hogy ezek az esetek titokban maradjanak. A magam részéről biztos forrásból tudok beszámolni egy hasonló történetről, mely csak két vagy három évvel ezelőtt történt. Én annak a hölgynek egy nagyon közeli hozzátartozójától hallottam, akivel a dolog megesett. Napjainkban, amikor a történetet elmesélem önnek (1859 karácsonya), még él ez a hölgy, nem sokkal több negyven évesnél: Az illető hölgy 1847/48 telén Londonban lakott és 29 évesen már özvegységre jutott. Nagyon gazdag volt, nagyon mondén és nagyon jó kinézésű. Azok között az elegáns urak között, akik szalonjában ki s bejártak, észrevett egy fiatal lordot, akinek tolakodása csaknem kompromittálta őt, és akinek viselkedése nem volt éppen épületes.
     Egyik este, vagy jobban mondva éjszaka (mert már elmúlt éjfél) ágyában olvasott, nem tudom már, melyik regényt, hogy könnyebben elaludjon. Amint ingaórája elütötte az egy órát, eloltotta gyertyáját. Éppen elalvása pillanata előtt legnagyobb csodálkozására egy különös sápadt fényt vett észre, mely a szalon ajtajából látszott kiszűrődni. A titokzatos fény pillanatról pillanatra tovább terjedt a szobában és egyre erősebb is lett. Döbbenten meresztette a szemeit, mivel fogalma sem volt, mit jelent mindez. Ahogy észrevette, hogy az ajtaja lassan kinyílik és az a fiatal lord lép be, aki rendetlen életvitelének társa volt, elkezdett félni. De mielőtt egy szót is szólhatott volna, a lord már mellette termett, megragadta bal karját a csuklójánál és éles hangon ezt mondta neki: „Van pokol!” A fájdalom, amit a karján érzett, annyira éles volt, hogy elvesztette az eszméletét. Mikor egy félóra múlva magához tért, csöngetett a komornájának. Ez beléptekor nagyon erős égési szagot érzett. Úrnőjéhez sietett, aki alig bírt megszólalni, és akinek csuklóján mély égési seb volt látható. A csont csupaszon feküdt, a hús teljesen leégett róla. Az égési seb nagysága megfelelt egy férfikéz szélességének. Ezenkívül a komorna azt is észrevette, hogy az ágytól az ajtóig a szőnyeg egy férfiláb nyomait viseli, mely helyenként megégette az anyagot. Úrnője kérésére kinyitotta a szalon ajtaját, de ott nem talált több nyomot.
     A szerencsétlen asszony másnap érthető ijedelemmel hallotta a hírt, hogy az elmúlt éjszakán, körülbelül egy órakor, a lordot merevrészegen találták meg egy asztal alatt, és hogy egyik szolgájának karjai között, aki szobájába akarta őt vinni, váratlanul meghalt.
     „Nem tudom”, folytatta tovább a rendfőnök, „hogy vajon ez a rettenetes lecke a szerencsétlen asszonyt komolyan megtérítette-e, de azt tudom, hogy még mindig él, és hogy a titokzatos égési seb nyomait mások ne vegyék észre, a bal csuklóján karkötő gyanánt egy széles aranygyűrűt visel, melyet se éjjel, se nappal nem tesz le.
     Mégegyszer ismétlem, hogy mindezeket a részleteket egy nagyon közeli rokonától ismerem, egy komoly személytől, akinek szavai mindenképpen hitelt érdemelnek. A családban nem beszélnek a történtekről, és én is csak úgy meséltem el önnek, hogy nem említettem neveket.”
     Annak ellenére, hogy erre az eseményre megpróbáltak fátylat borítani, és hogy a körülmények miatt mindenáron el akarták titkolni, a történet valódiságáról nem merül fel kétség. Az is biztos, hogy ennek a hölgynek nem kell többé a pokol létezését bizonyítani.

1873-ban, néhány nappal áldozócsütörtök előtt Rómában fordult elő egyike azoknak a túlvilágról jövő jelenéseknek, melyek a pokolról szóló igazságot oly hatásosan támasztják alá.
     Egyikében azon rosszhírű római házaknak, melyek a pápa földi birodalmának szentségtörő megszállása alatt oly sok helyen megnyílhattak, egy lány megsérült a kezén, és ezért bevitték a Della Consolazione kórházba. Vagy azért, mert bűnös életvitele miatt vére már mérgezett volt, és ez a seb súlyosbodásához vezetett, vagy más váratlan komplikációk miatt, mindenesetre a szerencsétlen teremtés még aznap éjjel hirtelen meghalt.
     Ugyanebben a pillanatban, egy kolléganője, aki biztosan nem tudhatta, mi játszódott le a kórházban, kétségbeesetten kiáltozni kezdett, olyannyira, hogy a szálláson az emberek felébredtek, a ház szerencsétlen lakói páni félelembe estek, sőt még a rendőrség is kivonult. A kiáltozónak a kórházi halott jelent meg tűzzel körülvéve és ezt mondta neki: „A pokolra jutottam, és ha nem akarod, hogy te is így járj, hagyd el a bűnnek ezt a tanyáját és térj vissza Istenhez, akit elhagytál.”
     Semmivel nem sikerült e lány kétségbeesését és félelmét mérsékelni. Napkeltekor elmenekült a házból. Ott pedig, ahogy megjött a halálhír a kórházból, mindenkin nagy megdöbbenés lett úrrá. Közvetlenül e történtek után beteg lett a ház metresze, aki egyike volt Garibaldi lelkes híveinek, és ezért barátai között, mint ilyen volt nevezetes. Most mégis elküldött a San Giulio degli Banchi templom plébánosáért. A tiszteletreméltó plébános mielőtt e hívásnak engedett volna, kapcsolatba lépett feletteseivel. Ők e kényes feladatra kiválasztottak egy méltó prelátust, Mgr. Sarolli-t, a Lauro-i San Salvatore templom plébánosát.
     Ez a pap speciális instrukciókkal felfegyverkezve érkezett a házba, ahol a betegtől elsőként, tanúk jelenlétében élete botrányainak, a Legfelső Pásztor tekintélye elleni szidalmainak és mások ellen elkövetett minden egyéb gonoszságának visszavonását követelte. A szerencsétlen nő tétovázás nélkül tette meg mindezt, meggyónt és a szent útravalót nagy bűnbánattal és alázattal fogadta. Amikor megérezte a halál közeledtét, könyörögni kezdett a plébánosnak, hogy ne hagyja egyedül, mert még mindig rémülettel tölti el mindaz, ami szemei előtt végbement. De az éjszaka közeledett, és Mgr. Sarolli ide-oda ingadozva az irgalmasság, mely maradásra ösztökélte és az illendőség között, mely tiltotta az éj szakának ilyen helyen való eltöltését a rendőrségtől két hivatalnok kiküldését kérte. Ezek bezárták a házat és ott maradtak a haldokló utolsó lélegzetéig.
     Nem sokkal később már egész Róma tudott e tragikus eseményekről és ismerte a legapróbb részleteket is. Mint ilyenkor szokás, az istentelenek és züllöttek csak gúnyolódtak és óvakodtak attól, hogy az eseményekről pontosan informálódjanak. De a jóknak arra szolgált, hogy megjavuljanak és feladataikat még hűségesebben végezzék.

Tekintve ezen eseményeket, melyek sorát valószínűleg a többszörösére lehetne növelni, azt kérdem a jóakaratú olvasótól, vajon értelmes dolog a meggondolatlanokkal ismételgetni ezt az elcsépelt frázist: „Ha valóban létezik pokol, akkor hogyan lehetséges, hogy még senki sem jött vissza onnan?”
     De még abban az esetben is, ha valaki az ilyen eseményeket, bármilyen meggyőzőeknek is hatnak ezek, okkal vagy oktalanul nem akarja elfogadni, ettől még a pokol létezésének abszolút bizonyossága nem lesz kevésbé rendíthetetlen. A pokol létezésébe vetett hitünk valójában nem ezekre a csodákra támaszkodik, amelyeket nem muszáj elfogadni, hanem a józan paraszti észre, ahogy azt már bemutattuk, és mindenekelőtt és elsősorban Jézus Krisztus, az Ő prófétái és apostolai csalatkozhatatlan tanúságtételére, amire a katolikus Egyház nyomatékos és megváltoztathatatlan tanítása épül.
     A csodák erősíthetik és igazíthatják hitünket, ez okból említettünk meg közülük néhányat. Ezek alkalmasnak tűnnek arra is, hogy belefojtsák azokba a szót, akik azt merészelik mondani: „pokol nem létezik”, hogy megerősítsék azokat, akik így kérdeznek: „van pokol?”, és végezetül arra, hogy megvigasztalják és megvilágosítsák azokat a hivőket, akik az Egyházzal együtt azt vallják: „létezik pokol”.

Először is azért, mert legtöbbjüknek komoly érdeke, hogy ne legyen pokol. Ha tehetnék, a tolvajok is megszüntetnék a rendőrséget. Ugyanígy azok az emberek, akik „bajt szimatolnak”, mindig készek arra, hogy minden lehetséges és lehetetlen dolgot kitaláljanak, amivel bebeszélhetik maguknak, hogy nincsen pokol, kiváltképpen pedig a tűz pokla nem létezik. Pontosan érzik: ha létezik pokol, akkor az értük van. Úgy tesznek, mint a gyáva nyulak a sötét éjszakában, akik gondolataik elterelésére tele torokkal énekelnek, hogy a félelmüket ne érezzék. – És, hogy még nagyobb bátorságot szerezzenek, megpróbálnak másokat is meggyőzni, hogy nincs pokol. Ezt írják a többé vagy kevésbé tudományos és filozófiai könyveikben, hangosan és halkan, minden hangnemben ezt ismételgetik és egymást múlják felül ennek hangoztatásával.
     E nagy lármában csak saját magukat hallják és így egyikük sem gondol többé arra, hogy vannak még olyanok, akik hisznek a pokol létezésében, és így azt a következtetést és jogot vezetik le ebből a maguk részére, hogy már nekik sem kell többé a pokolban hinniök.

Így viselkedett a 18. században a Voltaire-ista gondolkozású hitetlenek összes vezetője. „Tudományosan” megállapították, hogy se Isten, se mennyország, se pokol nem létezik. Teljesen biztosak voltak a maguk igazában. És a történelemből mégis tudjuk, hogy mindegyikük, egyik a másik után, a halál közeledtére szörnyű pánikba esett. Visszavonták, meggyónták bűneiket, és bocsánatért könyörögtek Istenhez és az emberekhez. Egyikük, Diderot, d'Alembert halála után ezt írta: „Ha nem lettem volna ott, ő is ugyanúgy visszakozott volna, mint az összes többi.” És még nála sem hiányzott sok; hiszen az utolsó pillanatában ő is papot hívatott.
     Mindenki ismeri azt a történetet, amikor Voltaire halálos ágyán, kétszer vagy háromszor is azt követelte, hogy hívják el a Saint Sulpice templom plébánosát; követői azonban olyan jól körülzárták, hogy a pap nem tudott az öreg halálos beteghez előreférkőzni. Voltaire végül a düh és kétségbeesés egy rohamában távozott az élők sorából. Párizsban még ma is látható az a szoba, ahol ez a szomorú jelenet lejátszódott. (szerk megj.: Ismeretes, hogy Voltaire már egyszer, egy előző halálosnak hitt betegségekor visszavonta és meggyónta Istent-gyalázó vétkeit, de váratlan felépülése után szégyellte ezt a „gyengeségét” és még veszettebbül káromolta Istent, mint annak előtte.)
     Azok, akik a leghangosabban kiáltanak a pokol létezése ellen, gyakran ugyanannyira hisznek benne, mint mi. A halál közeledtére leesik az álarc és láthatóvá válik, mi van alatta. Ne hallgassunk tehát azoknak a megokolásaira, akik nagyonis érdekeltek ebben az ügyben, hiszen belőlük a félelem beszél.

Másodsorban a szívek romlottsága az, ami a pokol tagadásához vezet. Aki nem akarja azt a züllött életmódot feladni, ami egyenesen oda vezet, az mindig kész azt állítani, hogy a pokol nem létezik.
     Képzeljünk el egy embert, akinek szívét, gondolatait, érzékeit, napi szokásait egy vétkes szenvedély tartja fogva. Teljesen kiszolgáltatja magát ennek az érzésnek, mindent ennek áldoz fel; nos, próbáljon meg valaki egy ilyen embernek a pokolról beszélni: úgy jár, mintha egy süketnek beszélne. Mégha a szenvedély hullámzásában a lelkiismeret szava néha meg is szólal, azonnal hallgatást parancsol neki, mert az igazságot se belülről, se kívülről nem akarja hallani.
     Ha veszed magadnak a fáradságot és ezeknek a züllött, szenvedélytől elvakult embereknek, akik gimnáziumaink, gyáraink, munkahelyeink és kaszárnyáink többségét benépesítik, a pokolról kezdesz el beszélni, dühkitöréseket vagy ördögi nevetéseket kapsz csak válaszul, mely ezeknél többet számít, mint a hit és a józan emberi ész összes érve. Ezek az emberek nem akarják, hogy a pokol létezzen.

Mindezek ellenére, egyszer találkoztam egy ilyen emberrel, akit a hit utolsó morzsája hozzám vezetett. Minden lehetséges módon figyelmeztettem, hogy ne becstelenítse meg saját magát, hanem éljen úgy, mint egy ember, mint egy keresztény, és ne úgy, mint egy állat. Ezt válaszolta nekem: „Mindez nagyon szép és jó és talán még igaz is; de amit én tudok, az ez: ha ez a vágy rám tör, olyan leszek, mint az őrült, nem hallok, nem látok többé senkit és semmit, és se Istenre, se a pokolra való gondolat nem használ semmit. Ha valóban létezik pokol, hát odakerülök, de ez is mindegy számomra.” És soha többé nem láttam őt viszont.
     És a kapzsiak, az uzsorások, a tolvajok? Micsoda ellenállhatatlan érveik vannak ezeknek raktáron a pokol létezése ellen. Még hogy visszaadják azt, amit megszereztek! Aranyról és ezüstről lemondjanak! Ezerszer inkább a halál! És inkább a pokolba jutás, ha van egyáltalán pokol. – Elmesélték nekem egy normandiai öreg uzsorás történetét, aki még a halál közeledtére sem akart zsákmányától megválni. Abba beleegyezett, nem tudni hogyan, hogy ezt meg azt a jelentősebb összeget visszaadják tulajdonosaiknak, végül már csak egy nyolc és fél frankos összegről kellett volna lemondania, de hiába, a pap nem tudta rábírni erre. A szerencsétlen ember szentségek nélkül halt meg. Zsugori szívének elég volt egy nyomorúságos nyolc és fél frankos összeg, hogy a pokolra való gondolatot elnyomja benne.
     Ugyanez érvényes azokra is, akik erőszakos szenvedélyek rabjai: a gyűlölettel, bosszúval, becsvággyal és a gőg bizonyos fajtáival elteltekre. Ők mind azok közé tartoznak, akik semmit sem akarnak tudni a pokolról. Mindent hajlandóak inkább bevetni és semmi sem túl megerőltető nekik, csakhogy tagadni tudják a pokol létezését.
     Ha ezeket az embereket a józan emberi ész nagy igazságaival, melyeket fentebb felsoroltunk, sarokba szorítjuk, akkor, hogy az élőktől meneküljenek, a halottakra támaszkodnak. Beképzelik és bebeszélik maguknak, hogy hajlandóak lennének hinni a pokolban, ha egy halott a szemük előtt támadna fel és megerősítené nekik, hogy létezik pokol. Ezek azonban mind illúziók, melyeket szétoszlatni maga az Úr Jézus Krisztus vette magának a fáradságot, ahogy azt mindjárt látni fogjuk.

Urunk egy napon Jeruzsálemben egy ház mellett ment el, melynek alapjai még ma is láthatóak, és amely egy fiatal, nagyon gazdag farizeusé, Nicensus-é volt. Ez az ember nem sokkal azelőtt halt meg. Urunk anélkül, hogy az elhunytat nevén nevezte volna, megragadta az alkalmat, hogy azzal, ami ott röviddel azelőtt lejátszódott, tanítványait oktassa.
     „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött és dúsan lakmározott mindennap. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, fekélyekkel tele. Szívesen jóllakott volna a gazdag asztaláról lehulló morzsákból is, de senki sem adott neki. Történt, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám ölébe vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették a pokolban. Mikor a pokolban kínjai között föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a kebelén Lázárt. Atyám, Ábrahám, kiáltotta, könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert gyötrődöm a lángban. Fiam, felelte Ábrahám, jusson eszedbe, hogy neked jó dolgod volt az életben, Lázárnak pedig rossz. Ő tehát most itt vigasztalódik, te meg gyötrődöl. Akkor legalább arra kérlek, atyám, kiáltotta újra, küldd el őt atyai házamba. Van még öt testvérem, figyelmeztesse őket, hogy ne jussanak ők is e gyötrelem helyére. Ábrahám megjegyezte: Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak rájuk. Ám az erősködött: nem teszik, atyám, Ábrahám. De ha a holtak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor ha a holtak közül támad is föl valaki, annak sem fognak hinni.” (Luk 16,19-31)

Isten Fiának ezen komoly szavai megelőlegezik a választ azon emberek összes illúziójára, akik ahhoz, hogy megtérjenek, előbb feltámadásokat és csodákat követelnek. Ezek az emberek azonban akkor sem hinnének, ha környezetükben sok csoda történne. Ezt bizonyítja a zsidók viselkedése, akik az Üdvözítő számtalan csodája és különösen a betániai Lázár feltámasztása láttán, sem vontak le más következtetést, mint ezt: „Mi t tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát művel. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne. Inkább öljük meg őt.” (Jn 11,47-48)
     És később Szent Péter és a többi apostol naponta nyilvánosan és vitathatatlanul végbevitt csodái láttán, hasonlóképpen nyilatkoztak: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hiszen Jeruzsálem minden lakója tudja s nem is tagadhatjuk, hogy nyilvánvaló csoda történt általuk. De hogy még inkább el ne terjedjen híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek erről az emberről.” (m.m. Jézus Krisztusról) – Ez az, amit a csodák és a halottak feltámasztása normális esetben ezeknél az embereknél, akiknek szíve és lelke már romlott, előidéz. Hányszor kell még Diderot-nak, a 18. század egyik legpimaszabb istentelenének kicsúszott vallomását elismételni: „Még ha egy napon egész Párizs azzal a hírrel jönne, hogy láttak egy feltámadott halottat, inkább hajlandó lennék azt hinni, hogy egész Párizs megbolondult, minthogy egy csodát elismerjek.”
     Igen, tudom, hogy még a legrosszabbak között sem gyakori az ennyire romlott ember, de alapjában véve legtöbbjüknél azonos a tendencia és az alapállás is ugyanez. Még ha a józan emberi észnek egy maradéka meg is akadályozza, hogy ilyeneket hangosan kimondjanak, azért a gyakorlatban ugyanígy viselkednek.

