Halottak napja
írta: Ildefons Schuster

(Megjelent a Szent Margit Lap 102. számában)

Amikor az ember szembenéz a halállal, és az öröklét küszöbére kerül többnyire hívő és vallásos lesz. A Megváltó előtt, aki örök törvényei szerint ítélkezik, viselkedése tisztességtudóvá és alázatosan kérővé válik. Ezért találunk még az ókor hitetlen és érzéki kultúrnépeinél is mindig bizonyos vallási érzetet és tiszteletet a halottakkal szemben. Sok népből mára nem is maradt meg más emlék, mint az elhunytak sírfeliratai és a holtakért mondott imák.
     A régiek úgy hitték, hogy e világból való távozásuk után az emberek lelkeinek Isten ítélőszéke elé kell állaniuk. Ezért mutattak tiszteletet irántuk, ami mind a halott testére, mind a sírjára kiterjedt. A halál fensége előtt a gyűlölet, az emberi szenvedélyek és a bosszú általában megszűntek, mégpedig e mottó alapján: „Légy békülékeny a halottakkal szemben.” Az ősök árnyai és a törvény gondoskodott a sírok sérthetetlenségéről. Ezért számított a görögöknél és a rómaiaknál a bűnösre kiszabható legsúlyosabb büntetésnek, ha a sír becsületét megtagadták tőle. Úgy hitték, hogy az ilyen ember lelkének a nyugalom reménye nélkül örökké az űrben kell bolyongania.
     A latinok az elhunytakkal továbbra is fenn akarták tartani a napi kapcsolatot. Ezért a sírokat nem tekintették veszedelmes helyeknek, hanem halottaikat vagy a villájukban – „visszavonultunk sírkamráinkba”, mondja egy felirat – vagy a nagy konzuli utak mentén, amelyek az örök városból kiindulva erekhez hasonlóan az egész birodalmat behálózták, temették el. Itt nyugodtak az ősök hamvai urnákban és szarkofágokban, az unokák szeretetétől ápolva és őrizve. Az élők e gazdag sírok közelében laktak villájukban; a sírboltokat ibolyával és rózsával díszítették, és meghatározott alkalmakkor áldozatot mutattak be rajtuk. Bizonyos értelemben még egyesültek is az eltávozottakkal, amikor a halotti tor étkeit emlékezetükre fogyasztották el.

A kereszténység egyáltalán nem törte meg, hanem csak megtisztította és megerősítette a régiek halottak iránti ezen tiszteletét, nevezetesen a halottak feltámadásának dogmájával. Hiszen, miként Szent Pál tanítja, feltámadásunk az evangélium alapigazságából, Jézus feltámadásából direkt következik.
     Ezért a hívek Rómában az apostolok kora óta a hadiutak mentén nagy nekropoliszokat alapítottak. Ezekben az első sírokban, amelyek Domitilla, Priscilla, Cecilia, a flávis császári ház keresztény ága tagjainak, Acilius Glabrio, Pudens, Lucina stb. a telkein épültek, a Néró és Diocletianus alatti üldözések legelőkelőbb áldozatain kívül egyszerű hittársak holttestei, szegények és gazdagok is helyet kaptak. Hiszen ők is „az én vallásomhoz tartoztak”, miként erről egy régi felirat tanúskodik.
     A szent Egyház, édesanyjuk, a halottak földalatti városában, a katakombák tufafalaiban minden egyes kereszténynek biztosított helyet, de a pogányok parentaliáját visszautasította. Már a kereszténység legkorábbi idejében, jóval azelőtt, hogy Szent Tamás teológiai írásaiban feltárta volna annak okait, hogy miért mutatunk be áldozatot az elhunytak lelki üdvéért, a hívek az eucharisztiát a halottak megsegítésére áldozták fel. Ez a szokás már Antiochiai Szent Ignác és Szent Polikárp idejében régóta ismertnek számított. Mikor ezzel később visszaéléseket követtek el, az Egyház közbelépett, és meghúzta a helyes határokat. Ezek szerint például a szentmisét ezentúl csak a vértanúk sírjain volt szabad ünnepelni. Azoktól a hívektől, akik valamilyen okból méltatlanok lettek a szent áldozatra, megtagadták a halotti misét. Így történt meg, hogy például egy embernek Afrikában, aki Szent Ciprián parancsa ellenére egy papot nevezett ki végrendelete végrehajtójának, nem mutattak be szentmiseáldozatot. Ezen felül megtiltották, hogy a szentostyát az elhunyt mellére tegyék, és őt a megváltás eme zálogával temessék el. Itáliában a 4. században már tilos volt a halotti tort a halott sírján megtartani.

Az Egyház a tőle megszokott diszkrécióval a klasszikus ókor minden ártalmatlan, kedves és elmés temetési rítusát megőrizte, majd átszellemesítette, megnemesítette és átadta a középkor generációinak. Olyan új szellemiséggel töltötte meg őket, amely a halotti liturgiába az életbe vetett bizalmat és örömet sugárzott: a halottak feltámadásának hittételét a feltámadt Megváltó példájára.
     A halál tehát megszűnt riasztó és félelemkeltő esemény lenni. Nem használtak többé kendőket és ehhez hasonlókat a halál jeleivel: a koponyával és a csontokkal. Minden halotti szertartás és ezzel kapcsolatos szokás békét és örömteli reményt sugárzott.
     A régi római katakombák tehát nemcsak nekropoliszok voltak, hanem kapcsolatban álltak az élők villáival, a termákkal és a kertekkel, ahol időszakonként a pápák is felüthették a rezidenciájukat. A temetők és a katakombák grafitijai gyakran szólnak felfrissülésről és felüdülésről, amelyben Szent Péter és Szent Pál tiszteletére a síroknál részesültek a hívek. Prudentius arról számol be, hogy ibolyákat és más virágokat szórtak a sírokra, és illatos olajjal öntözték őket. Az értékes kenőcsöket olykor a szarkofág tetejébe fúrt lyukakon direkt a holttestekre csepegtették.