Tudják Önök, mit kell tenniük, hogy ne essen nehezükre a pokol létezésében hinni? Úgy kell élniük, hogy ne legyen okuk félni tőle. Tekintsenek az igazi keresztényekre, az önmegtartóztató, lelkiismeretes és feladatukat hűségesen ellátó keresztényekre. Ők vajon soha nem kételkednek a pokolban? A kételyek inkább a szívből jönnek, mint az értelemből, és – kevés kivételtől eltekintve – a félműveltség önteltségéből származnak. Az az ember, aki valamennyire is korrekt életet él, nem gondol arra, hogy a pokol létezése ellen kardoskodjon.

Mindenekelőtt és nagy gondossággal azokat a kedvelt babonás elképzeléseinket oszlassuk el, melyek a pokol igazi katolikus fogalmát oly sok agyban eltorzítják. A fantázia megalkot egy pokolképet, egy nevetséges poklot és utána azt mondja: „Ebben soha nem fogok hinni, ez abszurd és nevetséges. Nem, ezt nem hiszem, nem tudom elhinni.”
     Valóban, ha a pokol az lenne, amit oly sok együgyű asszony elképzel, száz, sőt ezerszeres oka lenne bárkinek, hogy ne higgyen benne. Mindezek a kitalálások nem érnek többet, minthogy a fantasztikus mesék világába kerüljenek, és vulgáris elképzeléseket tápláljanak. Ezek a legkevésbé sem hasonlítanak ahhoz, amit az Egyház tanít a pokolról. Még ha elő is fordul, hogy egy prédikátor úgy gondolja, hasznos, ha ilyen képeket használ a lelkek nagyobb felrázására; nincs ebben igaza, mivel senkinek sincs joga ahhoz, hogy az igazságot eltorzítsa és értelmes embereket gúnyolódásnak kitegyen, csak azzal az indokkal, hogy így könnyebben megtérítheti őket.
     Tudom, hogy néha zavarba kerül az, aki a népnek a pokol fenyítéseit érthetővé akarja tenni. A legtöbb embernek materiális fogalmakra van szüksége ahhoz, hogy a magasabb rendű dolgokat felfogja, és ezért a poklot gyakran figurális módon kell bemutatni. Mindazonáltal nagyon nehéz ebben mértéket tartani, és ezért, ahogy mondtam, a pokolról nagyon sokszor valószínűtlen, sőt groteszk dolgokat állítanak.

Az elkárhozás egyet jelent az Istentől való teljes elszakadással. Az elkárhozott olyan lény, mely Istenétől teljesen és örökre el van hagyatva. A mi Urunk az elkárhozást, mint az elvetettek első és meghatározó kínját jelölte meg. Emlékezzünk szavaira, melyeket az Utolsó Ítéletkor fog ezekről mondani, s melyek így hangzanak: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült.” (Mt 25,41)
     Láthatjuk, a legmagasabb bíró kijelentése rögtön érthetővé teszi számunkra a pokol első jellegzetességét, amely nem más, mint az Istentől való elszakadás, Isten elvesztése, átok, melyet Isten mond ki rájuk; más szóval a kárhozat vagy elvetettség. Könnyelműségünk és élő hitünk fogyatékosságai akadályoznak bennünket abban, hogy felfogjuk mindazt a borzalmat és kétségbeesést, amit a kárhozat magában foglal. Mi, emberek Isten számára teremtettünk, egyedül az Ő számára. Úgy teremtettünk Isten számára, ahogy a szív a szeretetre. E világ ezer gondja és elfoglaltsága közepette azonban nem gondolunk erre, és ezért, úgy mond, elterelődik figyelmünk Istenről, aki pedig a mi egyetlen és végső célunk. Eltereli figyelmünket erről minden, ami körülvesz bennünket, minden, amit látunk és hallunk, minden szenvedésünk és minden örömünk.
     A halál után azonban az igazság átveszi minden jogát; közülünk mindenkinek egyes egyedül kell Istene elé állania, az a valaki elé, aki által, és aki számára teremtődtünk, aki egyedül tud és akinek egyedül kell életünknek, azaz boldogságunknak, nyugalmunknak, örömünknek, szeretetünknek vagyis mindenünknek lennie. Képzeljük el ezekután, milyen állapotba kerül az az ember, aki egyszer csak tökéletesen és mindent elveszít: fényt, boldogságot, szeretetet, vagyis mindent, ami valamit is jelent számára. Képzeljük el ezt a hirtelen és tökéletes ürességet, amelybe az a lény zuhan, aki pedig arra született, hogy szeressen és birtokoljon, és aki éppen ezeket a tulajdonságokat veszíti el.

Egy jezsuita szerzetes, Pater Surin, kit erényei, tudása és szerencsétlensége a 17. században híressé tett, húsz éven keresztül élte át ennek az ijesztő állapotnak a félelmeit. Egy szegény, szentéletű apácából akarta kiűzni az ördögöt, aki azonban az exorcizmus három hosszú hónapja alatt minden imának, vezeklési gyakorlatnak ellenállt. Végül a jóságos páter hősiességében olyan messzire ment, hogy magát ajánlotta fel áldozatnak, ha az isteni irgalmasság meghallgatja kívánságát és a szerencsétlen teremtést végre megszabadítja a démontól. A páter kérése meghallgatásra talált, és a mi Urunk, hogy eme hűséges szolgáját szentté tegye, megengedte, hogy a démon azon nyomban az ő testét szállja meg. Ez aztán hosszú éveken keresztül kínozta a pátert.
     Alig akad autentikusabb beszámoló, mint azoknak a furcsa és nyilvánvaló tényeknek az elmesélése, melyek a szerencsétlen Pater Surin megszállottságát tanúsítják, de messzire vezetne, ha most ezeket itt el akarnánk mesélni. A démontól való megszabadulása után maga a páter foglalta össze egy füzetben – mely fennmaradt számunkra –, ami arra a természetfeletti állapotra emlékeztette, amelyben a démon tartotta úgyszólván minden képességét és érzékét uralta, és amelyben az ördög érezni engedte neki néhány saját érzületét, vagyis azt az elkeseredést, amit egy elkárhozott érez. „Úgy tűnt számomra, mintha egész lényem, lelkem minden képessége és egész testem leírhatatlan hevességgel Úristenem ellen támadt volna. Miközben láttam benne legnagyobb boldogságomat, a legfőbb jót, létezésem egyetlen értelmét, ugyanakkor egy leküzdhetetlen erőt éreztem, amely elszakított tőle, mely oly módon tartott vissza tőle, hogy, bár az életre teremtődtem, mégis elszakadtam ettől az élettől; bár az igazságra és fényre teremtődtem, ez a fény és igazság ellökött magától; bár szeretetre teremtődtem, szeretetéből és a szeretettől ki voltam zárva; bár a jóságra teremtődtem, mégis a rossz fenekére taszítottak.” „Nem tudnám megmondani”, folytatja a páter, „mivel tudnám ezeket a leírhatatlan szenvedéseket és e szorultság kétségbeesését összehasonlítani, hacsak nem azzal a képpel, melyben egy nyílat, mely erőteljesen repül célja felé, egy láthatatlan erő visszarepít; egy nyíl, melyet visszatarthatatlanul kilőttek, s amely mégis visszavonhatatlanul visszapattan céljáról.” S ez a leírás a páter minden igyekezete ellenére csak színtelen képe a kárhozat rettenetes valóságának.

Az elkárhozást szükségképpen követi a kétségbeesés. Ez a kétségbeesés, amit a mi Urunk az Evangéliumban „féregnek” nevez, az, amely az elkárhozottat rágja. Minden jobb, mondja ismételten nekünk, mint a pokol kiolthatatlan tüze, „ahol a féreg el nem pusztul és a tűz ki nem alszik. (lásd: Mk 9,43)
     Az elkárhozottaknak ez a férge nem más, mint a lelkiismeretfurdalás és a kétségbeesés. Azért hívják féregnek, mert az elkárhozottak lelkében a hús romlottságából keletkezik. Nekünk nehéz elképzelni, hogy ez a lelkiismeretfurdalás és kétségbeesés mit is jelent voltaképpen. Ezen a világon, ahol semmi sem tökéletes, a gonosz mindig jóval és a jó mindig gonosszal van keverve. Bármilyen heves is néha itt lent a földön kétségbeesésünk és lelkiismeretfurdalásunk, valamelyes remény és a szenvedés bizonyos fokon túl való elviselésének lehetetlensége mégis mérséklő hatással van rájuk. De az örökkévalóságban minden perfekt, a jó, csakúgy, mint a gonosz, tökéletes, keveredés nélkül, remény nélkül, a mérsékelés lehetősége nélkül.

Az elkárhozottak lelkiismeretfurdalásai tökéletesen visszavonhatatlanok, gyógyíthatatlanok, a mérsékelés árnya és lehetősége nélkül, azaz olyan abszolútak, amennyire csak lehetséges. El lehet azt képzelni, mit jelent az a kétségbeesés, amelyben a remény minden sugara hiányzik? Amelyet csak az a vigasztalhatatlan gondolat kísér: „Önként vesztem el, mindörökre, semmiségekért, a pillanat jelentéktelenségeiért! Olyan egyszerű lehetett volna megmenteni magamat, örökre megmenteni; mint ahogy tették ezt oly sokan mások!” Mikor majd az elkárhozottak meglátják az igazakat, mondja a Szentírás, „iszonyú félelem háborgatja őket, s elámulnak a nem várt, hirtelen üdvösség miatt. Bánkódva mondják majd egymásnak: mi, ostobák, mekkorát csalódtunk, letértünk az igazság útjáról, az igazságtalanság és romlás útjain elfáradtunk. Az Úr útjáról azonban nem tudtunk. Mi hasznát láttuk a dölyfnek? És mit nyertünk a gazdagsággal való kérkedéssel? Mindez elvonult, mint az árnyék. Éppígy mi is, alig hogy születtünk, máris elvesztünk, sőt elemésztett minket gonoszságunk! Így beszéltek a pokolban azok, kik vétkeztek.” ( lásd: Bölcs 5,1-14)

És ehhez a kétségbeeséshez még hozzájön a gyűlölet is! Ez a kárhozat másik gyümölcse: „távozzatok tőlem átkozottak!” És micsoda gyűlölet! Isten gyűlölete! A legfőbb jó, a végtelen igazság, az örök szeretet, a jóság, a szépség, a béke, az örök és végtelen tökéletesség abszolút gyűlölete. Kiengesztelhetetlen és ördögi gyűlölet, mely az elkárhozottakban a szellem és szív minden erejére igényt tart.
     Az elátkozott nem tudná Istenét gyűlölni, ha neki is megadatna, hogy Istent önmagában láthassa, a maga tökéletességében és kimondhatatlan nagyszerűségében. De a pokolban senki nem láthatja így Istent; az elkárhozottak csak igazságosságának szörnyű hatásában látják Ő, azaz csak büntetésében. Úgy gyűlölik Istent, ahogy a fenyítést gyűlölik, amelyet el kell szenvedniük, ahogy az elkárhozást, az elátkozottságot gyűlölik.

A 18. században egy szentéletű pap Messinában exorcizálás közben megkérdezte a megszállottat fogva tartó démont: „Ki vagy?” „Egy lény vagyok, aki nem szereti Istent”, válaszolta a rossz szellem. És Párizsban egy másik ördögűzésnél Isten szolgája ezt kérdezte a démontól: „Hol vagy?” Dühödten válaszolta ez: „Örökre a pokolban.” „Szeretnéd, ha megsemmisítenélek?” „Nem, mert így örökké gyűlölhetem Istent.” Így beszélhetne minden elkárhozott: azt gyűlölik örökre, akit örökké szeretniük kellene.

„Nade”, vethetjük közbe, „Isten maga a jóság; hogyan lehetséges akkor, hogy Isten kárhozatra ítéljen engem?” Csakhogy nem Isten az, aki kárhozatra ítéli az embereket, hanem a bűnös maga dönti magát kárhozatba! Az elkárhozás rettenetes tényét nem Isten jósága okozza, hanem egyes egyedül Isten szentsége és igazságossága. Isten ugyanolyan szent, mint amilyen jóságos, és igazságossága ugyanolyan végtelen a pokolban, mint amilyen határtalan irgalmassága és jósága a paradicsomban. Soha ne sértsük meg Isten szentségét, és akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem kárhozunk el! Az elkárhozott csak azt kapja, amit ő választott, amit szabadon választott, mégpedig az összes kegyelem ellenére, melyet Istentől megkapott. A gonoszat választotta, nos, a gonoszat kapta, csakhogy a végtelenségben ez a gonosz a poklot jelenti. Ha a jót választotta volna, akkor a jót kapta volna meg, és ez a jó örökké az övé lenne. Hiszen mindez teljesen logikus és itt is, csakúgy, mint mindig, a hit tökéletesen megegyezik a józan ész és az igazságosság ítéletével.

Ilyen tehát a pokol első jellegzetessége, vagyis annak a valóságnak az első eleme, melyet pokolnak hívunk: elkárhozás isteni átokkal és az Isten-gyűlölet kétségbeesése.

A pokolban tűz ég; ez kinyilatkoztatott hitigazság. Emlékezzünk csak Isten Fiának oly világos, precíz és nyomatékos szavaira: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre” (Mt 25,41), és a tűz börtönében a tűz soha nem fog kialudni. „Az Emberfia elküldi angyalait. Azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket.” (Mt 13,41) Ezek isteni és csalatkozhatatlan szavak, melyeket az apostolok többször megismételtek, és amelyek az Egyház tanításának alapjait képezik. A pokolban a kárhozottak a tűz kínjait szenvedik el.
     Az Egyház történelmében olvashatjuk annak a két fiatalembernek a történetét, akik a harmadik században látogatták az Alexandria-i híres iskola kurzusait. Egy napon betértek egy templomba, ahol a pap éppen a pokol tüzéről prédikált. Egyikőjük csak gúnyolódott a hallottakon, de a másikat úgy megszállta a félelem és a megbánás, hogy megtért, és nem sokkal ezután belépett egy kolostorba, hogy így könnyebben megszerezhesse az örök életet. Kis idő múlva hirtelen meghalt a gúnyolódó. Isten megengedte, hogy megjelenhessen egykori barátjának és közölhesse vele: „Az Egyház az igazságot hirdeti, amikor a pokol örök tüzéről beszél. A papok csak egy hibát követnek el, százszor gyengébbnek festik le a tüzet, mint amilyen az valójában.”

Hogyan is lenne lehetséges itt a földön az örökkévalóság nagy realitásait kifejezni, hát még megérteni? A papok tehetnek, amit akarnak, szellemük és szavaik nem képesek ezeket a valóságokat megfogalmazni. Ha a mennyről ez mondatik: szem nem látta, fül nem hallotta és egy ember se fogta fel soha, amit Isten azoknak tartogat, akik szeretik őt, akkor a végtelen igazságosság nevében a pokolról ezt lehet mondani: „nem, emberi szem soha nem látta, emberi fül soha nem hallotta és emberi szellem se eddig, se ezután nem fogja tudni felfogni, amit Isten a bűnbánatra nem hajlandó bűnösöknek tartogat.

Gyötrődöm, kegyetlenül gyötrődöm ezekben a lángokban, kiáltott a gazdag ember a pokol aljáról. (lásd: Lk 16,24) Hogy az elkárhozottak első kiáltásának, „gyötrődöm”, jelentőségét megértsük, előbb a másodiknak, „ezekben a lángokban” a lényegét kell megértenünk. E világnak tüzei és lángjai rettenetes hatásuk ellenére is csak gyatra szimbólumai az örök lángoknak, melyekről az Evangélium szól. Vagy lehetséges, akárcsak megközelítően is, pontosan leírni a rettenetét és szenvedéseit egy olyan embernek, akit pár percre egy tüzes kemencébe dobnak, feltéve, hogy a tűzben életben marad? Mit gondolnak, lehetséges ez? Természetesen nem. Mit lehet akkor a természetfölötti tűzről mondani, melynek kínjai semmi mással nem hasonlíthatóak össze?
     Mivel mi az időben és nem az örökkévalóságban élünk, ennek a világnak a valóságait kell felhasználnunk, legyenek ezek még oly törékenyek és tökéletlenek is, hogy a másik élet mérhetetlen és láthatatlan realitásait érzékeltethessük. A kimondhatatlan fájdalom, melyet egy földi tűz okoz, akkora borzalommal és félelemmel kell eltöltsön bennünket, amely alkalmas arra, hogy visszatartson minket attól, hogy a pokolbeli tűz torkába kerüljünk.

Ennek értelmében akart egyszer egy szentéletű misszionárius egy fiatal korhelyt figyelmeztetni. Pater De Bussy a 19. század elején egész Franciaországban híres volt buzgóságáról, ékesszólásáról, erényeiről és nem kevésbé eredeti ötleteiről. A páter a Pireneusok vidékén tartott egyszer népmissziót, amely a környék egész lakosságát megrázta. Tél közepe volt éppen, nem sokkal karácsony előtt és nagyon hideg volt. A szobában, ahol a páter az őt kereső férfiakat fogadta, állt egy kályha, amelyben nagy tűz égett. Egy napon az atya azt a fiatal embert látta magához bejönni, akire rendetlensége és istentelen hetvenkedése miatt már előbb felhívták a figyelmét. Pater De Bussy hamar észrevette, hogy ezzel az emberrel még ő sem tud mit kezdeni. „Akkor, kedves barátom”, mondta neki udvariasan, „jöjjön bátran közelebb, ne féljen, senki nem akarja akarata ellenére gyónásra kényszeríteni. Foglaljon nyugodtan helyet, hadd beszélgessünk egy kicsit itt a melegben.” Eközben kinyitotta a kályhát és látta, hogy a fa már majdnem teljesen leégett. „De mielőtt leül, kérem hozzon nekem egy vagy két hasáb fát.” A fiatalember, bár kissé csodálkozva, de tette, amit az atya mondott neki. „Most pedig”, folytatta a páter, „tegye a fát a kályhába, de egészen a tűz közepébe”, és amikor erre a felszólításra a fiatalember a fát a kályhaajtón át a tűzre akarta tenni, az atya megragadta karját és a kályha felé lökte. Az ifjú megrökönyödve kiáltott fel és hátraugrott. „Hé”, kiáltotta, „megbolondult? Azt akarja, hogy megégjek?” „Dehát végtére is, mi a baj, kedvesem”, válaszolta nyugodtan az atya, „nincs itt az ideje, hogy hozzászokjon ehhez? A pokolban, ahova ön bizonnyal kerülni fog, ha így él továbbra is, nem csak az ujja hegye, hanem az egész teste égni fog, arról nem is beszélve, hogy ez a kis tűz semmi ahhoz képest, ami ott ég. Előre hát, előre barátom, legyen bátorsága, mindenhez hozzá kell szokni”, és az atya újra megragadta a fiatalember karját. Az ifjú természetesen ellenkezett. „Szegény gyermekem”, mondta neki Pater De Bussy hangnemet változtatva, „gondoljon egy kicsit utána, nem jobb minden más, mint örökre a pokolba kerülni és ott örökké égni? És az áldozatok, melyeket a Jóisten követel magától, hogy elkerülje ezt a rettenetes büntetést, nem kicsinységek ehhez képest?” A fiatal korhely elgondolkodott, jól megfontolta a páter szavait, olyan jól, hogy nem mulasztotta el a misszionáriust ismét felkeresni, aki segített neki, hogy megszabaduljon hibáitól és a jó útra visszatérjen.

Fogadok, hogy ezer vagy tízezer ember között, kik Istentől távol élnek és ennek következtében a pokol felé vezető úton vannak, egyetlen egy sincs, aki a tűzpróbát kiállná. Egy sem lenne olyan bolond, hogy a következő fogadásba belemenjen: egész éven át minden élvezetnek, szórakozásnak hódolhat, minden vágyát kielégítheti; egy feltétellel, hogy utána egyetlen nap vagy akár csak egyetlen órán át a tűzben kell égnie. Megismétlem, egyetlen egy sem menne bele ebbe a vásárba.

Akarnak bizonyítékot? Íme:

Egy családapa, aki vagyonát égbekiáltó igazságtalanságok árán szerezte, nagyon beteg lett. Tudta, hogy sebei már üszkösödni kezdenek, de mégse tudta magát rászánni a jóvátételre. „Ha megtenném, mi lenne a gyermekeimből?”, jajgatta. Hogy ezt a szerencsétlen lelket az elkárhozástól megmentse, a pap cselhez folyamodott. Azt mondta a halálos betegnek, hogyha meg akar gyógyulni, ő ismer erre orvosságot, ami azonban nagyon sokba kerül. „Kerüljön ezer, kétezer vagy akár tízezer frankba, nem számít”, válaszolta felvidulva az öreg, „mi lenne az?” „Egy élő személy zsírját kell eldörzsölni a sebeken. De nincs sokra szükség, ha találna valakit, aki hajlandó a kezét egy kis időre a tűz felé tartani, biztosan eleget szereznénk belőle.” „Ah”, felelte sóhajtva a szerencsétlen ember, „nem hiszem, hogy bárkit is találni tudnék, aki hajlandó lenne erre.” „Én tudok megoldást”, mondta egész nyugodtan a pap, „hívassa ide legidősebb fiát; ő szereti magát, és ő lesz a maga örököse. Mondja ezt neki: Kedves fiam, megmentheted apád életét, ha hajlandó vagy kezedet egy kis időre a tűzbe tenni. Ha megtagadja, hívja a második fiát, és mondja neki, hogy bátyja jussát is ő örökli, ha meghozza ezt az áldozatot magáért. Ha ő se vállalja, akkor a harmadik biztosan megteszi.”
     Az öreg sorban elhívatta mind a három gyermekét, de azok egyike sem fogadta el beteg apjuk ajánlatát, hanem felháborodottan visszautasították. Akkor ezt mondta nekik az apa: „Hogyan, hogy az életemet megmentsétek, egyikőtök sem vállalja egy pillanat fájdalmát? És nekem, hogy nektek jólétet biztosítsak, a pokolba kell kerülnöm, hogy ott örökké égjek? Valóban, bolond lennék, ha ezt vállalnám!” És sietett minél hamarabb jóvátételt adni az általa megkárosítottaknak, anélkül, hogy gyermekei érdekére tekintettel lett volna.
     Igaza volt neki is, három fiának is. Mert, hogy valaki önszántából elégesse karját, mégha saját apját mentheti is meg ezzel, oly áldozatvállalás, ami felülmúlja az emberi erőt. Pedig, mily csekélység ez a pokolbéli tűz feneketlen égő mélységeihez képest!

A Párizs melletti Issy Saint-Sulpice nevű szemináriumban ismertem egy kitűnő professzort, akit alázata és önmegtagadása miatt mindenki csodált. Abbé Pinault, így hívták a professzort, mielőtt pap lett, a műszaki főiskola egyik legjobb tanára volt. A szemináriumban fizikát és kémiát tanított. Egy napon, kísérletezés közben a foszfor, melyet éppen a kezében tartott, tűzet fogott, oly gyorsan, hogy a keze egy pillanat alatt lángokba borult. A diákok segítségével sem sikerült a professzornak a tüzet eloltani, ami szétmarta karját. Keze pár perc alatt nem volt más, mint egy alaktalan parázsló csomó, körmei eltűntek. A szerencsétlen ember a fájdalomtól elvesztette eszméletét. Diákjai egy vödör hideg vízbe mártották kezét, hogy szenvedését enyhítsék. Az ájult ember egész nap és rákövetkező éjjel szakadatlanul és szívszaggatóan üvöltött, és ha néha-néha valami érthetőt mondott az őt körülvevő szeminaristáknak, az mindig ez a pár szó volt: „Oh, gyermekeim!... gyermekeim!... ne menjetek a pokolba! … ne menjetek a pokolba!”
     A fájdalomnak és a papi felebaráti szeretetnek ugyanez a kiáltása hagyta el 1867-ben hasonló körülmények között egy másik papnak is az ajkát, azaz jobban mondva a szívét. Egy fiatal pap, Abbé Laurent, Vannes egyházmegyében, Pontivy közelében esett a lángokba, ahonnan egy szerencsétlen családanyát akart két kisgyermekével kimenteni. Kétszer vagy háromszor vetette magát abba az irányba, ahonnan a segélykiáltások jöttek. A két gyermeket szerencsére sértetlenül sikerült kimentenie, de az anya még bent maradt, és senki sem mert érte a lángokba menni, melyek percről percre nagyobbak lettek. Csak a felebaráti szeretetre gondolva, az abbé még egyszer belevetette magát a tűzbe, ahol még sikerült az anyát, aki a fájdalomtól magán kívül volt, megragadnia és a lángok hatósugarán kívülre löknie. Ebben a pillanatban azonban beszakadt a tető, a szent pap elesett és az égő romok közé zuhant. Hiába kiáltott segítségért, mire a többieknek az utolsó pillanatban sikerült a halálból kimenteniök, már késő volt. A szegény pap halálosan megsebesült; belélegezte a lángokat, és a tűz belülről kezdte égetni kimondhatatlan fájdalmakat okozva. Hiába próbáltak a plébánia emberei segíteni, minden hiábavaló volt. A belső tűz tovább marcangolta, és a felebaráti szeretet mártírja néhány óra múlva a mennyországba ment, hogy hősies tettéért elnyerje jutalmát. Haláltusája alatt ő is ezt kiabálta az őt körülvevőknek: „Oh, gyermekeim, ne menjetek a pokolba! ez borzalmas! Így égnek az elátkozottak a pokolban!”

Milyen a tűz a pokolban, milyen a természete; tesszük fel gyakran e kérdést. Anyagi vagy szellemi természetű-e? Sokan vannak, akik a második megoldásra tippelnek, mert ez alapjában véve kisebb félelmet ébreszt bennünk. Aquinói Szent Tamás azonban nem osztja ezek véleményét, csakúgy, ahogy a katolikus teológia sem. Ahogy mondottuk, a katolikus Egyház tanítása szerint a pokol tűze valóságos anyagi tűz, kiolthatatlan és örökké tartó; ezt tehát hinnünk kell. Ez a tűz éget, anélkül, hogy elégetné a benne levőket, és a lelket ugyanúgy áthatja, mint a testet. Ezt Isten így nyilatkoztatta ki, és ezért Isten Egyháza ezt, mint hitigazságot tárja elénk. Ennél fogva, ezt az igazságot tagadni nemcsak tévedés, hanem valódi istentelenség és eretnekség lenne.
     A kérdés így hangzott: milyen természetű a tűz, mely a pokolban ég? Anyagi természetű-e? Olyan, mint az általunk ismert földi tűz? A teológusok hercege, Aquinói Szent Tamás szokott alaposságával és világosságával adott választ ezekre a kérdésekre. Szent Tamás először is azt állapította meg, hogy a pogány filozófusok bár nem hittek a test feltámadásában, mégis az emberiség egész hagyományával egyetértésben azt feltételezték, hogy a másik életben bűntető tűz ég. Azt kellett tanítsák és azt is tanították, hogy ez a tűz szellemi vagyis ugyanolyan természetű, mint a lelkek, hisz nem hittek a test túlvilági életében. A modern racionalizmusnak, mely azzal fenyeget, hogy mindenen elhatalmasodik, és amely a hit tényeit, ahogy csak lehet tompítja, sikerült elérnie, hogy egyre többen, főleg olyan szellemek, melyek a katolikus tant kevéssé ismerik, ehhez a véleményhez csatlakoztak. De miután Szent Tamás ezt a nézetet bemutatta, tovább folytatta: „A pokol tüze anyagi természetű tűz.” Az ok, amit erre ad, megdönthetetlen: „Mivel feltámadásuk után az elátkozottak a tűzbe dobatnak, és mivel egy test csak testi kínokat tud elszenvedni, a tűznek anyagi természetűnek kell lennie. Egy testet csak testi kín érhet.” Szent Tamás ezzel a kijelentésével Nagy Szent Gergelyre és Szent Ágostonra támaszkodik, akik ugyanezt tanították.
     Mindamellett azt mondhatjuk, teszi hozzá a nagy bölcs, hogy ez a testi tűz valami szellemit is tartalmaz, nem anyagát, hanem hatását tekintve. Mert bár bünteti a testet, de nem semmisíti meg és nem alakítja át hamuvá. Azonkívül bűntető hatását a lélekre is kiterjeszti. Ebben az értelemben a pokol tüze különbözik az általunk ismert anyagi tűztől, mely a testet elégeti és megsemmisíti.

Azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy a pokol tüze miképp éri el a lelket, mely a feltámadásig és az Utolsó Ítéletig a testtől el van választva. A pokol tűzének eme rettegett titkáról elsőként azt kell megjegyezni, hogy egy dolog, valamit világosan, az igazságnak megfelelően elismerni, és megint más dolog, ezt meg is érteni. Az Egyház csalatkozhatatlan tanításából tudjuk, hogy az elkárhozottak haláluk után azonnal a pokolba s ezzel a pokol tűzébe kerülnek. Ezt azonban csak a lelkükről lehet elmondani, hiszen testük a feltámadásig sírjukban marad.
     Ha a lélek a testtől elszakad, akkor a kárhozottak lelke valamilyen titokzatos módon van kitéve a pokol tűzének, hasonló módon, mint a démonok. Valóban, a démonok, akiknek pedig nincsen testük, ugyanabban a tűzben égnek, mint amelybe a kárhozottakat dobják.
     Isten Fiának szavai a kárhozottakról egyértelműk: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült.” (Mt 25,41) Ezért anyagi a pokol tüze, hiszen különben nem lehetne hatással az elátkozottak testére, vagyis a testtől elszakadt lelkek testi tűz támadásának vannak kitéve. Ez az, ami biztos, és amit tudunk.
     Amit nem tudunk, az az, hogy hogyan történik mindez. De ahhoz, hogy ebben higgyünk, nem kell, hogy ezt is tudjuk. Isten kinyilatkoztatott igazságainak mind az a céljuk, hogy értelmünket megvilágosítsák, de ugyanakkor függőségben és alávetettségben tartsanak minket. A hit által bizonyságot szerzünk a tényekről, és elég azt tudnunk, hogy ezek a dolgok nem lehetetlenek.
     Ezenfelül különböző tények és hasonlatok által még láthatóvá is válnak ezek: nem vagyunk magunk is minden pillanatban tanúi annak az intim, állandóan ható erőknek, melyeket testünk lelkünkre gyakorol? Nem hat a test, mint reális anyag a lélekre, mely pedig tisztán szellemi természetű? Tehát nagyonis elképzelhető, hogy egy materiális anyag, mint a pokol tüze, egy tisztán szellemi dologra, mint a kárhozottak lelke, hatással van.

A következő, elég különös történet a Saint Cyr-i katonaiskolában a restauráció utolsó éveiben játszódott le. Az iskolának akkoriban egy nagyon szellemes, tehetséges pap volt a lelki gondozója, akit Rigolot-nak hívtak. Az iskola tanulói lefekvés előtt minden este a kápolnában gyülekeztek, ahol a páter lelkigyakorlatot tartott a számukra. Egyik este, miután a tiszteletreméltó páter befejezte csodálatraméltó előadását a pokolról, és a közös ima is elhangzott már, a pap lámpással a kezében elindult, hogy szállására térjen, mely a tiszti szárnyban feküdt. Amikor éppen be akart oda lépni, meghallotta, hogy valaki nevén szólítja. A férfi, aki a lépcsőkön egészen a szállásáig követte a pátert egy idősebb, nem éppen finom arcvonású kapitány volt, akinek már erősen szürkült a bajsza. „Pardon, nagytiszteletű uram”, mondta gúnyos hangsúllyal, „ön az előbb nagyon szép prédikációt tartott nekünk a pokolról, de azt elfelejtette megmondani, hogy a pokolban pirítani, roston sütni vagy főzni fognak-e bennünket. Meg tudná nekem válaszolni ezt a kérdést?” A pap rögtön látta, hogy kivel áll szemben. Lámpását a kapitány orra alá dugta, mélyen a szemébe nézett és egész nyugodtan ezt válaszolta: „Ne aggódjon kapitány úr, ezt ön biztosan meg fogja látni!” Ezután belépett a szobájába, ahol felidézve a kapitány meghökkent és meglepett arckifejezését nem tudott egy halvány mosolyt elfojtani.
     Nem is foglalkozott tovább az üggyel, bár azt észrevette, hogy ez estétől fogva a kapitány már messziről elkerüli őt. Nem sokkal ezután kirobbant a júliusi forradalom. A házi pap állását megszüntették mind a Saint Cyr-ben, mind a többi iskolában. Rigolot pátert püspöke másik posztra helyezte. Húsz évvel a történtek után Rigolot páter egyik este társaságba volt hivatalos, ahol nagyon sok ember jött össze. Az est vendégei között volt egy már teljesen fehér bajuszú katona is, aki odament a paphoz és megkérdezte, hogy nem Rigolot páterhez van-e szerencséje, a Saint Cyr egykori házipapjához. Mikor a pap igennel válaszolt, az öreg katona megilletődött hangon ezt mondta: „Kedves páter, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét, hogy ezzel fejezhessem ki hálámat, hiszen ön volt az, aki megmentett engem.” „Én? Hogyan jövök én ehhez?” „Lehetséges, hogy nem ismer meg? Gondoljon csak utána. Egy este, pokolról szóló prédikációja után egy tiszt meglehetősen nevetséges kérdést tett fel önnek, és ön azt felelte neki, miközben lámpását az orra alá dugta, hogy ‘ezt ön biztosan látni fogja, kapitány úr’. Ez a kapitány én voltam. Azóta nem hagyott nyugton az ön válasza és az a gondolat sem, hogy egyszer a pokolban fogok égni. Tíz éven át küzdöttem, míg meg nem tértem és el nem mentem gyónni: keresztény lettem, még pedig katona módon keresztény, azaz egy öntettből. Önnek köszönhetem ezt a nagy szerencsét és ezért nagyon örülök, hogy találkoztunk és ezt megmondhattam önnek.”

Kedves Olvasóim, ha egy gyalázkodó valaha is gúnyos kérdéseket tesz fel önöknek a pokolról, válaszoljanak neki Rigolot páter szavaival: „Ön bizonnyal meg fogja látni.” Garantálhatom, hogy senki nem akarja, hogy jóslatuk valóra váljon.

Az biztos, hogy amikor Isten egy elkárhozottnak – vagy ami a tüzet illeti, ugyanaz, egy léleknek a tisztítótűzből megengedi, hogy megjelenjen a földön, és ott látható nyomot hagyjon hátra, ez a nyom mindig a tűzzel kapcsolatos. Az eddig elmesélt történetekben is mindenhol égett szagról vagy elégett anyagról hallottunk.
     A következő történet színhelyén, az Assisi melletti Foligno-ban nem sokkal az alább elmesélendő események lejátszódása után, még ugyanabban az évben magam is láttam azt a félelmet keltő lenyomatot, mely ismételten arról tanúskodik, amiről itt szólok, vagyis, hogy a túlvilági tűz valóban igazi, földi tűzhöz hasonló.
     1859. november 4-én Foligno-ban a ferences harmadrend kolostorában agyvérzés következtében meghalt egy apáca, Therese-Margit Gesta, aki sok éven át volt az apácanövendékek nevelőnője, s egyúttal a kolostor ruhatárának felügyelője. Therese nővér 1797-ben Bastia-ban született s a kolostorba, ahol haláláig élt, 1826 februárjában lépett be. Haladott kora miatt bizonyosra vehetjük, hogy megfelelő módon fel volt készítve a halálra.
     12 nappal e haláleset után, november 16-én a főnöknő megbízott egy apácát, Anna Felizitas nevezetűt, hogy menjen a ruhatárba. Anna több ízben volt segítségére ehelyütt az elhunytnak, akinek feladatkörét most neki egyedül kellett elvégeznie. Ahogy Anna nővér a ruhatár elé ért, sóhajtásokat hallott, melyek egyértelműen a helyiség belsejéből jöttek. Kissé megijedve az ajtóhoz sietett, hogy kinyissa s lássa, kitől származnak a sóhajok. De senkit nem látott, holott nagyon világosan újabb sóhajtásokat hallott. Bár Annát mindenki bátor nőnek ismerte, ezúttal félelem kerítette hatalmába. „Jézus Mária”, kiáltotta, „mi ez?” Alighogy elkiáltotta magát, egy panaszkodó hangot hallott, melyet újabb fájdalommal teli sóhajtások kísértek, s mely ezt mondogatta: „Oh, Istenem! Mennyire szenvedek! Oh! Dio, que peno tanto!” A rémült nővér a hangban az elhunyt Therese nővér hangját ismerte fel. Amennyire csak bírta, összeszedte magát és megkérdezte: „De miért?” „A szegénység miatt”, válaszolta Therese nővér. „De hogyan”, kérdezte Anna nővér, „hiszen szegény volt.” „Nem miattam, hanem a többiek miatt. A többieknek túl sokat engedtem meg ezen a téren, túl engedékeny voltam velük. De te ügyelj jobban.”
     Ebben a pillanatban az egész helyiséget sűrű füst borította el és megjelent Therese nővér árnyéka, mely a fal mentén az ajtó irányába haladt. Ahogy elérte az ajtót, felkiáltott: „Itt van Isten irgalmasságának bizonyítéka!” Miközben ezt kiáltotta, kezével rácsapott a felső ajtóbetétre, ahol a bemeszelt fába bevésődve jobb kezének tökéletes lenyomatát hagyta hátra. Ezután eltűnt. Szegény Anna Felizitas nővér a félelemtől félholtan állt ott. Mint akit agyonütnek, kezdett el segítségért kiabálni. Először egy, aztán két nővér, majd az egész közösség odarohant. Köréje tódultak és nagyon csodálkoztak, mert égett fa szagát érezték a szobában. Ekkor észrevették az ajtón a rettenetes lenyomatot, melyről rögtön felismerték Therese nővér kéznyomát, mert ennek a nővérnek feltűnően kis keze volt. Megdöbbenve hagyták el a helyiséget, azonnal a kápolnába siettek, ahol testi szükségleteikről is megfeledkezve az egész éjszakát imádságban és zokogásban töltötték a szegény elhunytért engesztelve. Másnap mindannyian szentáldozáshoz járultak érette.
     A történtek híre a kolostoron kívül is elterjedt. A ferencesek, a kolostort ellátó papok és a város összes közössége bekapcsolódott a nővéreknek az elhunyt lelki üdvéért végzett imáiba és könyörgéseibe. A felebaráti szeretet eme buzgó megnyilvánulása egészen természetfeletti és teljesen szokatlan volt. Anna Felizitas nővér, aki még mindig magán kívül volt az ijedtségtől, parancsot kapott a pihenésre. Engedelmeskedett, de erősen elhatározta, hogy a következő napokban mindent elkövet, hogy az elszenesedett kézlenyomatot eltüntesse, mert az egész Foligno-t rémületben tartotta. De Therese-Margit nővér újra megjelent neki és megintette: „Tudom, hogy mit akarsz csinálni”, mondta szigorú hangon, „el akarod tüntetni a jelet, amit hátrahagytam. Tudd meg, hogy nincs hatalmad hozzá, hogy ezt megtegyed. Ezt a csodát Isten okozta mindenki okulására és megjavulására. Isten rettenetes és igazságos ítélőszéke arra ítélt, hogy 40 évet a tisztítótűz borzasztó lángjai között töltsek el, mert néhány nővérrel szemben elnéző voltam. Köszönet neked és a többieknek az imákért, melyeket Isten csodálatos jóságában egyedül az én szegény lelkem javára fogadott el, és külön köszönet a hét bánatzsoltárért, melyek a legnagyobb segítséget jelentették a számomra.” Ezután kis mosollyal hozzátette még: „Oh, boldog szegénység, mely azoknak, kik valóban megtartják, oly nagy örömet szerez!” E szavak után a nővér újra eltűnt.
     A következő napon, november 18-án Anna Felizitas nővér a szokott időben lefeküdt és elaludt. Ekkor megint hallotta, hogy valaki nevén szólítja. Azonnal felébredt, de a rémülettől mozdulni sem bírt és egy hangot sem tudott kiadni. Ezúttal is azonnal felismerte Therese nővér hangját. Ebben a pillanatban ágya lábánál egy éles fénynyaláb jelent meg, mely az egész cellát nappali világossággal töltötte meg, és Therese nővér örömteli és diadalmas hangon ezt mondta: „Egy pénteki napon haltam meg, és ma, szintén egy pénteki napon megyek a dicsőségbe. Légy erős a kereszt hordozásában! Adieu!” Ezután egy könnyű felhőbe, fehérbe és fénylőbe változott, mely az ég felé szállt, majd eltűnt.
     Foligno püspöke és a hatóságok azonnal kanonikus vizsgálatot rendeltek el. November 23-án számtalan tanú jelenlétében felnyitották Therese nővér koporsóját. A fába égetett lenyomat tökéletesen megegyezett a halott kézlenyomatával.
     A vizsgálat eredményeként kiadtak egy nyilvános közleményt, melyben mindannak a valódiságát és bizonyosságát igazolták, amit fentebb elmeséltem. Az ajtót az elszenesedett lenyomattal mély tisztelettel őrzik a kolostorban. A főnöknő, aki maga is tanúja volt az eseményeknek, személyesen mutatta meg nekem; figyelem, megismétlem; kísérőm és én megérintettük ezt a fát, mely félelmetes módon bizonyítja, hogy a lelkek, akik a túlvilágon átmenetileg vagy örökre a tűz kínjait szenvedik el, ettől a tűztől teljesen át vannak járva. Ha bizonyos okokból, melyeket egyedül Isten ismer, az Úr megengedi nekik, hogy az itteni világban megjelenjenek, az őket kínzó tűztől mindaz megég, melyet itt megérintenek. Úgy tűnik, hogy ezek a lelkek, mint parázsló széndarabok, eggyé váltak a tűzzel.
     Tehát, bár a titkot nem tudjuk megfejteni, kétség kívül tudjuk, hogy a pokol tüze anyagi természetű tűz, amely égeti a testet, de eközben bűntető hatását a lelkekre is gyakorolja.

Még fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy hol van és mekkora kiterjedésű a pokol. Anélkül, hogy ebben a kérdésben csalhatatlanságra tartanánk igényt, a keresztény hagyomány és a katolikus tanítás egybehangzóan a föld központi tűzének égő mélységeit jelöli meg azon helyként, ahova az elkárhozottak feltámadásuk után lezuhannak. A Trienti Zsinat híres katekizmusa szó szerint azt mondja, hogy a pokol „a földgolyó közepében van, in medio terrae”. Ez Szent Tamás tanítása is, aki ehhez még hozzáfűzi, hogy ez a legvalószínűbb feltevés. Ezt mondja: „Bár senki nem tudja biztosan, hol fekszik a pokol, hacsak a Szentlélek közvetlenül nem adta ezt valakinek tudtára, mindazonáltal joggal hihetjük, hogy a föld alatt van. Először azért, mert maga a név erre utal: ‘infernus’ annyit jelent, mint ‘ami lent van’, vagyis mélyebben, mint a föld felszíne. Másodszor, a Szentírásban is ez áll az elkárhozottakról: a föld alatt, ‘subtus terram’ vannak.”
     Ezenkívül magában az Evangéliumban és Szent Pál leveleiben is az áll, hogy nagypénteken a mi Urunk lelke, mely kis időre elvált a testétől, „a föld szívébe, „in corde terrae” (Mt 12,40) száll alá: „úgy leszen az Emberfia a föld szívében.., ‘in inferiores partes terrae’.” (Mt 12,40; Ef 4,9)
     Azt is tudjuk, hogy Jézus szent lelke a megváltás és üdvösség hírét vitte el a régi törvény igazainak, akik a világ kezdete óta hittek Istenben, és akik reménnyel és szeretettel teli békében vártak rá a mennyország előterében. Azt is tudjuk, hogy a tisztítótűzbe is lement Jézus, hogy a szegény lelkeket felüdítse és megváltsa; azokat a szegény lelkeket, akik büntetésük letöltése után szintén a mennyország kapujába jutnak. Végezetül azt is tudjuk, hogy Jézus a pokolba is leszállt, „descendit ad inferos” (Credo), hogy ott a Sátánnak, a démonoknak és minden elkárhozottnak istenségét, győzelmét a bűn, a test és a világ felett megmutassa.
     Nem teljes bizonyossággal, de nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a pokol a föld közepében található, s melyet a geológusok, mint kénnel és olvadt kőzettel teli óriási tüzes óceánt írnak le, s amely oly hatalmas és oly borzasztó, hogy ezen a földön semmi sem hasonlítható hozzá.
     Tegyük még ehhez hozzá, hogy a Szentírás kifejezéseiben a Szentlélek a poklot mindig mint mélységet ábrázolja, amelybe belezuhannak, beleesnek a lelkek. Ezek olyan kifejezések, melyek nemcsak egy belső, de egy „mélyen lent” levő helyre utalnak. Ez megegyezik az Egyház, a szent egyházatyák és a teológusok kifejezési módjával, sőt, gyakorlatilag minden kor minden emberének a véleményével.
     A pogány hagyományok, különösen a görög és a latin mondák, minden tévtanuk ellenére, szintén azt igazolják, amit fentebb összefoglaltunk.

Végezetül említsük még meg Szent Ágoston egyik megjegyzését, melyről Szent Tamás tudósít bennünket. Eszerint a halál után a testet a földbe fektetik, hogy ott enyészet által bűnhődjön bűneiért. Ebből legalábbis logikusan az következik, hogy a léleknek, akinek ugyanazokért a bűnökért kell vezekelnie, mint a testnek, szintén le kell szállania, hogy ezen a belső helyen a bűntető tűzet megtalálja, melyet az isteni igazságosság gyújtott meg a lelkek megtisztulására a tisztítótűzben vagy a lelkek fenyítésére a pokolban. Nem logikus-e, ha mindebből arra következtetünk, hogy a pokol rettenetes tűzével valóban a föld központjában van, és ez a tűz a mélység alján ég a legintenzívebben?
     De arra is figyeljünk oda, hogy ez a természetes tűz az isteni igazságosság mindenható hatalma által természetfölöttivé válik, hogy ezáltal azt a hatást fejthesse ki, melyet ez a tiszteletreméltó és rettenetes igazságosság megkövetel. Többek között azt a hatást, hogy képes legyen mind a testet, mind a lelket égetni, áthatolni, miközben az elátkozottak testét még sem semmisíti meg, hanem pont ellenkezőleg, örökre megtartja a Legfőbb Bíró rettenetes szavai szerint: „A gyehenna tüzére vetnek, hol az ő férgük meg nem hal, és tüzük el nem alszik. Mert mindenki tűzzel fog meg sózatni.” (Mk 9,48) Ahogy a só a levágott állatok húsát átitatja és ezzel konzerválja, úgy járja át a pokol anyagi tüze az elkárhozottakat és démonokat, anélkül, hogy megsemmisítené őket.

A mi Urunk kinyilatkoztatta nekünk, hogy a pokolban tűz ég. Isteni és csalatkozhatatlan tekintélyével egyúttal azonban azt is tudtunkra adta, hogy a pokol a sötétségben van. A Máté Evangélium 22. fejezetében ez a kifejezés áll: „külső sötétség”. „Dobjátok ki a külső sötétségre, in tenebras exteriores”, mondja az Úr, mikor arról az emberről beszél, aki az esküvőn nem ünnepi öltözetben, azaz nem a megszentelő kegyelem állapotában jelent meg. Az Evangélium más helyein és az apostolok leveleiben, a démonokat a sötétség fejedelmeinek és hatalmasságainak nevezik. Szent Pál ezt mondja a híveknek: ti mindannyian a világosság gyermekei vagytok már, már nem vagytok a sötétség gyermekei.

A pokol sötétsége ugyanannyira valóság, mint a tűz, mert ez a két valóság nem mond ellent egymásnak. A tűz, illetve helyesebben kifejezve a hőség, mintegy a tűz lelke, a fénytől élesen különböző elem. Természetes állapotban, mikor a láng az oxigénben kifejlődik, a tűz többé vagy kevésbé fénylővé válik, de a pokolban a tűz bizonyos természetes tulajdonságoktól megfosztva, melyeket nem saját magától birtokol, úgyszólván lecsupaszítva van jelen. Aquinói Szent Tamás tanítja Nagy Szent Vazulra támaszkodva, hogy Isten hatalma által a tűz fénye elválik attól a tulajdonságától, hogy ég, és az elkárhozottak kínjait a tűznek ez a különvált égető tulajdonsága okozza. Szent Tamás ehhez még hozzáfűzi, hogy a föld közepében, ahol a pokol van, egyébként is csak sötét tűz létezhet.
     Tehát a pokolban valódi sötétség uralkodik, melyben azonban van annyi fény, hogy az elkárhozottak megláthassák, miből származnak kínjaik. Az elkárhozottak a tűz parazsának sötétségében meglátják mindazokat, akiket ők rántottak magukkal a pokolba, és ez a látvány még növeli kínjaikat, mondta Nagy Szent Gergely pápa.

Avilai Nagy Szent Teréz arról számolt be, hogy egy napon, mikor elragadtatása volt, a mi Urunk biztosította arról, hogy ha továbbra is neki szolgál és szereti őt, üdvözülni fog. Hogy hűséges szolgálóleányában a bűntől és az ezt követő büntetéstől való félelmet fokozza, a mi Urunk meg akarta neki mutatni a pokolban azt a helyet, ahova Teréz maga került volna, ha továbbra is a hiúság és szórakozás világához való vonzódását követte volna.
     „Egy napon, mikor elmélyedtem az imádságban”, mondta Szent Teréz, „egyszer csak, nem tudom mi módon, testben és lélekben a pokolba kerülve éreztem magam. Megértettem ebből, hogy Isten azt a helyet akarta nekem ily módon megmutatni, melyet a démonok számomra készítettek elő, vagyis ahova kerültem volna, ha nem változtattam volna meg az életemet. Ez az érzés nem tartott sokáig, de még ha nagyon sokáig élnék is, akkor sem tudnám többé elfelejteni. A kínszenvedés eme helyének bejárata olybá tűnt előttem, mint egy mély kályha, szűk és sötét. A talaj egy rettenetesen bűzlő iszap volt, tele mérges csúszómászóval. Hátul egy fal magasodott, benne egy szűk tömlöccel, ahol magamat láttam bezárva. Nincs kifejezés azoknak a szenvedéseknek leírására, melyeket ott kellett elviselnem. Lelkemben éreztem a tűzet, melynek természetét, megfelelő szavak hiányában ki sem tudom fejezni. Ugyanekkor testem elviselhetetlen fájdalmaknak volt kitéve. Nagyobbaknak, mint amit itt a földön eddig éreztem, pedig én életemben nagy fájdalmakat viseltem már el, az orvos véleménye szerint a legnagyobbakat, amiket itt a földön még ki lehet bírni. De ezek mind semmik sem voltak azokhoz a fájdalmakhoz képest, melyeket ott lent éreztem, és a legrosszabb az volt, hogy közben láttam, hogy se végük nem lesz, se csökkenni nem fognak. És mégis, a testnek ezek a kínjai kicsinységek voltak a lélek agóniájához képest, mely olyan, mint vaskapcsokkal való szorítás, a szív rettegése széthasadásig, reménytelen és keserű szomorúság, mely állapotot hiába is próbálom híven ecsetelni. Ha azt mondom, hogy minden pillanatban halálfélelmet érez, aki ott van, túl keveset mondtam. Soha nem fogom megtalálni azokat a szavakat, melyekkel ezt a belső tűzet és ezt a kétségbeesést, melyek a fájdalom csúcspontját kiteszik, le tudjam írni. Minden remény és vigasz megszűnik ezen a borzasztó helyen, ahol csak a rothadás szagát lehet belélegezni. Úgy tűnt, a börtön falai, melyekre ránézni is iszonyat volt, teljes súlyukkal rám nehezednek. Világosságnak nyoma nem volt ebben a sötétségben, és mégis mindent észre lehetett venni, ami csak növelte a kínokat. E borzalmakat szenvedtem végig abban a börtönben, ahol bezárva tartottak. E látomás óta az Úr még egyéb bűnök miatt járó szörnyűséges büntetéseket is megmutatott. Bár ezeknek a kínjait nem éltem át, iszonyatom itt sem volt kisebb. Az első látomásban az Isteni Mester vizsgáztatni akarta a lelkemet, méghozzá nemcsak belső szomorúsággal, hanem külső kínokkal is, mintha testem valóban elszenvedné ezeket. Megértettem, hogy ez nagy kegyelem volt számomra, és hogy imádnivaló Megmentőnk azt akarta, hogy saját szemeimmel lássam, irgalmassága milyen kínoktól mentett meg engem. Mert mindaz, amit a pokolról hallunk, amit a könyvek írnak a pokol különböző kínjairól, melyeket a démonok okoznak az elátkozottaknak, semmi a valósághoz képest. Ugyanaz a különbség van közöttük, mint egy élettelen portré és egy élő személy között. Földi tűzben égni csekélység a pokol tüzében való égéshez képest. Csaknem hat év telt el e látomás óta”, tette hozzá Szent Teréz, „de még ma is akkora iszonyat fog el, ha beszélek róla, hogy a vér megfagy az ereimben. Az élet viszontagságai és mepróbáltatásai között csak erre a látomásra kell gondoljak, és minden, amit itt a földön elszenvedünk, semminek tűnik azóta; ezért az a véleményem, hogy semmi okunk panaszra. Azóta a nap óta, ha csak a kínok egyetlen pillanatára gondolok, melyeknek ott voltam kitéve, mindent könnyebben tudok elviselni. Nem tudok eléggé csodálkozni azon, milyen távol álltam attól, hogy a pokolról valósághű képet alkossak, vagy eléggé féljek tőle, pedig olvastam róla könyvekben. Mire gondoltam, óh, Istenem, és hogyan voltam képes élvezni az életet egy olyan életformában, mely ilyen rettenetes mélységbe taszított volna! Óh, Isteni Mesterem, légy örökké áldott e kegy miatt, melyet nekem adtál! Megmutattad nekem, hogy végtelenül jobban szeretsz engem, mint én saját magamat. Milyen gyakran mentettél meg engem ettől a sötét börtöntől, és milyen gyakran tértem én akaratod ellenére oda vissza! Ez a látomás kimondhatatlan fájdalmat okoz nekem, ha arra gondolok, milyen sok lélek kárhozik el. Azonkívül azt az égető vágyat ébreszti fel bennem, hogy mások üdvösségéért dolgozzam. Úgy érzem, kész lennék életemet ezerszer odaadni, ha azzal egyetlen lelket képes lennék ezektől a borzalmas kínoktól megmenteni”, fejezi be beszámolóját látomásáról Szent Teréz.

Bárcsak elég erős lenne a mi hitünk, hogy képes lenne egy ilyen látomást helyettesíteni. És bárcsak a pokol mélységes fenekére való gondolatok megmentenének bennünket a kísértésektől, hogy ezáltal a világosság igaz gyermekei lehessünk.

A tűzön és a sötétségen kívül a pokolban a fenyítésnek és szenvedésnek még más fajtái is megtalálhatók. Az isteni igazságosság a következőket követeli meg: az elkárhozottak különböző módon követték el bűneiket, vagyis érzékeik különböző fokban vettek részt ezek elkövetésében. Ezért az az igazságos, ha arról az oldalról kapnak több büntetést, mely oldalon több vétket követtek el, a Szentírás szavának megfelelően, miszerint: „Kiki azzal bűnhődik, ami által vétkezik.” (Bölcs 11,17) A természetfeletti és rettenetes tűz, amiről eddig beszéltünk, lesz ugyan alapvetően a különböző fenyítések eszköze, de ez a tűz speciális módon, aszerint, hogy melyik érzékszerv vett részt leginkább a vétkezésben, egyiket vagy másikat jobban fogja büntetni.
     Ezenkívül a tűzbe és külső sötétségbe vetett kárhozott a soha többé jóvá nem tehető múlt miatt üvölteni, jajveszékelni fog, és a mindent felülmúló kétségbeeséstől a fogait fogja csikorgatni, mégpedig minden egyes bűne, minden egyes vétke miatt, ahogy ez a Szentírásban áll: „Az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 8,12) Ezek Isten saját szavai.

Az elátkozottak jajveszékelése a feltámadás után is inkább szellemi, mint testi lesz, mondta Szent Tamás. Bár testük valódi emberi test lesz összes érzékszervükkel, egyéb szerveikkel és alapvető tulajdonságaikkal, bizonyos funkciókat és mozdulatokat mégse lesznek képesek többé elvégezni; például könnyezni, sírni sem fognak tudni többé.
     Képzeljük csak el, mit kell egy elkárhozott szemeinek a pokol tűzének és sötétségének hatására, a rettenetes lelkiismeretfurdalás és reménytelenség miatt elszenvednie, szemeinek, melyek oly gyakran és oly sok időn át arra szolgáltak, hogy tulajdonosuk önteltségét, hiúságát, mohóságát és többi bűnét kielégítsék. Ugyanígy füleinek, az erkölcstelen beszédek, hazugságok, rágalmazások, istentelen gúnyolódások miatt! És nyelvének, ajkainak, szájának, oly sok érzékiség, istentelen és trágár beszéd és tobzódás eszközeinek! Kezeinek, melyek oly sok undokságot követtek el, írtak le és terjesztettek és oly sok rossz tettet hajtottak végre. Agyának, oly sok és sokfajta bűnös gondolat szervének! Szívének, romlott akarata és minden vétkes vágya fészkének! És egész testének, húsának, melyért élt, melynek minden kívánságát, szenvedélyét és minden érzéki vágyát teljesítette! Minden, ami benne van külön kapja meg speciális büntetését az elkárhozás, az isteni elvetettség és a büntető tűz állandó kínja mellé. Mily borzasztó!
     És még ez sem minden. Szent Tamás, egyetértésben az egyházatyákkal még hozzáfűzi: „A világ végső megtisztulásában az elemek radikális szétválása is meg fog történni. Minden, ami tiszta és igaz megmarad a mennyben a szentek dicsőségére. Ezzel szemben, mindent, ami hamis és tisztátalan a pokolba hajítanak, hogy ott az elkárhozottakat kínozzák. Így fog az egész teremtés a kiválasztottaknak örömet hozni, míg az elkárhozottak minden teremtményben csak kínjaik okozóját fogják megtalálni. Így teljesedik be a szent könyvek jóslata: az egész univerzum az Úrral együtt az őrültek, vagyis az elátkozottak ellen fog harcolni.

Végezetül, hogy az elkárhozott lelkek állapotának bemutatását teljessé tegyük, el kell még mondanunk, amit Urunk az Utolsó Ítéletről szólva mondott el: az elátkozottak a pokolba kerülnek, hogy égjenek, „az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült”. (Mt 25,41) A pokol tüzes mélységeiben az elkárhozottaknak a Sátán és démonainak szörnyűséges társaságát is el kell viselniük. Ezen a világon bizonyos vigaszt nyújt, ha a szenvedésben nem maradunk egyedül. Ezzel szemben a pokolban a bukott angyalok és a többi elátkozott társasága csak erősíti a kétségbeesést, a gyűlöletet, a bosszú érzését, a lélek szenvedéseit és a test fájdalmait.
     Ez az, amit mi az isteni kinyilatkoztatás és az Egyház tanítása alapján az istentelenek, az Isten-káromlók, az erkölcstelenek, a gőgösök, a képmutatók és általában a megátalkodott és bűnbánatra nem hajlandó bűnösök túlvilági kínjainak sokrétűségéről tudunk.
     De ami jobban, mint bármi más, e kínok borzalmát fokozza, az e kínok örökkévalósága.

A pokol kínjainak örökké tartóságát maga Isten nyilatkoztatta ki teremtményeinek. Ez vár azokra, akik elég őrültek, perverzek, hálátlanok és önmaguk legnagyobb ellenségei voltak, hogy Isten parancsainak és szeretetének mindhalálig ellenszegüljenek. Csaknem minden esetben, mikor Isten a Szentírásban az üdvöthozó igazságról adott kinyilatkoztatásra emlékeztet bennünket, egyúttal a pokolról is szól és annak örökké tartó időtartamáról. Például Jób és Mózes által azt magyarázta el nekünk, hogy a pokolban „örök rettegés – sempiternus horror” uralkodik. Az eredeti szöveg még szörnyűbb, mert a sempi ternus „mindig örökké”-t jelent, mintha azt mondanánk: örökösen örökké.
     Isten Izajás prófétán keresztül megismételte ezt a tanítást. Felejthetetlenek a prófétának azon szavai, melyeket a bűnösöknek mondott, s ahol megint a sempiternis kifejezés szerepel: ki tud majd közületek az örökké tartó lángokban lakozni – „cum ardoribus sempiternis”?
     Az Újszövetségben a mi Urunk és apostolai minden lehetőséget megragadtak, hogy a pokol örökké tartó tüzéről és kínjairól beszéljenek és írjanak. Emlékezzünk Isten Fiának szavaira, melyek mindezt a szörnyű igazságot ünnepélyesen összefoglalják: „Jöjjetek Atyám áldottai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot. Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült”, majd az imádatra méltó Bíró így folytatja: „Ezek örök büntetésre jutnak, az igazak pedig örök életre.” (Mt 25,34/41/46)
     Isten Fiának eme szavaihoz semmilyen kommentár nem szükségeltetik. Ezek fényes világosságára alapozta az Egyház 19 évszázadon keresztül szuverén és csalatkozhatatlan isteni tanítását.

Ezzel bebizonyosodott, hogy az a tan, miszerint a pokol és fenyítései soha nem múlnak el, vagyis örökké tartóak lesznek, a kinyilatkoztatott igazságok és így a katolikus hit igazságai közé tartoznak, melyek ugyanannyira biztosak, mint Isten létezése és a keresztény vallás más nagy titkai.

Az emberi szellem esendősége már hosszú idő óta nem tud megbirkózni az elátkozottak bűnhődésének örökkévalóságáról szóló rettenetes titokkal. Bizonyos felületes és terhelt lelkiismerettel rendelkező gondolkodók már Jób és Mózes idejében, tehát 17 vagy 18 évszázaddal a keresztény kor előtt, enyhítésről, sőt a pokolbeli kínok végességéről beszéltek. Jób könyvében azt olvassuk, hogy voltak, akik azt képzelték, hogy a pokol kisebb lesz és idővel elöregedik.
     Ma is, csakúgy, mint minden időben, megvannak a támogatói a pokolbeli kínok enyhüléséről és megrövidüléséről szóló tanításnak, különösen azok között, akik többé vagy kevésbé érdekeltek ebben a dologban. Ezek azonban tévednek. Eltekintve attól, hogy állításaik csak saját elképzelésükön nyugosznak és tökéletesen ellentmondanak Jézus Krisztus és az Ő Egyházának isteni bizonyságtételével, még az öröklét természetét is hamisan fogják fel.
     Az elátkozottak kínjainak nem csak, hogy nem lesz enyhülése vagy vége, hanem abszolút lehetetlen is, hogy ez megtörténjen, hiszen az öröklét természete ezzel teljesen ellenkezik. Az öröklét nem ugyanaz a kategória, mint az idő, mely pillanatok egymásutánjából áll, mely percek, órák, napok, évek sorából tevődik össze. Az időben lehet változni, éppen azért, mert az idő maga is változik. Ha azonban nincsenek sem napok, sem órák, sem percek vagy másodpercek, akkor világos, hogy nem lehet egyik állapotból a másikba történő változásról beszélni. Az örökkévalóságban nincsenek pillanatok, melyeket másik pillanatok követnek, és amelyek az előzőektől különböznek. Az öröklét a tartam és lét olyan fajtája, melyhez e fogalmak földi tartalmának semmi köze nincs. Ezt felismerhetjük, de meg nem érthetjük, ez egyike a túlvilági élet egyik titkának, ez része Isten titokzatos örökkévalóságának.
     Így tanítja ezt Szent Tamás és az egész tradicíó; az öröklét „egyidőben egész – tota simul”, egy mindig aktuális jelenidő, feloszthatatlan és változtathatatlan. Ott nincsenek évek, melyek az előző évek után jönnek; ezek mind földi és tökéletesen hamis fogalmak az örökkévalóság megértésére.
     Az örökkévalóság természetéből következik, mely semmiben sem hasonlít az idő múlásához, hogy benne lehetetlen változásnak bekövetkeznie, azaz se javulásnak, se rosszabbodásnak. Ami a pokol kínjait illeti tehát, ezekben semmilyen változás nem mehet végbe, mivel ezek megszűnése vagy akár csak enyhülése is szükségszerűen változást jelentene. Tökéletes bizonyossággal kijelenthetjük tehát, hogy a pokolbeli kínok abszolút örökök és változatlanok, és hogy az enyhülésükről szóló teória csak az emberi szellem gyengeségéből, a képzelet vagy érzelem egyik hangulatából fakad.

Mindez talán kicsit elvontnak tűnik, de minél inkább végiggondoljuk, annál inkább úgy találjuk, hogy csak ez felel meg az igazságnak. Mindenesetre, akár megértjük ezt, akár nem, bízzuk rá magunkat a mi Urunk Jézus Krisztus nagyonis nyomatékos kijelentéseire, és hitünk egyszerűségével és bizonyosságával mondjuk: „hiszek az örök életben – credo in vitam aeternam”, azaz a túlvilági életben, mely mindenki számára halhatatlan és örök lesz. Örökké tartó a mennyország boldogságában a jók és örökké tartó a pokol fenyítéseiben a rosszak számára.
     Egy napon Szent Ágoston, Hippó püspöke, amennyire csak zseniális agya engedte, az öröklét titkait és természetét próbálta kifürkészni, ahol Isten jósága és igazságossága vár minden teremtményre. Próbálkozott így, próbálkozott úgy, néha már úgy érezte, felfogott valamit a titkokból, de aztán emberi értelme megint csak kapitulált e titokzatos fogalom megértése előtt. S ekkor hirtelen csillogó fényben megjelent előtte egy tiszteletreméltó tekintetű, fénylő glóriával övezett agg ember, akiben a püspök Szent Jeromost ismerte fel, aki csaknem száz évesen, messze tőle, Betlehemben nemrég hunyt el. És mialatt Szent Ágoston meglepetve és csodálkozva az égi jelenséget bámulta, a vén ezt mondta neki: „Emberi szem soha nem látta, emberi fül soha nem hallotta és emberi agy soha nem fogja felfogni, amit te itt megérteni próbálsz”, azzal eltűnt.
     Ilyen az öröklét titka, mind az égben, mind a pokolban. Higgyük ezt el alázattal és használjuk ki földi életünk idejét, hogy minket, ha időnk e földön lejárt, Isten irgalmassága megőrizzen a rossztól és a boldogságos örökkévalóságba engedjen be.

Még ha az elkárhozottnak lenne is ideje, hogy megváltozzon, hogy megtérjen, hogy irgalomhoz jusson, ez az idő akkor sem használna neki semmit. Hogy miért? Mert az ok, amiért szenved, még mindig fennáll. Ez az ok pedig a bűn, a rossz, melyet ezen a földön magának választott. Az elátkozott ugyanis bűnbánat nélküli, mindhalálig megtéríthetetlen bűnös. Az idő önmagában nem elégséges a megtéréshez, ezt naponta láthatjuk magunk körül. Olyan emberek között élünk, akikre a Jóisten már harminc, negyven éve, néha még több ideje is hiába vár. A megtéréshez az időn kívül kegyelemre is szükség van.
     Kegyelem nélkül lehetetlen a megtérés. A kegyelem megfizethetetlen ajándék, alapvető orvosság a bűn ellen és az első feltétel azon szegény lelkek üdvözüléséhez, kiket a bűn választott el Istentől és ezáltal a szellemi halálba vetett. Jézus Krisztus mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet”, és ezért ezek a bűnös lelkek csak az Ő kegyelmének ajándéka által éledhetnek fel és maradhatnak életben.
     Leghatalmasabb Urunk mindenható bölcsességében ezt úgy szabályozta, hogy megmérettetésünk ideje csak addig tart, amíg e földön élünk. Eközben kegyelmét adja nekünk, hogy, egyrészt a bűn okozta haláltól megvédjen bennünket, másrészt Isten gyermekeinek állapotában növekedhessünk. A túlvilági életben nincsen se kegyelmi idő, se megmérettetés; ott csak az örök jutalmazás van, azok számára, akik e kegyelem segítségével keresztény életet éltek, vagy az örök büntetés azok számára, akik ezt a kegyelmet visszautasították és mindhalálig bűnben éltek. Ez a Gondviselés rendje és ezt semmi nem fogja megváltoztatni.
     Így tehát az örökkévalóságban nincs többé kegyelem az elátkozott lelkek számára. Mivel azonban kegyelem nélkül teljesen lehetetlen megbánni bűneiket, ami pedig a megbocsátáshoz nélkülözhetetlen, így megbocsátás sem lehetséges; a büntetést kiváltó ok megmarad, és így a büntetés, ami csak következménye a bűnnek szintén nem szűnhet meg. Kegyelem nélkül nincs megbánás, nincs megtérés; megtérés nélkül nincs megbocsátás és megbocsátás nélkül se a kínok csökkentése, se megszakításuk nem lehetséges.
     A gazdag ember nem bánja meg bűneit az Evangéliumban: Nem azt mondja Ábrahámnak: „bánom bűneimet”, még csak azt sem: „bűnt követtem el”, hanem csak azt: „rettenetesen szenvedek ezekben a lángokban”. Ez a szenvedés és reménytelenség jajkiáltása és semmi esetre sem a megbánásé. A kárhozatra jutott gazdag ember nem gondol arra, hogy bocsánatot kérjen, csak saját magára gondol és helyzete könnyítésére. Ez minden elátkozottnak szörnyűséges története.
     Itt, e földi életben Isten és a Sátán országa egymással keveredik; egyikből át lehet menni a másikba, jó emberből rosszakká válhatunk és fordítva. A halál pillanatában azonban mindez megszűnik. Attól kezdve a két ország végérvényesen elválik egymástól, ahogy ezt az Evangéliumban olvashatjuk; attól kezdve nem tudunk egyikből a másikba átmenni, Isten országából a Sátánéba, a mennyországból a pokolba éppoly kevésbé, mint a pokolból a mennyországba. Ebben az életben minden tökéletlen, a jó csakúgy, mint a rossz, semmi nem végleges, és mert Isten senkitől sem vonja meg kegyelmét, amíg élünk mindannyian meg tudunk menekülni a gonosztól, a démonok országától és a bűn okozta haláltól. Mindez azonban csak ezen a világon lehetséges, és abban a pillanatban, hogy egy szerencsétlen ember a halálos bűn állapotában leheli ki lelkét, minden megváltozik: az időt az örökkévalóság váltja fel, a kegyelem pillanatai és a megmérettetés ideje lejárt, a bukott lelkek üdvözülése nem lehetséges többé. Az elátkozottak sorsa ezután örökre meg van határozva, a büntetéseknek semmilyen változása, semmilyen enyhítése, félbeszakítása, megszakítása nem lehetséges többé. Erre nemcsak az idő, de a kegyelem sem adatik meg nekik többé.

Az elkárhozottak akarata a bűnben és az ebből következő természetfeletti halál állapotában kővé dermed. Hogyan lehetséges akkor, hogy egy bűnös mégis meg tud térni ebben az életben? Azért, mert a Jóisten mindig megadja ehhez a kegyelmet, mert ideje van ehhez, és mert akarata, mely szabad, önszántából végre Isten felé fordul. A bűnös szabad akaratából fordult el Istentől és az igazságos Isten kegyelmének segítségével e szabad akarat egy másik döntésével szállhat csak magába, bánhatja meg tettét, hogy így megkapja a megbocsátást és visszatérjen az atyai házba.
     De a halál pillanatában ugyanúgy, ahogy a kegyelem, az akarat szabadsága is örökre megszűnik. Ezután már nincs szó választásról, hanem csak maradásról, mégpedig abban az állapotban, amit ki-ki maga választott, amíg ezen a földön élt. Aki a jót választotta, az örökre a jót, az életet kapja, aki ostobán a rosszat és a halált választotta, az a halált kapja, örökre a halál állapotában marad, mégpedig azért, mert maga ezt választotta, amikor még lehetett választania. Az elkárhozott lelkek akarata tehát szükségszerűen úgy marad örökre, ahogy haláluk pillanatában volt. Így az elkárhozott az öröklétben mindig és szükségszerűen azt a rosszat akarja, amit életében tett, mondja Szent Bernát. A gonosz és ő eggyé válnak; olyan ez a kapcsolat, mint az élő bűn, állandó és megváltoztathatatlan.
     Miként az üdvözültek Istent csak szeretetében látják és maguk is csak szerethetik Öt, úgy látják az elkárhozottak Istent csak igazságosságának ítéletében, azaz a számukra kiszabott büntetésben és ezért szükségszerűen gyűlölik Őt. Nemde igazságos, hogy egy megváltoztathatatlan elkorcsosulást megváltoztathatatlan fenyítéssel büntet Isten, és ezért örökre megmaradnak a kínok, melyek azt az akaratot büntetik, mely lázadás és gyűlölet által Istentől örökre elfordult, örökre az ellene való lázadásban és gyűlöletben rögződött? Mindebből nyilvánvalóan következik, hogy az elkárhozottaknak a pokolban se idejük, se kegyelmük, se akaratuk nincs, hogy megtérhessenek és így bocsánatot nyerhessenek. Ebből logikusan következik az is, hogy megváltoztathatatlan szenvedésnek lesznek kitéve, mely örökké fog tartani. Ebből azt a keserű konzekvenciát vonhatjuk le, hogy szó sem lehet róla, hogy a pokolbeli kínoknak végük legyen, vagy akár csak csökkenjenek vagy enyhüljenek – bármennyire is szeretnék egyesek ezzel nyugtatni magukat.

Ez elég régi kifogás, melyet az eltompult, elhomályosult lelkiismeret vet újra és újra fel. A negyedik században Konstantinápoly híres püspöke, Aranyszájú Szent János erre a kérdésre ezt a választ adta: „Vannak egyesek, akik azt mondják: Csak egy pillanatig vétettem, csak egy pillanat meggondolatlanságából öltem meg valakit, csaltam meg házastársamat; és ezért az egyetlen pillanatért kell örök kínokat szenvedjek? – Igenis, hiszen Isten nem azt az időt bünteti, amit tetted elkövetésével töltöttél el, hanem az akaratodat, ami ehhez a tetthez vezetett.”

Mindannak, amit eddig elmondtunk, tört része is elegendő, hogy a nehézségnek még az árnyékát is feloldja ebben a kérdésben. Mivel a pokolban idő, kegyelem és az akarat szabadsága hiányában minden megtérés és változás tökéletesen lehetetlen, a büntetést kiváltó ok is teljes egészében örökre megmarad, és ezért az igazságosság elve szerint hatását is örökké ki kell fejtenie. Ez nem más, mint a legtisztább igazságosság.
     A bűn erkölcsi súlyának megítélésében az idő nem játszik szerepet. Aranyszájú Szent János előbb idézett válaszában világosan megmondja, hogy nem a vétkes cselekedet időtartama az, ami a pokolban az örök büntetést kiérdemli, hanem az akarat eltorzulása, mely az embert bűne elkövetésére vezette, és mely a halál pillanatában megtérés nélkül örökre így rögződik. Mivel ez az eltorzulás örökre így marad, a büntetés, ami rá vár, szintén örökké tart, mely tökéletesen megfelel a legszigorúbb igazságosságnak. És ez nem csak igazságos, hanem szükséges is. Hiszen nem természetes-e, hogy Isten végtelen szentsége eltaszít magától egy olyan lényt, aki örökre a bűn állapotában van? Az elkárhozottak a pokolban ugyanis ebben az állapotban vannak!

Aki komolyan átgondolja ezt a problémát, az felismeri, hogy minden halálos bűnnek kettős jellege van. Az első jelleg véges: ez az akarat szabad döntése, mely Isten törvényét megszegi és ezáltal vétket követ el. A második azonban végtelen azon sérelem által, melyet a bűn Isten végtelen szentségének és magasztosságának okoz. Erről az oldalról nézve, a bűn végtelen gonoszságot rejt magában: „quamdam infinitatem”, mondja Szent Tamás. A pokol kínjai pontosan megfelelnek a bűn eme kettős jellegének: intenzitásukban végesek, tartamukban végtelenek, azaz örökök. A tett időtartama véges, így intenzitásában a kín is véges, mellyel büntetve lesz. Ezzel szemben a bűn végtelen annak szentségét tekintve, akit tettével megbántott; így a kín időtartamának, mellyel megtorolják szintén végtelennek, azaz örökké tartónak kell lennie.
     Az azonban valóban nem lenne igazságos, ha minden elkárhozottnak ugyanakkora kínt kellene kiállania, hiszen nem mindannyiuk bűne azonos súlyú. Ugyan mindannyian a halálos bún állapotában haltak meg, bűnbánat nélkül, és ezért mindannyian örök időre tartó büntetést érdemeltek ki, de mivel nem egyforma súlyú bűnt követtek el, a kínok intenzitása sem lehet egyforma, hanem számukban és erősségükben csak az egyes bűnök nagyságának felelnek majd meg. Ezt követeli az igazságosság, mely ebben a kérdésben is tökéletes.

Végezetül még egy találó megjegyzés: ha a megbánást nem mutató pokolba jutott bűnös kínjai végesek lennének, akkor ő és nem az Úr mondaná ki az utolsó szót az Isten ellen elkövetett szentségtörő harcban. Hiszen akkor ezt mondhatná: „Én élem a magam életét, amíg időm van rá, aztán te kiszabod rám a te idődet, de túl leszek azon is egyszer, és akkor én leszek megint magam és a helyzet ura. Egy napon, akár akarod, akár nem, meg kell osztanod velem szentségedet és üdvösségedet a mennyben.” De lehetséges-e ez, gondoljuk csak meg. Egyedül ebből a megfontolásból, tekintet nélkül az eddig elmondottakra, már azt követeli az igazságosság és az isteni szentség, hogy a kárhozottak büntetése örökké tartó legyen.

„És Isten jósága, hol marad Isten jósága”, kérdezik sokan. Isten jósága itt nem játszik szerepet; a pokol Isten igazságosságának helye, ami csakúgy, mint jósága, szintén végtelen. Isten jósága ezen a földön nyilatkozik meg, ahol a bűnbánatra hajlandó bűnösöknek Isten mindent, mindig és azonnal megbocsát. Az öröklétben a jóságnak már nem kell hatnia, a jóság a mennyország örömeiben már csak megkoronázza földi működését, melyet a megbocsátással tökéletessé tett, bevégzett.
     Vagy talán logikus és szeretetteljes dolog azt kívánni, hogy Isten az öröklétben olyan emberekkel szemben is kinyilvánítsa jóságát, akik e földön csak kihasználták, és még a halálban sem fordultak hozzá és nem tartottak jóságára és szeretetére igényt? Ez egész egyszerűen abszurditás lenne. Éppen Isten oldala felől lehetetlen, hogy a jóság az igazságosság kárára működjön.
     Ezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy Isten nagyon is igazságosan jár el, mikor ugyan rövid ideig tartó, de mindhalálig meg nem bánt bűnöket örökké tartó büntetéssel sújt.

Anélkül, hogy a gyengeségből elkövetett bűnöket, melyeket maguk a jó keresztények is igencsak gyakran elkövetnek, kisebbíteni akarnánk, azt el kell ismerni, hogy nagy különbség áll fenn azok, akik ilyet követnek el és azok között, akiket a Szentírás általában „bűnösöknek” nevez. Az utóbbiak azok az elkorcsosult, bűnbánatra nem hajlandó lelkek, akik a rosszat már szinte megszokásból, lelkiismeretfurdalás nélkül teszik, mintha az a legtermészetesebb, a legveszélytelenebb dolog lenne, akik Isten nélkül, Jézus Krisztussal szembeni állandó lázadásban élnek. Ezek a valódi értelemben vett elkárhozásra ítélt bűnösök, a „hivatásos” bűnösök. „Addig fognak vétkezni, amíg csak élnek”, mondta róluk Szent Gergely, „ha örökké élhetnének, örökké vétkeznének. Azért akarnak örökké élni, hogy örökké vétkezhessenek. Ha meghalnak, a Legfelsőbb Bíró igazságossága megkívánja, hogy soha ne legyenek büntetés nélkül, hiszen bűn nélkül sem akartak soha lenni.”

A többiek esetében ez nincs így. Sok szegény lélek esik halálos bűnbe, anélkül, hogy gonosz, romlott vagy istentelen lenne. Ők csak kísértésből vagy alkalomadtán követtek el bűnt; gyengeségük miatt vétkeztek és nem annak a rossznak a szeretetéből, amelybe beleestek. Olyanok, mint a gyerek, akit erőszakkal vagy kísértéssel kiszakítottak édesanyja karjaiból, aki ily módon ugyan hagyja magát anyjától elválasztatni és eltávolodik tőle, de sajnálkozva, és anélkül, hogy végleg elvesztené őt szeme elől és mintegy karjait még mindig felé nyújtva. Ahogy a kísértő az ilyen gyereket szabadon engedi, az rögtön megfordul, igen, rohan vissza anyjához, hogy bűnbánóan és boldogan újra anyja karjaiba vesse magát.
     Így válnak ezek a szegény alkalmi bűnözők szinte csak véletlenül bűnösökké, akik nem is szeretik azt a rosszat, amit elkövettek, és akiknek az akaratuk nem romlott meg, legalábbis nem alapvetően. Inkább beleesnek a bűnbe, mint keresik. Már azalatt bánják is, mialatt elkövetik, és ezért megpróbálnak eltávolodni tőle. E bűnösöknek sokkal inkább meg lehet bocsátani. Mért ne adhatná meg akkor az imádatra méltó Irgalmasság ezeknek az elveszett gyermekeknek a halál mindent eldöntő pillanatában a megbánás és megbocsátás kegyelmét? Ezeknek a tékozló fiaknak, akik ugyan megsértették Isten irgalmasságát és hátat fordítottak neki, vagy hagyták magukat állandóan eltéríteni tőle, de szemük és szívük elől mégsem vesztették el Őt egészen.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy Isten, aki azt mondta, hogy soha nem fogja magától eltaszítani azokat, akik hozzá jönnek, isteni szívében mindig meg fogja találni kegyelmének és irgalmának annyi titkát, amivel ezeket a szegény lelkeket az örök kárhozattól megmentheti. De ne felejtsük el, hogy itt Isten szívének egyik titkáról, a teremtmények számára felfoghatatlan titokról van szó, amelyben nem szabad vakmerően bizakodni, mivel ezzel a rettenetes igazság, melyet hinnünk kell, továbbra sem szűnik meg létezni, s mely szerint minden ember, aki súlyos bűn állapotában hal meg, örökre elkárhozik és a pokolban bűnének megfelelő büntetésre ítéltetik.

Befejezésül még egy megjegyzés. A szőrszálhasogató szellemek és az „érzékeny lelkek”, akik inkább önfejűen vitatkoznak, ahelyett, hogy hinnének és szentségre törekednének, az elkárhozottakkal kapcsolatban nyugodtak lehetnek: a mi Urunk igazságossága, jósága és szentsége mindent a legigazságosabban irányít el, mind a pokolban, mind a tisztítótűzben. Az igazságtalanságnak még az árnyéka sem merülhet fel a lelkek megítélésében. Mindazok, akik a pokolba kerülnek, tökéletesen megérdemelték, hogy örökre ott legyenek; kínjaik, bármily szörnyűségesek is, minden módon megfelelnek azoknak a bűnöknek, amiket elkövettek.
     A túlvilágon nem fordulhat elő az, ami a földi bíróságokon törvényekkel és bírókkal megeshet, hogy tévednek, igazságtalanul fenyítenek, túl sok vagy túl kevés büntetést szabnak ki. Az örök és legnagyobb bíró, Jézus Krisztus mindent tud, mindent lát, mindenre képes. Ő több mint igazságos, Ő maga az igazságosság, és Ő maga hirdette ki, hogy a túlvilágon mindenki azt kapja, amit megérdemel, nem kevesebbet és nem többet. Tehát, bármily rettenetesek, bármily felfoghatatlanok az emberi értelem számára a pokol büntetései, most és örökre igazságosan sújtják a bűnbánatra földi életük utolsó pillanatáig nem hajlandó bűnösöket.

Először is azok az emberek, akik hatalmukat, tekintélyüket valamely módon, akár erőszakkal, akár kísértéssel arra használják, hogy alárendeltjeiket rossz útra tereljék. Ezekre „nagyon szigorú ítélet” vár. Ezek a föld valódi ördögei, akikre az Atya szavai a Szentírásból rettenetes módon vonatkoznak: oh, Lucifer, hogyan zuhantál ilyen mélyre a menny magasából?
     Továbbá azok, akik a szellem adottságaival visszaélnek, hogy másokat Isten szolgálatától távol tartsanak, és mások hitét tönkretegyék. Ezek a nyilvános kísértők az Evangéliumok farizeusainak utódai, és ezért isteni átok sújtja majd őket: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Tengert és szárazföldet bejártok, hogy csak egy embert is zsidóvá tegyetek, s ha azzá lett, a kárhozat fiaivá teszitek, kétszerte inkább magatoknál.” (Mt 23,15) Ehhez az emberfajtához tartoznak az istentelen újságírók, az ateizmus és eretnekség professzorai, és azoknak a lelkiismeret és hit nélküli íróknak csapatai, akik nap mint nap hazudnak, rágalmaznak, tudatosan istenkáromló írásokat terjesztenek, és akiket a démon, a hazugság atyja arra használ fel, hogy a lelkeket megrontsák és Jézus Krisztust szidalmazzák.

A pokol felé haladnak még a gőgösök is, akik maguktól eltelve megvetnek és irgalmatlanul lenéznek másokat. Mivel ezek kemény és szívtelen emberek, olyan bíró elé kerülnek majd, aki szintén könyörtelen lesz – hacsak, haláluk pillanatában nem térnek mégis meg. Úgyszintén a pokolba kerülnek az önzők, a dőzsölők, akik ittasan a luxusban és érzékiségben csak magukra gondolnak és megfeledkeznek a szegényekről. Erről tanúskodik az evangéliumi gazdag esete, akiről maga az Úr mondta, hogy a pokolba került. Odajutnak a zsugoriak is, akik nem gondolnak másra, mint, hogy vagyont gyűjtsenek, és eközben megfeledkeznek az örökkévalóságról és Jézus Krisztusról. Ezek azok a pénzemberek, akik kétséges eszközökkel, például igazságtalan és becstelen kereskedéssel, többek között egyházi javak felvásárlásával vagyonokat halmoznak fel, anélkül, hogy Isten törvényeire figyelnének. Őróluk mondja az Írás, hogy nem jutnak a mennyek országába. Továbbá a kéjencek, kik megbújva és lelkiismeretfurdalás nélkül érzéki szokásaiknak és mindenféle szenvedélynek hódolva éldegélnek. Kiknek nincs más istenük csak a hasuk, és kik életüket úgy végzik, hogy már csak állati élvezeteket és az érzékek közönséges örömeit ismerik.
     A pokol felé tartanak a mondén, könnyelmű lelkek is, akik csak a szórakozásra gondolnak és idejüket ostobaságokkal töltik – bár a világ hiedelme szerint ezek mind „rendes emberek” –, miközben elfelejtenek imádkozni, Istennek szolgálni, és ezáltal a szentségekről is lemondanak. Az ilyen „rendes emberek” nem akarnak keresztény életet élni, nem gondolnak lelkükre, ezért a halálos bűn állapotában élnek, miáltal lelkiismeretük szava már rég kialudt, anélkül, hogy ez aggasztaná vagy zavarná őket. Ezek az emberek, mikor az Úr váratlanul eljön, ahogy ezt Jézus a Szentírásban bejelentette, azt a szörnyű választ kapják majd, amit a balga szüzek az Evangéliumban: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket.” (Mt 25,12)
     Jaj azoknak, akik nincsenek ünneplőbe öltözve! A leghatalmasabb Bíró megparancsolja majd angyalainak, hogy a „hűtlen szolgákat” ragadják meg és összekötözött lábakkal és kezekkel dobják a sötétség fenekére, azaz a pokolra.

A pokolba kerülnek azok a hamis és kiforgatott lelkiismeretű emberek is, akik az Úr Testét és Vérét rossz gyónással és szentségtörő áldozással lábbal tiporják. Szent Pál szörnyű szavai szerint ezek az emberek saját kárhozatukat eszik és isszák. Ezek azok, akik Isten kegyelmével visszaéltek és alkalmat találtak arra, hogy a legszentebb környezetben is rosszak maradjanak. Ide tartoznak a gyűlölettel teli lelkek is, akik nem akarnak másoknak megbocsátani.
     De a pokolba tartanak a szabadkőművesek tagjai is, a titkos társaságok ostoba áldozatai, akik úgyszólván átadják magukat a démonoknak, mikor esküvel fogadják, hogy az Egyházon kívül fognak élni, és így is akarnak meghalni, szentségek nélkül, Jézus Krisztus nélkül és ezáltal Jézus Krisztussal szembeszegülve.

Azt nem állítom, hogy mind ezek a szerencsétlen emberek biztosan a pokolba kerülnek; csak azt mondom, hogy az ilyenek útban vannak a pokol felé. Szerencséjük van azoknak, akik még nem érkeztek meg oda, és nagyon remélem, hogy többen közülük inkább hátrafordulnak ez út vége előtt, és alázatosan megtérnek inkább, mint hogy örökké a pokol tűzében égjenek.

Oh jaj! A pokolba vezető út oly széles és oly kényelmes! Lassan lejt és így játszi könnyedséggel haladhatunk rajta, elég csak elengednünk magunkat. Megváltónk szóról szóra ezt mondta nekünk: „Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz, bizony sokan mennek be rajta.” (Mt 7,13)
     Vizsgáljuk meg alázattal magunkat, és ha úgy találjuk, hogy szerencsétlenségünkre a széles úton járunk, Isten szerelmére, ne tétovázzunk, hanem határozottan hagyjuk el a pokolba vezető utat, radikálisan forduljunk vissza, ameddig még időnk van erre.

Nem: hogy ki igen és ki nem, ez Isten egyedüli titka.
     Vannak emberek, akik mindenkit a pokolba küldenének, mint ahogy olyanok is vannak, akik mindenkit a mennybe juttatnának. Az elsők azt képzelik, hogy igazságosak, az utóbbiak pedig, hogy különösen irgalmasak. Mindketten csalódnak, és legnagyobb tévedésük az, hogy olyan dolgok felett akarnak ítélkezni, mely dolgok ismerete az embernek itt a földön nem adatott meg.
     Ha valakit rossz állapotban látunk meghalni, akkor kétségtelenül félnünk kell és nem szabad eltitkolnunk az örök elkárhozás rettenetes lehetőségét. Így járt pár évvel ezelőtt Párizsban egy szerencsétlen anya, aki, mikor meghallotta, hogy fia undorító körülmények között lelt hirtelen halált, annyira kétségbeesett, hogy két napon keresztül térden csúszkált a lakásban egyik bútordarabtól a másikig és közben jajveszékelve kiáltozott és egyre csak ezt ismételgette: „Gyermekem! Szegény gyermekem! A tűzben ég, örökre ég!” Rettenet volt látni és hallani az anya kétségbeesésének ily szörnyű megnyilatkozásait.
     És mégis, bármilyen valószínűnek, sőt bizonyosnak látszik sokszor, hogy valaki kárhozatra jut, a legfontosabb pillanatban Isten és a meghalt lelke között valami olyan, számunkra áthatolhatatlan titok nyilatkozhat meg, ami lehetővé teszi, hogy ne essünk kétségbe. Ki tudja megmondani, mi zajlik le ebben az egyedülálló pillanatban az emberi lélek mélyén, még a legbűnösebb emberéén is? A jóság Istene, aki szeretetből teremtett, aki saját vérével megváltott minden embert, és aki minden ember üdvét akarja, nyilvánvalóan megpróbál még egyszer, utoljára kegyelmének és irgalmának legvégső megfeszítésével a bűnös lelkére hatni, hogy teremtményeit megmenthesse, hiszen az akaratnak picinyke idő is elégséges, hogy Isten felé forduljon.

Az Egyház sem tűri el, hogy valaki elkárhozását bárki biztosra vegye, függetlenül a meghalt személyétől. Ez ugyanis annyit jelentene, mint Isten helyét bitorolni. Júdáson és még néhány személyen kívül, akikről a Szentírásban maga Isten mondja ki többé vagy kevésbé határozottan az elkárhozás tényét, senki másnak az elkárhozását nem lehet abszolút bizonyosra venni.
     Isten egyik hűséges szolgálójának, Pater Palotta-nak boldoggá avatási pere alkalmából, a Szentszék az Egyház eme tanításának sajátos tanújelét adta. Pater Palotta XVI. Gergely pápa uralkodása alatt élt Rómában, ahol csodálatraméltó szentség hírében halt meg. Egy napon ez a szentéletű pap egy, a legrosszabb fajtából való gyilkost kísért utolsó útjára, aki makacsul ellenállt minden térítési kísérletnek. Ehelyett csak gúnyolódott Istenen, káromkodott és vigyorgott egész a vesztőhelyig. Pater Palotta minden tudását kimerítette, hogy az elvetemültet a megtérésre rávegye. Ott állt a gonosztevő mellett a vérpadon, arca tele könnyel, majd térdre hullott és úgy könyörgött a halálraítéltnek, hogy bánja meg bűneit. A pokol mélységes fenekére emlékeztette őt, ahova megbánás nélkül jutni fog. A monstrum minderre csak szidalmakkal és egy utolsó káromlással válaszolt, azután feje a bárd alatt a porba hullott. Hitének, fájdalmának, méltatlanságának tudatában, de azért is, hogy ez a szörnyű botrány az odagyűlt tömegnek üdvös leckéül szolgáljon, a szentéletű pap hajánál fogva megragadta a kivégzett fejét, felmutatta a tömegnek és mennydörgő hangon kiáltotta: „Nézzetek jól ide és jegyezzétek meg jól magatoknak, ez egy elkárhozott arca!”
     A hit eme tette bizonnyal érthető és bizonyos értelemben csodálatraméltó is volt, mégis, ahogy ez az esemény ismeretessé vált, a páter boldoggá avatási perét le kellett állítani, mert az Egyház az irgalom anyja és minden valószínűség ellenére sem engedi meg, hogy bárki valakinek az elkárhozását kijelentse.

Ez olyan valami, ami az igaz keresztényeknek reményt nyújthat szeretteik hirtelen, valóban rossz halála esetén. Mert ha csak a látszat alapján ítélünk, akkor a mindhalálig bűnben élő lelkek nyilvánvalóan elvesztek. Mégis, ez vagy az az ember élhetett bűnben, a halál a legrosszabb pillanatban lephette meg – mindez nem játszik szerepet; nekünk nem szabad és nem lehet abszolút bizonyossággal állítani, hogy elkárhoztak. Anélkül, hogy Isten igazságosságát elárulnánk, soha ne feledjük el ezt.

Ezzel kapcsolatban ismerek egy különleges, de egyúttal nagyon vigasztaló történetet: Párizs egyik legjobb kolostorában él még ma is egy zsidó származású apácanővér, aki mind nagyszerű erényei, mind kiváló intelligenciája miatt figyelmet érdemel. Szülei izraeliták voltak, ő mégis, már nem tudom hogyan, körülbelül húsz éves korában konvertált és megkeresztelkedett. Édesanyja igazi zsidó volt, egy jó családanya minden erényével rendelkezett és odaadással szerette lányát. Nagyon komolyan vette vallását, így amikor lánya konvertálását megtudta, leírhatatlan düh vett rajta erőt. Ettől a naptól fogva fenyegetések sorával és mindenféle ravaszsággal megpróbálkozott, hogy az „aposztatát”, ahogy ő nevezte lányát, ősei vallásához visszavezesse, mialatt az újdonsült keresztény a maga részéről tele hittel és buzgósággal megállás nélkül imádkozott és mindent megtett, hogy édesanyja konvertálását is elérje. Mikor ebbeli igyekezetének hiábavalóságát felismerte, arra a gondolatra jutott, hogy a kért kegyelem eléréséhez egy nagy áldozat többet ér, mint összes imája. Ezért úgy határozott, hogy egészen Jézus Krisztusnak szenteli magát és szerzetesnő lesz. Így is tett, és 23 évesen kolostorba vonult, ami miatt a szerencsétlen anya még elkeseredettebben fordult lánya és a keresztény vallás ellen, ami viszont csak növelte az apáca buzgalmát, hogy ezt a drága lelket Istennek megszerezze. Így ment ez húsz hosszú éven keresztül. Néha látták egymást, és az anyai érzések egy kissé visszatértek, de – úgy tűnt – más irányban semmilyen előrehaladás nem történt. Egy napon a nővér levelet kapott, melyben azt közölték vele, hogy édesanyja hirtelen elhunyt, egyik reggel holtan találták ágyában.
     Lehetetlen szavakkal leírni a szegény apáca kétségbeesését. Magán kívül a fájdalomtól, nem tudva mit cselekszik vagy mit mond, rohant kezében a levéllel az Oltáriszentséghez, és ahogy a sírástól gondolkodni és beszélni tudott, odakiabálta Urunkhoz: „Istenem! Tehát így hallgattad meg kérésemet, könnyeimet és mindazt, amit húsz éven át tettem?” És miután, úgy mond, összes áldozatát felsorolta, még szívet tépő hangon hozzátette: „És arra gondolni, hogy mindezek ellenére édesanyám, az én jó anyám örökre elkárhozott!” Még be sem fejezte szemrehányásait, mikor a tabernákulumból megszólalt egy hang és szigorúan ezt mondta neki: „Mi t tudsz te minderről?” A nővér ijedten elhallgatott. „Tudd meg”, folytatta a Megváltó hangja, „hogy téged megszégyenítselek, de egyúttal megvigasztaljalak, tudd meg, hogy miattad édesanyádnak a legutolsó pillanatban a világosság és a megbánás olyan hatalmas kegyét adtam meg, hogy utolsó szavai ezek voltak: ‘Megbánok mindent és lányom vallásában halok meg.’ Édesanyád megmenekült, most a tisztítótűzben van. Ne mulaszd el imádkozni érte.”

Nem ez az egyetlen ilyen történet, amiről hallottam. Még ha nem is mindegyikük igaz, mégis mindannyian egy jóságos igazságosságról tanúskodnak, nevezetesen arról, hogy ezen a földön Isten irgalmassága van túlsúlyban, és hogy Isten az utolsó pillanatban mindent megpróbál, hogy a lelkeket a pokoltól megmentse. Ezért végülis csak olyanok jutnak bizonyára az örök ítélet markába, akik legeslegutolsó pillanatukig visszautasítják az irgalmasság segítő megnyilvánulásait.

Milyen gyakorlati következtetéseket vonhatunk le az elmondottakból, kedves Olvasóim? Isten azért nyilatkoztatta ki nekünk e nagy igazságokat, hogy felkeltse bennünk a félelmet, ami hittel egyesülve az üdv alapját képezi; félelmet a bűntől, ami a pokolba vezet; félelmet a rettenetes átoktól és kárhozattól; félelmet a pokol végnélküli kétségbeesésétől, természetfölötti tűzétől, mely mind a lelket, mind a testet áthatolja, félelmet a komor sötétségtől, a Sátán és démonainak rettenetes társaságától; félelmet e kínok megváltoztathatatlan és örökké tartó voltától; azaz az elátkozottak igazságos fenyítésétől. Helyes, sőt, nagyon helyes, ha megingathatatlanul bízunk Isten irgalmában, de az igaz hit fényében nem szabad a reményt elválasztani a félelemtől, és még ha a reménynek felül is kell kerekednie a félelmen, ez csak azzal a feltétellel történhet, ha a félelem azért megmarad, mint az épület alapja, mely a felépítménynek erőt és szolidságot ad. Így kell Isten igazságosságától, a bűntől és a pokoltól való félelemnek üdvösségünk szellemi építménye elől minden elbizakodottságot eltávolítania. Ugyanaz az Isten, aki ezt mondta: „Aki tehát hozzám jön, azt nem dobom el” (Jn 6,37), mondta azt is, hogy félelemmel és rettegéssel szerezd meg üdvödet. Szent módjára kell félnünk, hogy jogunk legyen szent módjára reménykedni.

Ezért a pokol örökké égő mélységeire gondolva szállj magadba, kedves Olvasóm, mélyen és komolyan. és először is azt vizsgáld meg, hogy hol állsz Te. A megszentelő kegyelem állapotában vagy? Nem nyomja valamely súlyos bűn lelkiismeretedet, mely, ha hirtelen felkészületlenül halnál meg, üdvödet veszélyeztetheti? Ha igen, ne tétovázz egy pillanatig sem teljes szívedből megbánni vétkedet, és inkább ma, mint holnap, de legalábbis az első lehetséges alkalommal gyónni menni. A pokol kínjaira tekintve szükséges-e még mondani, hogy ez minden egyébnél előrébbvaló és fontosabb; mert nekünk mindenekelőtt – véssük eszünkbe, mindenekelőtt – saját üdvünket kell biztosítanunk? „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved” (Mt 16,26), mondja nekünk a legmagasabb Bíró.
     Ne halasszuk holnapra, amit ma el tudunk intézni, hiszen biztosak lehetünk egyáltalán abban, hogy jön még egy holnap számunkra? Valamikor ismertem Normandia egyik kis falujában egy szerencsétlen embert, akit házasságkötése óta, azaz csaknem harminc éven át annyira lekötöttek üzletei és, sajnos ezt is be kell vallani, a vendéglők és az almabor varázsa, hogy teljesen elfelejtkezett Isten szolgálatáról, bár a világ szemével nézve egyáltalán nem volt rossz ember. Két vagy három kisebb szívroham ugyan megijesztették egy kissé, de szerencsétlenségére ahhoz nem voltak elegendők, hogy Isten iránti kötelességeihez visszavezessék. Így teltek az évek, mikor egyszer összefutott a falu plébánosával, aki figyelmeztette őt helytelen életvitelére. „Plébános úr”, válaszolta neki, „köszönöm jóságát és becsületszavamra megígérem, hogy végiggondolom szavait. Ha nem zavarja, néhány nap múlva felkeresem, hogy tovább beszélgethessünk.” Az embert másnap holtan találták a közelben lévő patakban, ahol megfulladt, mikor átkelés közben éppen ott agyvérzést kapva leesett lováról.
     Két évvel ezelőtt élt Párizsban, a Quartier Latin-ben egy huszonhárom éves diák, aki Párizsba érkezése óta, azaz négy éve teljes szívvel vetette bele magát az ifjúkor összes lehetséges kihágásába. Egy nap felkereste egyik diáktársa, aki éppen olyan tiszta életű volt, mint amilyen bűnnel teli ő. Ugyanarról a vidékről származtak, ezért akart a másik hazai híreket megtudni tőle. A látogató néhány perc múlva távozott, de csakhamar visszatért, mert észrevette, hogy könyvét az idegen szobában hagyta. Kopogtatott tehát ismét a diák ajtaján, de nem kapott választ, bár a zárban belülről benne volt a kulcs. Pár percnyi sikertelen kísérlet után kinyitotta az ajtót, belépett és az alig negyed órája elhagyott szobában holtan találta szerencsétlen diáktársát, aki egy hirtelen szívroham következtében ott helyben életét vesztette. Szobája tele volt förtelmes levelekkel és a legocsmányabb obszcén iratokkal.

Hasonló példák sokaságát lehetne még felsorolni, nem kevésbé a szerencsétlenségekre emlékeztetni, melyek nap mint nap az élet múlandóságát tárják elénk: közlekedési baleseteket vonattal, kocsival, lóról való eséseket, vadászbaleseteket, hajótöréseket stb. Ezek minden okoskodásnál fényesebben megmutatják, hogy minden időben készek kell legyünk az Isten előtt való megjelenésre, és hogy üdvösségünket nem lehet egy „talán”-nal eljátszani.
     Az az ember, aki halálos bűn állapotában él és mégsem gondol arra, hogy bűnei megbánása és egy jó gyónás által Istennel azonnal kibéküljön, nem más, mint egy őrült, háromszorosan is őrült, aki a szakadék szélén táncol. „Nem értem”, mondta Szent Tamás, „hogyan képes egy ember a halálos bűn állapotában nevetni és szórakozni.” Ezek az emberek vidám szívvel teszik ki magukat annak a veszélynek, hogy saját magukon éljék át Szent Pál szavait, miszerint: rettenetes az élő Isten kezébe esni!

De nemcsak arról van szó, hogyha valakit az a szerencsétlenség ért, hogy halálos bűnbe esett, abban nem szabad megmaradnia, hanem örök üdvösségünk érdekében tovább is kell lépni és komoly óvatossági intézkedéseket kell tennie a jövőre nézve. Nem szabad megelégednünk azzal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhagyjuk a pokol felé vezető utat, hanem a továbbiakban már a bűnre csábító alkalmakat is minden áron kerülni kell, különösen azokat, melyek veszélyességét saját tapasztalatunkból már ismertük. Egy józan ítélőképességű keresztény mindent feláldoz, mindent elvisel annak érdekében, hogy nehogy a pokolba kerüljön. Hiszen maga Isten mondta: „Ha kezed bűnre csábít, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a pokolba jutnod, a kiolthatatlan tűzre. Ha lábad csábít bűnre, vágd le. Jobb sántán bemenned az örök életre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd. Ha szemed csábít bűnre, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a pokolba kerülnöd, ahol a féreg el nem pusztul és a tűz ki nem alszik.” (Mk 9,43-48)

Ne csapd be magadat ezzel kapcsolatban, kedves Olvasóm! Az önbecsapás az a manőver, mellyel lelkünk ellensége megkísérel meglepni bennünket, ha a nyílt szembetámadás nem sok eredménnyel kecsegteti. Mert ezek az öncsalások álnokok, agyafúrtak, sokrétűek és gyakoriak! Sok rosszra csábítanak, de különösen az önzésre annak rideg számítgatásaival és rafinériáival; az értelemnek a hit és a Szentszék ellen való mindennemű lázadására; az egészség olyan állítólagos szükségleteihez és szokásaihoz, melyek feltétlenül a tisztátalanság mocskába vezetnek; e világ illendőségeihez és szokásaihoz való alkalmazkodáshoz, melyek oly könnyen visznek a szórakoztatás zűrzavarába; hiúsághoz; Istenről való elfelejtkezéshez és a keresztény élet elhanyagolásához; végezetül kapzsisághoz, mely oly sok embert vezetett lopáshoz, mit a kereskedelem velejárójának vagy családjuk biztonságáról való gondoskodásnak állítanak be. Csak ismételni tudom, óvakodjatok az önámítástól! Hány elkárhozott lélek került önámításuk következtében a pokolba! Ne felejtsük, hogy ha magunkat be is tudjuk csapni, Isten szemét sohasem tudjuk megcsalni!

Sokszor még maga a szerzetesi élet sem elégséges ahhoz, hogy a pokoltól megóvjon valakit. Sajnálatos, de való, hogy szerzetesek is vannak azok között, akik a pokolba jutottak; csak remélni lehet, hogy nem sokan. De hogyan kerültek ők oda? Csakis az önámítás fatális útján, az engedelmességgel, a jámborsággal, a szegénységgel, a szüzességgel, az önsanyargatással és a tudományok használatával kapcsolatos öncsalások révén, hisz magunk becsapásának, ámításának útja oly széles és kényelmes út!

Kedves Olvasóm, akarod, hogy még biztosabban elkerülhesd a pokol szörnyűségeit? Ha igen, akkor ne elégedjél meg azzal, hogy elkerülöd azokat a bűnöket és hibákat, melyek oda vezetnek, hanem törekedjél komoly, jó, szent, Jézus Krisztussal eltöltött keresztény életvitelre. Csinálj úgy, mint az okos emberek, kik a mély szakadékokat a lezuhanástól való félelmükben nagy ívben kikerülik, óvakodnak attól, hogy az árok szélén haladjanak, ahol egyetlen csekélyke félrelépés, botlás is végzetes lehet számukra. Ezért nagy okosan olyan messze haladnak a szakadéktól, amennyire csak lehet, inkább a legtúlsó véget választva. Csináld te is így, kedves Olvasóm. Vesd bele magad abba a szép és nemes életbe, melyet jámbor keresztény életnek neveznek.

Ha módunk van rá, keressünk magunknak egy jó papot, akinek a lelkivezetésére bízzuk magunkat, és szabjunk meg magunk számára egy olyan életszabályt, mely lelkünk szükségleteinek és külső életkörülményeinknek megfelel. Keressük ki a jámborság néhány gyakorlatát, melyeket a következőkben leírok, s melyeket ezentúl minden nap elvégzünk.
     Kezdjünk meg és fejezzünk be minden napot egy jó, szívből jövő imádsággal, amit toldjunk meg az Evangélium, Krisztus követése vagy egy másik jó könyv egy-két oldalának figyelmes áttanulmányozásával. Ezt követően elmélkedjünk pár percet, és fogadjunk meg néhány jó szándékot, mégpedig reggel az előttünk álló napra, este pedig az éjszakára, miközben a halálra és az örökkévalóságra gondolunk. Tegyük magunkévá azt a kiváló szokást, hogy szobánkba való be- illetve abból való kilépéskor keresztet vetünk. Ezek a magukban véve oly egyszerű kis gyakorlatok sokat segítenek nekünk üdvösségünk elérésében. Ugyanakkor nagyon ügyeljünk arra, hogy soha ne végezzük őket megszokásból, felületesen, ahogy sokan teszik, hanem komolyan és áhítatosan.
     Igyekezzünk, ha állapotbeli kötelességeink lehetővé teszik, minden nap a reggeli szentmisére elmenni, hogy a napot a legjobb áldással kezdhessük meg. Ezzel adjuk meg leginkább a mi Urunknak azt a hódolatot, mellyel neki tartozunk. Ha erre nincs mód, igyekezzünk minden nap legalább a Legszentségesebb Oltáriszentség előtt imádkozni, ha lehet egy templomban, ha nem, legalább távolról és tiszta szívből. Ugyancsak minden nap adjuk meg gyermeki szívvel a Boldogságos Szűz Máriának, Isten Anyjának és a keresztények anyjának a jámborság, a szeretet és a tisztelet néhány hódolatjelét. Az Isten Anyja iránti szeretet együtt a Legméltóságosabb Oltáriszentség iránti imádattal csalhatatlan biztosítéka örök üdvösségünknek. Évszázadok tapasztalata megmutatta, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus rendkívüli kegyelmeket ad mind életükben, mind haláluk pillanatában azoknak, akik az Ő édesanyját szerették és hívták segítségül. Ezért viseljünk állandóan szentképet, szentérmet vagy rózsafüzért magunknál. Gyakoroljuk és soha ne felejtkezzünk el arról a kiváló szokásról, hogy gyakran gyónunk és áldozunk, mert a gyónás és a szentáldozás a legjobb eszköz a nagy tévutak elkerülésére. E szentségek Jézus Krisztus irgalmassága által mindazoknak rendelkezésére állnak, akik lelküket megmenteni, valamint a jó szeretetében és az erények gyakorlásában növekedni akarnak. Ebben a kérdésben nem lehet szabályokat előírni, de azt biztosan állíthatjuk, hogy a jóakaratú embereknek, azaz azoknak, akik a gonoszt őszintén kerülni, a Jóistent szolgálni és Őt teljes szívükből szeretni akarják, ez könnyebben sikerül, ha gyakran áldoznak.
     Végezetül határozzuk el, hogy állhatatosan harcolunk hibáink ellen, melyeket magunk felismertünk, vagy melyekre mások hívták fel figyelmünket. Ezek azok a gyenge pontok, ahol, érthető módon, az ellenség előbb vagy utóbb megpróbál támadást intézni lelkünk ellen. De mindenekelőtt, mint a tüzet, kerüljük a rossz társaságot és a káros olvasmányokat.

Kedves Olvasóm, nyilvánvaló, hogy amit fentebb felsoroltam, nem valamiféle kötelező előírás. Mégis, ha ezen az úton járunk bizonyosak lehetünk abban, hogy bőségesen biztosítjuk lelkünk üdvösségét és biztosan elkerüljük a pokol örökké tartó kínjait, hasonlóan ahhoz, ahogy valaki vagyonának bölcs és intelligens kezelésével megmenekül a szegénység nélkülözéseitől.
     Mindenesetre válasszuk ki a felsorolt jámbor gyakorlatokból azokat, amiket teljesíteni tudunk, és azokat végezzük olyan jól, amennyire csak tudjuk. Lelkünk és Megváltónk iránti szeretetünkre gondolva ne tágítsunk soha az Evangélium igazságától és legyünk teljes valónkkal igaz keresztények. Legyünk megfontoltak és gondoljunk sokszor a pokolra, örökké tartó kínjaira és emésztő tüzére, és akkor biztosak lehetünk benne, hogy a mennybe jutunk. A pokol a mennyország legjobb misszionáriusa.

Pár évvel ezelőtt Rómában IX. Pius pápa lábai előtt térdelt egy pap, aki már 40 év óta tartott az apostolok buzgóságával népmissziókat egész Franciaországban. A Szentatyával éppen erről az apostolkodásról beszélgettek: „Prédikáljon sokat az örök élet nagy igazságairól”, mondta a pápa a papnak, „mindenekelőtt a pokolról. Nincs semmi, ami alkalmasabb lenne ennél, hogy a bűnösöket gondolkodóba ejtse és visszatérítse Istenhez.”
     E kis íráshoz a pokolról akkor fogtam hozzá, amikor Jézus Krisztus helytartójának e mély és igaz szavait eszembe idéztem. Az elátkozottak örök kínjairól és szerencsétlenségéről meditálva Szent Jeromos szavai jutottak eszembe, melyekkel egy keresztény szüzet arra biztatott, hogy féljen Isten ítéletétől: „Territus terreo”, írta neki, „magam rettegve, másokat is rettegésbe hozok.” Legalábbis én minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy ezt tegyem, és a mi Urunk a tanúm rá, hogy mindabból, amit erről a rettenetes titokból tudok, semmit nem hallgattam el.

Kedves Olvasóm, bárki is légy, ezután már csak rajtad áll, hogy e kis írásból hasznot húzzál. Hány olyan lélek van a mennyben, akiket a pokoltól való félelem vezetett oda! Kérem a Jóistent, hogy azokat az igazságokat, melyeket e kis művemben leírtam, vésse lelked mélyébe, hogy az istenfélelem által szívedben szeretet gyulladjon Teremtőd iránt és ez a szeretet egyenesen a mennybe vezessen.
     Kedves Olvasóm, ne felejts el imádkozni érettem is, hogy Isten irgalma és kegyelme veled együtt engem is felvegyen a kiválasztottak közé.

Kelt 1875. december 8-án
Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén

A mai protestáns teológia, ahogy ezt a Svájci Televízió 1982. január 13-i „Spuren” (Nyomok) című adásában Vreni Meyer teológus moderátor kifejezésre juttatta és ennek protestáns kollégája, Dr. Hans van Geest lelkész megerősítette, már nem ragaszkodik feltétlenül az egyén halál utáni individuális továbbéléséhez, bár az emberek feltámasztását az idők végezetén nem zárja ki. E felfogásban se a halál utáni tisztítóhelynek, se az örökké tartó pokolnak nincs többé helye. Ezért természetesen mind az elhalálozottakért mondott ima, mind az értük végzett engesztelés értelmét veszti. Ezzel szemben Dr. Justinus Kerner protestáns orvos Fridericke Hauffe-ról, egy protestáns látnokról (akinek segítségéért könyörögve állítólag már számtalan elhalálozott megjelent) szóló írásában – „Die Seherin von Prevost” – megerősítette a tisztítóhelyről szóló katolikus tanítást. Ebben az írásban az orvos számtalan emberről beszél, akik haláluk után nem kárhoztak el, de üdvözülni sem üdvözültek, hanem lelkük tisztaságának megfelelően a tisztulás különböző lépcsőfokaira kerültek. Ezek a lelkek a következő szavakkal kértek imát Friedricke Hauffe-tól: „Aki, úgy mint én, sötétben van, nagy kínokat szenved!” – vagy – „Tekints ránk, szegény elhagyottakra, szerezzél enyhülést fájdalmunkban!” A „Blätter von Prevost” (Prevost-i lapok) című kötetben Dr. Kerner megemlíti Dr. Kruse protestáns professzor véleményét is, aki nem érti, hogy a nagy reformátor miért utasította vissza a tisztítótűzről szóló szép katolikus tanítást. Szerinte ugyanis, mindenképpen szükség van egy helyre, ahol a lélek megtisztulhat, hiszen az ember nem kerülhet kicsinyes, ezer szenvedélytől átjárt és bemocskolt földi életéből direkt a felfoghatatlan boldogság és gyönyörűség állapotába.
     De mivel a protestánsoknál nem létezik halottakért mondott imádság és szentmise, azok a protestánsok, akik haláluk előtti Istenhez való fordulásuk következtében megmenekülnek a pokoltól, bocsánatos bűneiktől és tökéletlenségüktől való megtisztulásuk alatt semminemű segítségben nem részesülnek. De mivel ők maguk a tisztítótűzben már nem tudnak saját magukon segíteni, a tisztulásukra kiszabott időt, ami napokra, hetekre, hónapokra, évekre, sőt, évtizedekre rúghat – amíg csak tartozásuk utolsó fillérét is ki nem fizették – teljes egészében le kell tölteniük. Ezért tartozik a halottakért mondott ima az irgalmasság legkiválóbb cselekedetei közé. Ezt csak a hit által foghatjuk fel, de a logika is megerősíti, hiszen az mindenkinek világos kell legyen, hogy a mennyei birodalomba semmilyen tisztátalan dolog nem kerülhet be, ahogy ezt az Úr maga is megmondotta.

Dr. Kübler-Roos Amerikában élő svájci orvosnő és számos más szerző publikációja a halált pozitív, szép élménynek, a reflexeknek egy egyre erősödő színes és virágos fénybe való átmenetének, egy a nemesség, jóság és szépség által előidézett boldogságnak ábrázolja, és arra szólítja fel az embereket, hogy a halál pozitív megéléséhez kísérjék el hozzátartozóikat ezen az útszakaszon. Bár Dr. Hans van Geest protestáns lelkész nem ad helyet az egyén halál utáni individuális életének, a halál ilyetén leírásától el van bűvölve, ahogy ezt a fentebb említett televízióadásban kijelentette. Ezzel szemben egy ítélkező és büntető Istenről, akitől félni kell, semmit nem akar hallani.
     Valójában a klinikai halál állapotából újraélesztettek beszámolóinak egyike sem származik olyan valakitől, aki tényleg meghalt. Az újraélesztettek, tehát nem valóban halottak, által lefestett halál, mely nincs kapcsolatban Istennel, és melyben nincs szó az elmúlt földi életről szóló számadásról, soha nem tekinthető valóságnak vagy a túlvilági életbe való átmenet normájának.
     Aki a halál fent idézett ábrázolását mégis elfogadja, annak azokat a beszámolókat is figyelembe kell vennie, melyek közül egyet a „Bild” című német újság 1981. május 5-i száma a 68 éves amerikai Robert Smith-től közölt, aki egy szívműtét után a klinikai halál állapotába került, ahonnan Dr. Rawlingo sebésznek sikerült őt az életbe visszahoznia. Mikor R. Smith visszanyerte eszméletét, beszámolt élményeiről, melyeket egy Isten nélkül leélt élet után a klinikai halál állapotában szerzett. Egy szót sem szólt arról, hogy személye felett ítéletet ültek és hirdettek volna, ahogy ezt pedig a misztika számos vallomásból ismeri. Ehelyett a rémülettől dermedten egy sötétségbe hulló rettenetes zuhanásról beszélt, egy égő tenger sárga lángjairól, melyben sok embert, köztük két nemrég meghalt barátot ismert fel. Azt is elmondta, hogyan védekeztek sokan ezek közül, hogy ne dobják őket az izzó folyamba, ahonnan nem volt menekvés.
     Az életbe újra visszahozott Robert Smith-ből hívő ember lett, aki ezután feladatának tekintette, hogy az embereket jó útra térítse, hogy ezzel megóvja őket azoktól a túlvilági eseményektől, melyeket ugyan sok felkapott szerző gyönyörűséges állapotnak ír le, de melyet sem a Biblia, sem ő nem ilyennek ismert meg.

A protestánsok különösen a felvilágosodás, azaz a 18. század óta hagytak fel Mária tiszteletével. Sokan közülük Mária ellen, mint „nem bibliai” jelenség ellen küzdöttek, és őt Isten becsületének kisebbítőjének tekintették. Ehhez az állításukhoz az Úr kánai menyegzőn elhangzott szavait használták fel Mária ellen, ahelyett, hogy azt ismerték volna fel, hogy Jézus éppen édesanyja kérésére és közbenjárására tett csodát, és ezzel éppen Mária közbenjáró hatalmát hangsúlyozta.
     Az angyal üdvözlete Lukács 1,28-nál tanúskodik Mária egyedülálló kiválasztottságáról: „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes!” A Jelenések Könyve Máriát, mint a „nagy jelet” mutatja be, mint „egy asszonyt, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” (Jel 12,1)
     János Jelenéseinek Könyvében Mária, mint Isten nagy jele jelenik meg, aki ellen Lucifer és követői eredménytelenül harcolnak, mert belőle származik a Messiás, Isten Fia, akinek teste Szűz Máriának az ölében a Szentlélek által fejlődik ki, és akinek vére Mária véréből képződik. – Nos, ha maga Isten így határozta meg a világ rendjét, akkor hogyan mondhatja egy ember, hogy nekünk nincs szükségünk Máriára, hogy ő csak akadály a Jézus felé vezető úton, nekünk Jézus egyedül is elég. Valóban, Jézus az út, az igazság és az élet, mégis, Ő maga is a Márián keresztül vezető utat választotta és járta, és ezért legfőbb ideje, hogy korunk minden embere visszataláljon ehhez az igazsághoz, mert Jézus útja a Márián vezető út most és mindörökké!

A 16. századtól kezdődő „képrombolás” a szentek tiszteletét és Isten előtti közbenjáró erejüket is elsodorta, annak ellenére, hogy ezt a közbenjáró erőt a történelemben megszámlálhatatlan csoda ezerszeresen bebizonyította már. Ugyan a szentek és az Úr Édesanyjának csodáit és jelenéseit az egyes ember, legyen keresztény, zsidó vagy pogány, ignorálhatja, elutasíthatja, támadhatja, de meg nem történtté tenni nem tudja. – Az Isten Anyja iránti tisztelet eltűnése az Isten iránti tisztelet eltűnését is magával hozta, hiszen Isten Krisztusban maga választotta a Márián át vezető utat. Aki ezt másképp gondolja, mert gyermekkora óta másképp hallotta, jól teszi, ha sürgősen átgondolja vélekedését, mert félő, hogy a Fatimában bejelentett büntető ítélet, melyet Isten Anyja a hittől és jó erkölcsöktől való korunkban lezajló tömeges elszakadás esetére jósolt meg, nemsokára bekövetkezik. Nagyon fájdalmasan fogja az elkövetkezendőket megélni az, aki nem hallgat erre a figyelmeztetésre, mivel Isten törvényét és rendjét az ember nem boríthatja fel büntetlenül.

Éppen most (1994-ben) ért hozzánk Coimbra-ból Sr. Lucia, a fatimai látnok üzenete, amit ő egy papnak mondott (Ave-Kurier, Bécs). – Eszerint Isten Anyja ezt mondta Lucia-nak: „Az Apokalipszis harmadik stádiumában vagyunk, már nincs többé lehetőség, hogy az Egyházban valami is megváltozzon. Az Egyházban olyan módon elhatalmasodott az anarchizmus, hogy javulás már nem várható. Szünet nélkül imádkoznunk kell a lelkek megmenekülésére. A büntető ítéletet már nem kerülhetjük el.”

Bármi is jön ezután, egy biztos; Mária vigasztaló kijelentése, melyet Fatimában tett: „Végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodni fog. A Szentatya felajánlja nekem Oroszországot, amely megtér, és a világ egy időre megkapja a békét.” Hogy a gyermekeket erre a fontos dologra még egyszer figyelmeztesse, a fatimai jelenés még a következő kérést fűzte az elmondottakhoz, mely hozzánk is szól: „Mikor a Rózsafüzért imádkozzátok, minden tized után mondjátok ezt: ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik leginkább rászorulnak irgalmadra.”

Emberek a világ minden táján, kik búcsút vettek a hittől, ezt hangoztatják. Ez a felfogás még a templombajárók körében is terjedőben van, és így gondolkodik az a több ezer ember is, akik feliratkoztak azoknak a listájára, akik fájdalmas betegség esetén injekcióval akarnak véget vettetni életüknek. Pedig a Biblia több mint 70 helyen figyelmeztet a pokol örök tüzére. Például a Máté Evangélium 3. fejezetének 10. versében is ezt olvashatjuk: „A fejsze már a fák gyökeréhez ért: kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem. Szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti.”

Senki nem tud a végtelenül szent Istennel egyesülni, míg ő maga nem lesz teljesen tiszta és szent, ahogy Krisztus mondta: „Bizony mondom neked; ki nem szabadulsz onnan, amíg az utolsó fillért le nem fizeted.” (Mt 5,26) Isten ezért kötötte Egyháza által lelkünkre: „A lelkek haláluk után a tisztítótűzben tisztulnak meg” (Firenzei Zsinat), és „létezik egy tisztítótűz” (Trienti Zsinat). Ezt az igazságot az Egyház hitünk két nagy forrásából meríti; a Szentírásból és a szent hagyományból, mely az egyházatyák írásaiból és a katakombák felirataiból és rajzaiból tárul elénk, s mely a Szentlélek védelme alatt a mai időkig fennmaradt.

Egyetlen emberi száj nem képes elbeszélni azokat a kínokat, melyeket a tisztítótűzben levő szegény lelkek szenvednek el. Aquinói Szent Tamás írta: „A tisztítótűz legkisebb kínja is rosszabb, mint a föld legnagyobb szenvedése.” Pazzi Szent Margit, aki lelki szemeivel látta ezeket a kínokat, ezt mondta: „A mártírok minden fájdalma és kínja, a földi tűz minden rettenete vidám mulatság a tisztítótűz szenvedéseihez képest.”

Az a nagy ajándék, melyet szenvedő Üdvözítőnk Szent Brigittának (1302–1373) minden időkre megígért, minket is megóvhat a tisztítótűz kínjaitól. Ezt az ígéretet X. Ince pápa igazolta. Az ígéret így szól: „Tudd meg, hogy mindazoknak, akik 12 éven keresztül drágalátos vérem tiszteletére minden nap hét Miatyánkot és hét Üdvözlégy Máriát elimádkoznak, a következő kegyeket adom meg:
     l. Nem jutnak a tisztítótűzbe;
     2. A mártírok közé veszem fel őket, mintha ők is vérüket ontották volna a hitért;
     3. Három rokonukat, kiket ők választanak ki, mindvégig megtartok a megszentelő kegyelem állapotában;
     4. Rokonaik 3 íziglen nem kerülnek a pokolra;
     5. Haláluk előtt egy hónappal megtudják haláluk idejét. És ha a 12 év közben hal meg valaki, úgy tekintem, mintha betartotta volna feltételeimet.”