A barbárok betörése ezt a klasszikus gyászliturgiát valamelyest megváltoztatta. Mivel az ellenséges támadások veszélyeztették a városon kívüli temetkezési helyeket, elsőnek a katakombákban való földalatti temetkezést szüntették be. A halottakat ezentúl a városokban hantolták el, nevezetesen a templomokban és a bazilikák főhajói előtti csarnokok falai mentén. Habár a halotti torok még nem szűntek meg teljesen, de megtartásuk egyre nehezebbé vált. A halotti rítus régi családi szokásaiból tehát sok mindent fel kellett adni, és a szent liturgia korlátaira kellett szorítkozni. Végezetül csak a szent helyeken levő síroknál és a hívek temetése napján, annak hetedik, harmincadik és egyéves évfordulóján bemutatott szentáldozat maradt meg. Ehhez később még hozzájött a halotti officium, azaz egy rövid votív-officium, amely szokás a szerzeteseknél keletkezett, és a vecsernyét, matutinumot és a laudest foglalta magába.

A mai Pontificale Romanumban egy másik középkori szokás is megtalálható: a püspöknek bizonyos időközönként meg kell látogatnia a hozzá tartozó plébániákat, miközben e vizitációk elsődleges célja: „az elhunytak lelkeinek feloldozása”. Ebben az egyházi cenzúrák – amelyeket az elhunyt élete során magára vonhatott – alóli szentségen kívüli feloldozásról van szó. E büntetések megléte esetén ugyanis az elhunytak makacsságuk büntetéseként meg vannak fosztva a hívek imáitól, ahogy ezt Dante Manfréddel kapcsolatban bemutatta. A püspök, aki az egyházi büntetéseket kiszabja, vissza is tudja vonni ezeket. Ezért adja meg elhunyt híveinek per modum suffragii az öröklétben e büntetésük elengedését. Ez az abszolúció már a 11. században régi szokásnak számított, ezért találhatjuk meg írásos nyomait különböző püspöki hivatalok akkori időkből származó irataiban.
     Az elhunytaknak adott abszolúció vagy búcsú megértéséhez – a halottak megkereszteléséről, amiről Szent Pál a korintusiaknak írott első levelében ír (1 Kor 15,29) – idézzük fel Gergely elbeszéléseit az ókori szerzetesség pátriárkáinak életéről. Nagy Szent Gergely a katolikus lelkület legelőkelőbb tanúja a római birodalom bukásának és a középkor kezdetének idejéből. Ő számolt be a következő történetről: Egyszer a szent néhány fecsegő apácát kiközösítéssel fenyegetett meg. Amikor ezek meghaltak, a templomban temették el őket. Az elhunytak dajkája egyszer csak arra lett figyelmes, hogy amikor a diakónus az akkori szokás szerint a szentmise áldozati része előtt a katekumeneket és a vezeklőket a templom elhagyására szólította fel, a megholt apácák kijöttek sírjaikból, és szintén elhagyták a szent helyet. Mikor erről Szent Benedek tudomást szerzett, az Istennek szentelt szüzeket újra kegyelmébe fogadta, és a dajkának a megbocsátás jeleként áldozati adományokat adott, hogy a holtak lelki nyugalmáért mutassa be azokat. Ettől a naptól kezdve a szószátyár apácák nyugalomban pihentek sírjukban, és nem hagyták el többé a templomot a szentmiseáldozat alatt. (lásd: Dialóg II.23)

A holtakról való megemlékezés a misében a 3. század óta minden liturgiában megtalálható. Azon miséken kívül, amelyeket az elhunytak sírjain közbenjáró áldozatként mutattak be – többnyire ezekből erednek a papok napi privátmiséi – minden eucharisztikus összejövetelen megemlékeztek a halottakról vagy a diptychonon vagy a konszekráció utáni nagy közbenjáró kérésekben. Ha tudniillik Krisztus az áldozatban jelen van az oltáron, akkor – Jeruzsálemi Szent Cyrill szerint – „a lelkek, akikért a pap a szent, legfenségesebb áldozat alatt imádkozik, ebből nagy hasznot húznak”. Szent Tamás ezt később válogatott szavakkal a következőképpen fogalmazta meg: „Hogy mindazoknak hasznára legyen, amely mindenki üdvére alapíttatott.”
     A holtakért mondott imáknál a liturgikus imák különösen szeretetteljesek és szelídek lesznek: „Uram”, hangzik például a római anaphorában, „vezesd mindazokat, kik előttünk mentek hozzád a hit jelével és a béke álmát alusszák, az enyhülés, a világosság és a béke helyére.”

Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik
és az örök világosság fényeskedjék nekik.
Nyugodjanak békében. Ámen


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA