Nehéz feladatot vállal az, aki az Egyház mibenlétét néhány mondatban akarja megfogalmazni. Nagy és tekintélyes tudósok sok és vastag könyvet írtak már össze erről a témáról. Ennek ellenére nem kerülhetjük el, hogy röviden fel ne vázoljuk, miként értelmezte magát a korábbi évszázadokban az Egyház.
     Ehhez elsősorban a hitvallás mondatát kell felidézzük: „Hiszek egy szent, katolikus apostoli Anyaszentegyházat.” Hogy ezen mit értünk, azt mindenki tudja. További magyarázatként a Szent X. Pius pápa által elrendelt anti-modernista eskü harmadik pontját szeretném idézni: „Hiszek az Egyházban, a kinyilvánított Ige védelmezőjében és tanítójában, melyet a valóságos, történelmi Krisztus, midőn közöttünk időzött, direkt alapított és amely Péterre, az apostoli hierarchia fejedelmére és az ő utódaira lett felépítve.”

Az Egyház magát Krisztussal való legszorosabb közösségben lévőnek látta. Mindannyian ismerjük ezt a kifejezést: Krisztus misztikus teste; Krisztus, mint e test feje és az Egyház, mint e test tagja. Azután létezik az Egyház, mint menyasszony és Krisztus, mint az ő vőlegényének a hasonlata. Szent Pál ezt írja az efezusiaknak küldött levelében: „Mindent lába alá vetett és az egész egyház fejévé tette őt: ez az ő teste és teljessége, aki mindent mindenben betölt.” (Ef 1,22-23) Az Egyházra ezért mint a továbbélő Krisztusra tekintettek. Az Egyház feladata volt, hogy Krisztust az egész világnak hirdesse, hogy benne higgyenek és megkeresztelkedjenek, emlékezve az Ő szavaira: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. Aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16) Az Egyház úgy tekintett magára, mint aki igehirdetésével, a szentségek kiszolgáltatásával és egész élő létezésével elengedhetetlen az örök élet eléréséhez.

Ez a zsinat előtti Egyház mibenlétének rövid leírása.

Az Egyház megjelenése ma egészen más, mint 100 évvel ezelőtt. Ezért senki nem vitatja, hogy az Egyház az elmúlt évszázad alatt megváltozott. E folyamatban – úgy tűnik – a II. Vatikánumnak kulcsszerep jutott. Ez azonban csak annyiban igaz, hogy ez a változás az Egyház legtöbb tagja és a nyilvánosság előtt valóban csak e zsinat alatt lett ismertté és láthatóvá. Először e zsinat hagyta jóvá, legalábbis részben, a zsinat előtti egyházfogalom megváltoztatását.

Mindazonáltal, ha az Egyházról és ennek átalakulásáról akarunk beszélni, ezt csak úgy tehetjük meg, ha egyúttal a hitről általában és a hit átalakulásáról is beszélünk. E kettő a legszorosabb kapcsolatban áll egymással, hiszen az Egyház nem más, mint hitünk egy darabja. Ezért a hit átalakulása az Egyházat is törvényszerűen érinti. Ha változik a hit, vele változik az Egyház is.

Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy az élet bármely területén lezajló változások nem egyik napról a másikra mennek végbe. Minden változtatásnak előzménye, felkészülési ideje van. A katolikus hit már az egész újkor folyamán, a reformációtól kezdődően a különböző áramlatok, filozófiák és tudományok rendkívül gyors fejlődése alatt sok ember számára egyre kérdésesebbé vált. Abból a komplexumból, mely ehhez a változáshoz vezetett, ezúttal két tényezőt szeretnék kiemelni, mégpedig az ú.n. Biblia-kritikát és az evolúciós gondolkodásmódot.

A Biblia-kritika a 19. században elsőként a protestáns teológusoknál jelentkezett. Racionalizmus és naturalizmus képezték e kritika alapjait. A racionalizmus mindent a rationak, azaz az észnek rendelt alá. Eszerint csak az létezik és bír fontossággal számunkra, amit az értelmünkkel fel tudunk fogni. A naturalizmus szerint pedig csak az létezik, ami a természetben előfordul, ami látható és tapintható. Természetfeletti, mint maga Isten és az Ő kinyilatkoztatása nem létezhet, hiszen ők nem részei a természetnek, és ezért nem is létezők. De mivel a Biblia olyan dolgokról is beszámol, melyek nem láthatóak, és – ahogy ők állították – ésszel sem bizonyíthatóak, a Szentírás megbízhatatlan és tudománytalan. Mivel nem csak tényeket közöl, hanem hitregéket is, a Bibliát ezektől a mítoszoktól meg kell tisztítani.
     A 20. században katolikus teológusok is bekapcsolódtak ebbe a „mítosztalanítási” folyamatba. Ehhez a munkához az úgynevezett történelmi-kritikai módszert alkalmazták. Ez a módszer ma már biztos része a katolikus teológiának. Csak pár nappal ezelőtt is, 1994 márciusában mutatta be Ratzinger bíboros, mint a Római Hittani Kongregáció prefektusa a Biblia-bizottság egyik munkáját a világ nyilvánosságának, amelyben a történelmi-kritikai módszert a bibliai szövegek értelmezésének és magyarázatának elengedhetetlen eszközeként nevezte meg.

Az evolúció évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Minden alkalommal megdöntik, és mégis mindig újra megjelenik. Ez az evolúciós gondolkodásmód a 19. században új virágkorát érte meg. Azt tanítja, hogy minden a semmiből keletkezett és csodálatos módon fejlődött egyre tovább. A világ elragadtatással fogadta e teóriát, a katolikus teológusok pedig kötelességüknek érezték, hogy közbeavatkozzanak, mégpedig ezúttal úgy, hogy az evolúciós és katolikus gondolkodás között hidat építenek.
     E téren különösen egy francia jezsuita, Teilhard de Chardin tett ki magáért. Ő nem állt meg félúton, hanem mindent belevont ebbe az evolúciós gondolkodásba. Szerinte nemcsak a kozmosz, a világegyetem, az élet és az ember fejlődik állandóan egyre tovább, hanem Isten, Krisztus és az Egyház is. Ebből az evolúciós tanból következik, hogy a szellemi-lelki is a természet-anyagiból keletkezett. Teilhard számára így a szellemi-lelki a természet részévé vált, és ezáltal Isten is csak a természet része lett. Ez okoskodás alapján hozta nyilvánosságra oly végzetessé vált elméletét a természet és természetfölötti azonos (Eins-Sein) voltáról. Ezzel a tannal egycsapásra elintézte a számos teológus számára oly bosszantó, úgynevezett „dualizmus” kérdését. E teológusok „dualizmuson” természet és természetfölötti, kegyelem és természet, test és lélek, Egyház és emberiség stb. egységét értették. Ennek a természet és természetfölötti egységéről szóló tévtanításnak katasztrofális következményei lettek a 20. század teológiai gondolkodására, az úgynevezett „új teológiára” (Neue Theologie).

E rövid visszatekintés a 19. század áramlataira könnyebben érthetővé teszi a 20. század „új teológiáját”. Ez az „új teológia” tudatosan határolta el magát a régitől. Képviselői abból indultak ki, hogy a hagyományos katolikus hit a régmúlt korok metafizikájához való kapcsolódása miatt már túlhaladott, idejétmúlt. Különösen azt kifogásolták, hogy a régi teológia „statikus”. Úgy gondolták az eddigi teológia túlságosan is a múltra támaszkodik és emiatt mozdíthatatlan; rég túlhaladott világ- és emberképével a mai ember számára elfogadhatatlan. A keresztény hitet ezért összhangba kell hozni a tudomány legújabb vívmányaival és a modern filozófia segítségével újra kell értelmezni. Mivel az „új teológia” képviselői a modern filozófiai irányzatok legkülönbözőbb táboraiból verődtek össze, az „új teológiának” is különböző vállfajai ismeretesek.
     Így történt, hogy számos teológus számára a Biblia tudománytalanná vált, és ezért – legalábbis néhány része – nem szavahihető. Ezen túlmenően az evolúciós gondolkodás arra a meggyőződésre vezette őket – mint ahogy ezt a Rottenburg-i püspök, Walter Kasper megfogalmazta –, hogy az Egyház és a hit-tudat éppenséggel az istenhit alkotórésze. Ezek után már nem csak igazoltnak, de egyenesen kötelességüknek érezték, hogy a hitet és az Egyházat az új idők szelleméhez igazítsák.

Az Egyház eddigi megfogalmazásában létezett egy pont, amely minden az Egyházat „fejleszteni és megváltoztatni” akaró törekvésnek útjában állt. Ez pedig az a tény, hogy az Egyházat maga Jézus Krisztus alapította. Még a legmodernebb katolikus teológus is tisztában volt vele, hogy nem tesz jó benyomást, ha valami olyat akar megváltoztatni, amelyet maga Jézus Krisztus vezetett be. Ez a tény független volt attól, hogy az újító Jézust „Istennek az Istentől, világosságnak a világosságtól, igaz Istennek az igaz Istentől” tartja-e, vagy csak egy embernek, akit Isten földi léte után „fiú-helyettesként” ismert el; azt el kellett fogadni, hogy az Egyházat Krisztus alapította. És Krisztusról el kellett ismerni, hogy képes olyan Egyház alapítására, amely érvényességét a világ végezetéig meg tudja őrizni.
     Ráadásul a Szentírásban le van írva, hogy az Egyházat Jézus alapította. Több olyan rész is van, amely ezt bizonyítja. Gondoljunk csak Máté 16,18-ra. Ebben az olvasható, hogy Jézus Péternek Casarea Philippi-nél ezt mondta: „S én azt mondom neked: te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.”

Ugyanakkor az Egyháznak Jézus Krisztus által való megalapítását már a 19. század egyes katolikus körei is kétségbe vonták. Ezért követelte a teológusoktól az anti-modernista esküben Szent X. Pius pápa – ahogy már említettük – az abban az Egyházban való hitet, „amelyet a valóságos, történelmi Krisztus, midőn közöttünk időzött, direkt alapított”. Mikor a protestáns teológusok az Egyház keletkezését – figyeljünk a kifejezésre: keletkezését, nem alapítását vagy létrehozását – a húsvét utáni időkre helyezték, katolikus teológusok is elkezdték őket ebben a feltételezésben követni.
     Mivel azonban az Egyház keletkezésének ilyen időpontja egyértelműen ellenkezett az Újszövetség adataival, az erre vonatkozó írásrészeket, különös tekintettel Máté 16,18-ra, meg kellett cáfolni. Ennek megoldásában a Biblia-kritika a maga történelmi-kritikai módszerével nagy segítségnek bizonyult, hiszen a Biblia-bizottság szerint ez a módszer „elengedhetetlen” a Biblia megértéséhez. A problémát ily módon egyszerűen és elegánsan meg lehetett oldani: a katolikus teológusok egyszerűen kijelentették, hogy Krisztus a Máté 16. fejezetében leírt szavakat sohasem ejtette ki – ezzel megszűnt a bizonyíték arra nézve, hogy az Egyházat maga Jézus Krisztus alapította.

Ezt nem csak az egyik vagy másik teológus állítja, hanem itt már egy a modern katolikus teológiában széleskörben elfogadott nézetről van szó. Ezek alapján írja például Karl Lehmann, jelenlegi Mainz-i püspök (szerk.: ma már bíboros) és a Német Püspöki Kar elnöke, „Die Kirche” (Az Egyház) című könyvében – kiadta Wilhelm Sandfuchs – Máté 16,18-hoz: „Ugyanis számos jó okunk van azt feltételezni, hogy ezeket a szavakat Jézus földi élete során nem ebben a formában mondotta.” Majd a továbbiakban azt fejtegeti, hogy Máté 16,18-t nem szabad az Egyháznak Jézus Krisztus által való megalapításának bizonyítékaként értelmezni. A Biblia más részeit, melyek a Jézus Krisztus alapította Egyházról beszélnek szintén nem szabad érveknek tekinteni, mert ezeket eddig tévedésből vonatkoztatták az Egyházra, holott azok Isten Országáról szólnak.

Az időközben meghalt katolikus teológus, Josef Blank „Jesus von Nazareth” című könyvében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Jézus se vallást, se egyházat nem akart alapítani. Hogy a katolikus teológusok átlaga arról a kérdésről, hogy Jézus létrehozott-e egy Egyházat vagy sem, hogyan vélekedik, Karl Lehmann püspök már említett könyvének 25. oldalán így számol be: „A választ, melyet ma általában erre a kérdésre adnak, Hans Küng (szerk.: a tanítástól eltiltott teológus) fogalmazta meg élesen és világosan Christ sein (Kereszténynek lenni) című könyvében, ahol is tömören ez áll: ‘Jézus földi életében nem alapított egyházat’.” Nyugodt szívvel feltételezhetjük, hogy a mai teológusok átlagának hitkérdésekben elfoglalt álláspontjáról a valamikori professzor, Karl Lehmann püspök elegendő szakismerettel rendelkezik.
     Mint ahogyan Ratzinger bíborosnak, a római Hittani Kongregáció prefektusának sem hiányozhat, már csak hivatali rangja miatt sem, a szükséges áttekintése a hit jelenlegi állapotáról, mind a teológusok, mind a hívők részéről. „Zur Lage des Glaubens” (A hit helyzetéről) című 1985-ben megjelent könyvében arra a kérdésre, hogy az Egyházat Krisztus maga alapította-e, ezt a választ adta: „Az a benyomásom, hogy a valóságos Egyház eredeti jelentése hallgatólagosan eltűnőben van”.

Azzal az elmélettel, hogy az Egyház csak Krisztus halála után lépésről lépésre alakult ki, a teológusok annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az Egyház tisztán emberi alkotás, az akkori idők produktuma az akkor élt emberek számára. És mivel mi ma más idők egészen más körülményei között élünk, az Egyházat a mai ember szükségleteinek megfelelően át kell alakítani. Szerintük a világ- és emberkép megváltozott, következésképpen az Egyháznak és a hitnek is alkalmazkodnia kell ehhez a változáshoz.

Már említettük, hogy Teilhard de Chardin evolúciós teóriájában azt a tézist állította fel, hogy természet és természetfeletti egy egységet alkotnak. A szellemi-lelki a testiből keletkezett és így a természetből fejlődött ki. A természetfeletti ezek szerint tehát a természet része. Két további jezsuita, először Henri de Lubac, majd később Karl Rahner, akik az „új teológia” kidolgozásában nagy szerepet játszottak, átvette ezt a tételt.
     De Lubac ezt így magyarázta: A természetfeletti nem borítja be a természetet, nem Istennek a természeten túli további kegyelme, ahogy azt az Egyház eddig tévesen tanította, hanem sokkal inkább olyan valami, ami benne foglaltatik már a természetben, és ezért éppenséggel az ember természetes alkotóeleme. Ezenkívül Krisztus emberré válásakor az egész emberiséggel egyesült. Ezért tehát minden ember össze van kötve Krisztussal, következésképpen emberiség és egyház egy egységet alkotnak.
     Hasonló gondolatokat találunk Karl Rahner-nál is: természet és természetfeletti nála is egy egység. „Transzendentale Theologie” című művében azt a véleményét fejti ki, hogy az ember természeténél fogva túl tud lépni önmagán, képes a transzcendenciára és így maga is képes Istenhez eljutni. S mivel ez a képesség általános emberi tulajdonság, a természetfeletti minden emberrel veleszületett. Ez nem is lehet másként, hiszen Isten minden ember üdvét akarja. Következésképpen minden embernek meg kellett adja a lehetőséget, hogy üdvözüljön. Ez pedig úgy történik, hogy minden vallásosság rendelkezik a természetfeletti kegyelem elemével, amely így minden embert, egy általuk nem ismert kapcsolattal, Jézus Krisztushoz, a Megváltóhoz köt. Ezzel a – az emberek számára ugyan ismeretlen – Krisztushoz kötődő kegyelmi kapcsolattal minden ember „anonim keresztény”. Ez a sok egyéni kegyelmi-elem összességében olyannyira kihat minden nem-keresztény vallásra, hogy ezáltal végülis mindegyikük „anonim kereszténységgé” válik.

Honnan ered ez a téves következtetés? Bár az Egyház mindig is vallotta, hogy egyes embereknél, például egyes görög gondolkodóknál az igazi Isten-felismerés elemei is megtalálhatóak, ebből mégse vonta le soha azt a következtetést, hogy ez emberek vallása emiatt „anonim kereszténység” lenne. Még ha egyik vagy másik nem-keresztényt bizonyos körülmények között „anonim kereszténynek” lehetne is nevezni, az nyilvánvalóan nem megengedett, hogy ezért minden nem-keresztényt, tekintet nélkül Istenben való hitükre „anonim kereszténynek” tekintsünk. És végképp teljesen elhibázott, hogy egyesek szubjektív vallásosságából – még akkor is, ha ezek a természetfeletti kegyelem egyes elemeit bírják – a nem-keresztény vallás kegyelmi létére következtetni, és ezért ezeket „anonim kereszténységnek” nevezni.
     Prof. Dörmann ennek a problémának a megvilágítására az Ószövetség egyik példáját hozza fel: mikor egy pogány anya – mert vallása ezt követelte tőle – kisgyermekét a Moloch izzó polipkarjaiba dobta, szubjektív vallásosságból cselekedett. Isten ugyan lehet, hogy bizonyos körülmények között elfogadta ennek az anyának szubjektív vallásosságát, de egészen biztosan nem helyeselte magát a vallást, amely bálványainak emberáldozatot követelt. Semmi esetre sem lehet itt szó „anonim kereszténységről”.

Ilyen új teológiai gondolkodás következtében elkerülhetetlen volt, hogy az Egyház egészen új arculatot kapjon. Korábban azok tartoztak az Egyházhoz, akik hittek Krisztusban, megkeresztelkedtek és elfogadták Krisztus tanítását. A mostani felfogás szerint minden ember az Egyházhoz tartozik. Vagy azért, mert Krisztussal az Ő megtestesülése által minden ember összekapcsolódik, vagy azért, mert minden ember „anonim keresztény” és minden vallás „anonim kereszténység”. Egyszerre minden ember kereszténnyé vált, egyesek tudatosan, mások akaratukon kívül, anonim, anélkül, hogy erről tudnának.
     Jelentős számú püspök és tanácsadó vonult be ilyen elképzelésekkel – melyeket XII. Pius pápa haláláig az Egyházi Tanítóhivatal egyértelműen elítélt – a zsinatra. Ők a II. Vatikáni Zsinattal ezt az „új teológiát” akarták érvényre juttatni, igazolni és megerősíteni.

A zsinaton azonban kiderült, hogy az „új teológiának”, illetve annak teljes egészére még nem érett meg az idő. Még túl sok volt az olyan püspök, aki a régi hagyományos teológiához ragaszkodott. Így alakult ki két csoport, melyek mindegyike megpróbált saját elképzeléseiből a lehető legtöbbet a zsinati szövegekbe belevinni. Így keletkeztek olyan dokumentumok, melyek a régi és a modern teológia egyvelegéből állnak. Mikor az újítók rájöttek, hogy a téziseik elleni ellenállást nem képesek egészen megtörni, arra kezdtek el törekedni, hogy elkerüljék a világos meghatározásokat: azaz olyan megfogalmazásokat javasoltak, melyek a modern teológia értelmében „fejlődés képesek” voltak.

Minél kevésbé tudtak a résztvevők egy világos irányvonalban megegyezni, annál terjedelmesebbek lettek a zsinati dokumentumok. Egyszer az egyik oldal véleményét kellett figyelembe venni, másszor a másikét. Így a szövegekben sok minden megtalálható, ami a régi teológiának is megfelel, de sok olyan is, amiket a régi zsinatok ilyen módon soha nem fogalmaztak volna meg.

Részletekbe itt most nem tudok belebocsátkozni, de egy tipikus példát azért megemlítek: Tudatosan lemondtak arról, hogy a római katolikus Egyházat az egyetlen, szent, katolikus és apostoli Egyháznak nevezzék meg. Ehelyett a „Lumen Gentium” című konstitúcióban kijelentik, hogy az egyetlen, szent, katolikus és apostoli Egyház a katolikus Egyházban „valósul meg”. Ez a megfogalmazás nem zárja ki, hogy ez más egyházakra is érvényes lehessen. És utaltak arra, hogy „az üdvözülés és az igazság számos eleme található meg az Egyház szerkezetén kívül is, amelyek saját adományaikat Krisztus Egyházának a katolikus egység megteremtése érdekében sürgősen felajánlják.”
     Könnyen elképzelhető, hogy egy ilyen megfogalmazásnál a konzervatívabb beállítottságú zsinati atyák arra a régi keresztény tanításra gondoltak, miszerint más vallásokban is lehet igaz és jó, azaz az ún. „logoi spermatikoi”. Az „új teológia” híveinek viszont egy ilyen megfogalmazás azt az értelmezést is megengedte, hogy itt a Rahner-i „anonim kereszténységről” van szó. Ezek az egymásnak ellentmondó következtetések azért lehetségesek, mert a zsinat lemondott arról a határozott és egyértelmű meghatározásról, miszerint a katolikus Egyház Jézus Krisztus egyetlen Egyháza és ezáltal az egyetlen út az üdvösséghez. Az újításokkal szembeni ellenállás pedig érezhetően csökkent, miután VI. Pál pápa a zsinaton az újítók oldalára állt. A vita azonban afölött, hogy a zsinat mit is akart elérni, a dokumentumokban előforduló rengeteg zavarosság miatt nem szűnt meg, hiszen végülis nem magukban a dolgokban, hanem csak azok két- vagy többértelmű megfogalmazásában született megegyezés.

A zsinatnak ezen „igen is, nem is” megszövegezései éppenséggel előre beprogramozták a zsinat utáni idők viszályait. Az egyik oldal a zsinati szövegek pontos betartását követelte, míg a másik oldal csak fejét csóválta ennyi értetlenség láttán, hiszen nekik eszük ágában sem volt, e siker után, félúton megállni.
     Számukra a hit és az Egyház alapvető megváltoztatásához csupán a kezdőlökést jelentette a zsinat, míg az ellenkező oldal számára ez volt az engedmények maximuma. Ami egyesek számára a nagyszerű zsinati szellem volt, az másoknak a zsinat rossz szellemeként jelent meg. A csodálkozó hívekre ráhagyták, hogy maguk döntsék el, melyiket tartják helyesnek. A harc azonban, amit meg kellett vívni, egyenlőtlen erősségű csoportok között folyt. A modernisták voltak többségben, és – többek számára váratlanul – az újonnan választott pápa, II. János Pál személyében támogatást is kaptak.

Amikor 1978-ban a pápa meghalt, a konklávén jelenlevő bíborosok eleinte nem tudtak az utód személyében megegyezni. Miután több választáson keresztül sem kapta meg egyetlen jelölt sem a szükséges szavazatot, új jelöltöt kerestek. Így találtak a krakkói érsekre, Karol Wojtyla bíborosra, akit aztán meg is választottak. Az új pápa, aki a vasfüggöny túlsó oldaláról jött, a legtöbb katolikus számára teljesen ismeretlen volt. Sokáig tanakodtak rajta, vajon miért erre az ismeretlenre esett a választás. Sok, többnyire téves következtetés született ekkor.
     A beavatottak körében azonban Karol Wojtyla nem volt ismeretlen. Hiszen ő volt az, akit 1976-ban, tehát két évvel pápává választása előtt, VI. Pál pápa meghívott, hogy a Vatikánban a lelki gyakorlatot prédikálja. Ilyen kitűntetésben pedig ismeretleneknek rendszerint nem lehet részük. Ezt a lelkigyakorlatot olyan fontosnak tartották, hogy a szokásosnál nagyobb kör számára is látogathatóvá tették.

A lelkigyakorlat anyaga már 1977-ben megjelent könyv formában olaszul, amit hamarosan követtek a más nyelvekre való fordítások, így a német is, 1979-ben a Herder kiadótól. A könyv a következő címet viseli: „Az ellentmondások ideje – eszmélet Krisztusra”. E lelkigyakorlat előadásaiban Karol Wojtyla filozofikusan és teologikusan a „mindenki meg van váltva” elméletet képviselte.
     Ez az általa prédikált „mindenki meg van váltva” teória, mely szerint minden ember – akár elfogadja Krisztus megváltását, akár nem – meg van váltva, se VI. Pál pápának, se a környezetében levő legszorosabb munkatársainak nem szolgált indítékul ahhoz, hogy tiltakozzanak, vagy akár a lelkigyakorlatok félbeszakítását követeljék. Mint ahogy a bíborosokat, akik minden bizonnyal ismerték ezen előadások tartalmát, se akadályozta meg abban, hogy Wojtyla bíborost pápává válasszák.

Elsőként ezeknek az előadásoknak néhány vezérfonalát mutatjuk be, melyek érthetővé teszik számunkra a bíboros gondolatait, aki elképzeléseit először a filozófiájából vezeti le, majd utána teológiájával támasztja alá őket:

Wojtyla bíboros azt állítja, hogy az embernek Istenhez vezető útja az ember bensőjéből indul ki. Az embert saját képessége a természetfelettihez – azaz önmaga felülmúlására való képessége – hajtja Isten felé. Ezt az Istent a bíboros, mint az összes létező vallás istenét állítja be. Könyvének 26. oldalán ezt írja: „Ugyanazt az Istent vallja meg hallgatásával a trappista és a kamalduli szerzetes. Hozzá fordul a beduin a sivatagban, mikor eljön az imaóra és talán a szemlélődésbe mélyedt buddhista is, aki elméjét tisztítja és a nirvánához vezető utat készíti elő.”
     Egy ilyen gondolatmenetnél teljesen figyelmen kívül marad, hogy az említett személyek nem ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak. A trappista a legszentebb Szentháromsághoz imádkozik. A beduin viszont Allahhoz. A Szentháromság Istene és Allah azonban nem azonos. A buddhista pedig, mindegy melyik buddhista irányzathoz is tartozik, egyáltalán nem hisz egy személyes Istenben vagy bármely más istenségben. Ebben a megfogalmazásban azt a látszatot kelti a bíboros, mintha a mindenható fölséges Istennek a különböző vallásokhoz vagy azok hitbeli tanításához és elképzeléseihez semmi köze sem lenne. Szerinte ugyanis mellékes, mely Istenhez imádkoznak az emberek. Fő az, hogy imádkoznak. Ezek az imák majd megtalálják az igazi Istent, aki elfogadja és meghallgatja őket. Ha ez valóban igaz lenne, a Tízparancsolat első parancsának a világon semmi értelme sem lenne. Istennek mért kellett volna az embereknek megtiltania, hogy mellette ne legyen más istenük, ha teljesen mindegy, hogy melyik istenhez imádkozunk, és a különböző bálványokhoz intézett imák így is meghallgatásra találnak?

Miután Wojtyla bíboros teológiája – mely szerint az emberi természet magától rendelkezik a természetfelettivel – segítségével elmagyarázza, hogy az ember egyedül is képes eljutni Istenhez, a továbbiakban azt mutatja be, hogy ugyanígy minden ember meg is váltatott és bűnei következményeitől felmentetett. Könyvének 121. oldalán ezt írja: „A kinyilatkoztatás abból áll, hogy Isten Fia megtestesülése által minden emberrel egyesült.” Tehát nem csupán azokkal, akik hisznek benne és megkeresztelkednek. Ebben a pontban Wojtyla bíboros tökéletesen egyetért Henri de Lubac-kal, aki szintén azt a véleményét hangoztatta, hogy Krisztus emberré válásával az egész emberiséggel egyesült.
     A 103. oldalon pedig ez olvasható: „Krisztus keresztje által a világ kezdetétől a világ végezetéig minden ember megváltatott és bűneitől megszabadíttatott.” Egy másik idézet a 108. oldalról csak e „mindenki meg van váltva” teória alapján érthető meg: „Ezek szerint az Egyháznak Krisztus messianisztikus megváltó halálakor történt megszületése egyúttal az ember megszületése is volt, mégpedig függetlenül attól, hogy az ember ezt tudja vagy sem, hogy elfogadja vagy sem. Ebben a pillanatban az ember új dimenziót kapott, amelyet Pál röviden és tömören így fogalmazott meg: ‘Krisztusban lenni’.”

Nem kétséges, hogy a bíboros „az ember megszületése alatt” az ember természetfeletti, kegyelmi állapotban való újjászületését érti. A természetes halálra nem gondolhatott, hiszen az mindannyiszor más és más időpontban következik be.
     A bíboros ezen megállapításai az Egyház eddigi tanításával nyilvánvaló ellentétben állnak. Az Egyház ugyan mindig azt tanította, hogy kereszthalálával Jézus a megváltást minden ember számára lehetővé tette, de abban soha nem hitt, hogy ezért valóban minden ember „megváltott és megmentett” lett, különösen azok nem, akik ezt a megváltást nem is akarják elfogadni. Éppen ellenkezőleg, az Egyház az ember megmentéséhez mindig az egyén részvételét követelte meg. Elég sok hely található a Szentírásban, mely erre a tényre hívja fel a figyelmet. Az ember megmeneküléséért az Újszövetség újra és újra feltételként szabja a hitet és a megkeresztelkedést. E feltételekről Wojtyla bíborosnak a megváltásról és az elkárhozástól való megmenekülésről szóló tanaiban egyetlen szó sem esik.

Ilyen elképzelések természetesen kihatnak az Egyház új fogalmának a megértésére is. Ha ugyanis az ember természetében benne van a természetfelettire való képesség, miáltal egyedül is el tud jutni Istenhez, akkor ez nyilvánvalóan minden ember sajátja. Ezek után valóban mindannyian Isten gyermekei és Isten Egyházához tartozók vagyunk. Hogy a bíborost ebben a kérdésben nem értették félre, az további fejtegetéseiből is kiderül. Könyvének 27. oldalán például ezt írja: „Az élő Isten Egyháza minden embert egyesít, akik az emberi szellem e nagyszerű felsőbbrendűségében ilyen vagy olyan módon részesülnek.”
     Ez a megállapítás, vagyis hogy az élő Isten Egyháza minden embert magába ölel és egyesít, kiszélesíti az eddigi Egyház-fogalmat. A bíboros tökéletesen tisztában van vele, hogy itt valami újításról van szó. Azt állítja, hogy „napjaink Egyháza” a II. Vatikáni Zsinat alatt létét új módon határozta meg. Ez viszont azt jelenti, hogy napjaink Egyháza előtt egy másmilyen természetű Egyház létezett. Ahhoz a megállapításhoz, hogy Isten Egyháza minden embert egyesít, szó szerint a következőket mondja: „Napjaink Egyháza mélységesen ráébredt ennek az igazságnak a tudatára. Ennek fényében sikerült saját természetét a II. Vatikáni Zsinaton újra meghatároznia.”

Ez új tanítás szerint tehát napjainkban két egyháznak kell léteznie. Az első egyházba minden ember beletartozik, aki az emberi lélek csodálatos transzcendenciájában valamilyen módon részesül. Krisztus emberré válása és kereszthalála által minden ember megváltatott és felmentetett, és így részese a „Krisztusban való létnek”. Ez az össz-ökumenista egyház, melybe minden ember beletartozik a világ kezdetétől a világ végezetéig. Ugyan ez egyház nagyobbik része e megváltásnak nincs tudatában, e rész mégis – ahogy Karl Rahner mondaná – „anonim kereszténység”. Ennek az össz-egyháznak a feladatát a II. Vatikánum „Lumen Gentium” konstitúciójának 1,1 megállapításában olvassuk, ahol ez áll: „Az Egyház pedig Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.” (szerk.: e mondat magyar fordítása a Szent István Társulatnál megjelent „A katolikusok hite” című könyv 548. oldaláról való.)

A második egyház azáltal különbözik az elsőtől, hogy hozzájuk a keresztények tartoznak. Ők tudatában vannak megváltásuknak, csakúgy, mint keresztény mivoltuknak. Ezek egy része maga a zsinati egyház. Nevezhetjük őket úgy is, mint kis-ökumenista egyház. Az üdvözüléshez nem szükségeltetik, hiszen az össz-ökumenista egyházhoz való tartozás már önmagában biztosítja a „Krisztusban való létet” és a megváltást. Ennek a kis-ökumenista egyháznak két feladata van. Az első, kifelé irányuló, abból áll, hogy az emberiséget megváltott és „anonim keresztény” voltának tudatára ébressze. A másik, befelé irányuló feladata pedig az, hogy a zsinat előtti Egyházat a mai egyház tudati állapotának szintjére emelje.

Ez a rövid áttekintés II. János Pál pápa filozófiájáról és teológiájáról, a „mindenki meg van váltva” tézissel és az ebből fakadó egyház-értelmezéssel, a bíborosnak még pápává választása előtti kijelentéseire alapul. Felvetődik a kérdés, hogy megválasztása után eltávolodott-e ettől a véleménytől. Ha azonban az ő saját és munkatársainak közleményeit megvizsgáljuk, ezt a kérdést nemmel kell megválaszolnunk. Sőt, ellenkezőleg, régi teológiáját még jobban kiépítette. Hiszen ezután már nemcsak szavakban nyilatkozott meg, hanem tettekre is váltotta elképzeléseit. Legszembeötlőbb tette kétségtelenül az 1986-os Assisi-i világ-imanap volt. A pápa meghívására a világ összes tájáról jöttek össze a keresztény és nem-keresztény vallások képviselői, hogy ott – mindenki a maga módján – a békéért imádkozzon saját isteneihez.
     A pápa szavai szerint ezt a vallások közötti kultuszt „ama szellemiség látható ábrázolásának, valóságról szóló tanításának, mindenki számára érthető katekizmusának kell tekinteni, amely feltételezi és jelzi a II. Vatikáni Zsinat által ajánlott és elkezdett vallások közötti ökumenista törekvést és dialógust.” – Assisi után ezt így magyarázta el bíborosainak és a Római Kúria tagjainak egy karácsonyi beszédében.

Egy, erről az össz-ökumenizmusról szóló, katolikusok közötti vitát azzal hárított el a pápa, hogy az ökumenizmust Isten kinyilatkoztatásának nevezte, a Szentlélek szavának, amely a II. Vatikáni Zsinat alatt vált hallhatóvá. „Redemptor Hominis” kezdetű enciklikájában azt mondta: Az Egyházat az Úr kegyelme – „mely a legutóbbi időben a Szentlélek szavai által, melyet mi a II. Vatikáni Zsinat alatt fogtunk fel, nyilvánult meg” – az ökumenizmus útjára vezette.
     Azóta mindenütt, magas szinten és a legkisebb egyházközségekben is Assisi példáját követik. 1992. január elsején a béke világnap alkalmából II. János Pál pápa a következő bevezetővel hozta nyilvánosságra üzenetét: „Az összes vallás híveinek: Egyesüljetek a béke megteremtésében!” Ahogy hírlik, Róma 2000-re – Krisztus születésének különleges emléknapján – az össz-ökumenista egyház számára egy szuper-világ-imanapot, egy szuper Assisi-t akar rendezni, amellyel minden eddigi ilyen próbálkozást túl akar szárnyalni.

Ha valaki a modern teológusokat a folytonosságról, a mostani egyháznak a kora-keresztény egyházhoz való kapcsolatáról kérdezi, többnyire azt a választ kapja, hogy láthatóan semmit nem fogott fel az „új teológiából”. Hiszen e két egyház nem hasonlíthat egymáshoz úgy, mint két iker. Az egyházban és a hit felfogásában történt átalakulás az Istenben való hit alkotórésze, ahogy ezt Walter Kasper sztár-teológus, jelenleg Rottenburg püspöke oly találóan megfogalmazta. A kora-keresztény Egyház a Genezáret-i tó halászainak, a római rabszolgáknak és az akkori kor embereinek felelt meg, akik tudományos képzés hiányában bizonyos eseményeket még nem tudtak megmagyarázni. Ezért kellett kényszerűségből csodákhoz folyamodniuk. E csodáknak a segítségével jött létre hitük és egyházuk. A mai, tudományosan már képzett emberektől nem lehet elvárni ilyen hitet és ilyen egyházat. A mai egyháznak a modern ember tudományos szintjének és fejlődésének kell megfelelnie.
     Ha tovább kérdezősködünk, és azt a kérdést tesszük fel, ki biztosítja, hogy ezek az új hitbeli felismerések és az új egyház valóban helyesek, kioktatnak bennünket, hogy az Úr örök időkre megígérte Egyházának a Szentlelket, mely irányítja és oktatja őt. II. János Pál pápa is ezt az érvet használj a „Redemptor Hominis” kezdetű enciklikájában, mikor azt mondja, hogy a mai egyházat „a Szentlélek szava, melyet mi a zsinat alatt hallottunk”, vezette az ökumenizmus útjára.

Egy gondolkodó embernek azonban ezek után el kell töprengenie a Szentlélekről. Az még csak érthető lenne, ha a Szentlélek a természettudományos eseményeket magyarázza el úgy az első évszázad embereinek, hogy azok ezeket az akkori tudásukkal könnyebben megérthessék. De hogy alapvető hitbéli igazságokat hallgasson el, hogy ezeket majd csak 20 évszázad elteltével a mostani zsinaton nyilatkoztassa ki, ez már teljesen érthetetlen és hihetetlen. Azt például, hogy az emberek az egyetlen és igaz Istenben való hit nélkül is meg vannak váltva és mentve, a mai kor természettudományos ismeretei nélkül is megérthették volna az első keresztények. Sőt, nagyon fontos lett volna számukra tudni, hogy minden ember Isten Egyházához tartozik, hiszen ők még abban a hitben nőttek fel, hogy a pogányok nem tartoznak közéjük. Felmerül ezek után a kérdés, vajon a Szentlélek időről időre megváltoztatja véleményét? Vagy netán hanyagságból e téren egy hibát követett el? De akkor érdemes-e egy ilyen Szentlélek vezetésére rábízni magunkat? Az apostoloknak és sok keresztény vértanúnak mindenesetre igen sokba került ennek, az állítólag a II. Vatikáni Zsinaton kinyilatkoztatott igazságnak az elhallgatása, ugyanis az életükkel fizettek érte. Töprengő kortársunknak sehogyan sem fér a fejébe, hogy ha igaz lenne, amit II. János Pál pápa állít, akkor a Szentlélek az összes keresztény vértanút fölöslegesen hagyta a legkegyetlenebb halálba rohanni.
     Továbbá az a kérdés is felmerül, hogyan alakult volna az Egyház történelme, ha már az első keresztények ismerik II. János Pál „Redemptor Hominis” kezdetű enciklikáját? Hiszen ennek tanítása szerint az Egyház törekvése „a nem-keresztény vallások képviselőivel való közeledés szorgalmazására irányul, és a velük folytatott dialógusokból, kapcsolatokból, közös imákból és az emberi spiritualitás kincsei utáni keresésből áll.”
     Képzeljük el, ahogy Szent Péter és Szent Pál Rómában kapcsolatokat ápol Néró császárral. Találkozásuk alkalmával dialógust folytatnak, hogyan kereshetnék és fedezhetnék fel a természetfelettihez való közös zarándoklás keretében az emberi spiritualitás kincseit. Majd ezt követőn közösen imádkoznak. Így valószínűleg mindkét apostol megmenekült volna a kínhaláltól. De hogy ezek az akciók Uruk és Mesterük szellemének is megfelelőek lettek volna, nos ezt szabadjon kétségbe vonni.

Azon, hogy egy ilyen Isten-, Egyház és hit értelmezésnél az emberek csapatostul hagyják ott az Egyházat, természetesen nem lehet csodálkozni. Csak az a meglepő, hogy az Egyház vezetői ezt a katasztrófát eleinte egy „új pünkösdnek” tartották. Azóta – úgy tűnik – már ők is észrevették, hogy az Egyház számára a dolgok nem alakultak kedvezően. Az erről szóló panaszokból nincs is hiány, annál inkább azonban a tettekből. Tehetetlenül figyelik a vallás és a hitélet széthullását és megszűnését, és sajnálkoznak az Egyházból való kilépések felett. De arra nem hajlandók, hogy e tények okait valóban kivizsgálják, nem is szólva egy komoly terápia bevezetéséről.

Ratzinger bíboros az „Il Regno” újságnak 1994 januárjában adott interjúja pontosan alátámasztja a felelősök viselkedésének ilyen értékelését. A bíboros ezen interjúban a régi szentmise látogatóival is foglalkozik. Először elismeri ezekről a laikusokról, hogy képzett emberek. De azután úgy véli, hogy csak azért mennek a régi misére, mert azt szebbnek tartják, tehát egyfajta esztétikai élvezetből és nosztalgiából. Különben semmi közük nincs a Szent X. Pius Papi Közösség követeléseihez. Mi, említett laikusok szívesen igazoljuk Önnek, Eminenciás Uram, hogy ez a megállapítás egyike a mai Róma tipikus tévedéseinek. Ön téved Eminenciás Uram. Jól tenné, ha tüzetesebben megvizsgálná a dolgokat. Akkor észrevehetné, hogy mi nemcsak a régi liturgia, hanem a Szent X. Pius Papi Közösség teológiai követelései mögött is kiállunk.
     Mi nemcsak azt tudjuk, hogy a régi mise szebb, mint a jelenlegi liturgia pluralista összevisszasága, hanem azt is, hogy a régi mise a régi katolikus hitet fejezi ki és azt erősíti. Mi, laikusok is a csonkítatlan Szentírást és hagyományt – mégpedig a „halottnak” nyilvánított hagyományt, mint a hit igaz forrását –, követeljük vissza, s velük a teljes katolikus hitet és Krisztus csorbítatlan Egyházát!

Pater Henri de Lubac-t, a II. Vatikánum egyik szellemi atyját köszöntő díszbeszéd
Részlet „Die Neue Theologie” (=Az új teológia) című könyvből
Kiadó: Amis de St. Francois de Sales

A II. Vatikáni Zsinat szerzői közül egyik a másik után hagyja itt e földi világot. Chenu, Rahner, Urs von Balthasar után most Pater de Lubac-on volt a sor. Minden egyes halálesetnél megszólal egy kórus a II. Vatikánumra való dicsőséges emlékezéssel, hogy ezeket a „kiváló teológusokat” magasztalják, akik ennél az eseménynél nyerték el rehabilitációjukat, mintegy megszolgált jutalmukat az 1950-es években, a zsarnoki Szent Offiziumtól elszenvedett méltánytalan üldöztetésekért és meg nem érdemelt elítéltetésekért, melyeket a „visszamaradott” pápa, Pacelli a Humani Generis kezdetű enciklikájával rájuk mért.

Az Osservatore Romano 1991. szeptember 5-én nyilvánosságra hozta azt a két táviratot, melyet Őszentsége II. János Pál pápa Lustiger bíborosnak, Párizs érsekének, illetve Pater Kolvenbachnak a Jézus Társasága generálisának a „tisztelt” bíboros halála alkalmából küldött.
     Az első táviratban ez olvasható: „Megemlékezve ennek a teológusnak hosszú, hűséges szolgálatára, aki képes volt arra, hogy az Egyházról és a modern világról való meditációjában a katolikus hit hagyományából a legjobbat megörökítse, esdekelve kérem Krisztust, a Megváltót, hogy neki jutalmul az örök békét ajándékozza.”
     A második táviratban: „Mind ez évek folyamán nagyra értékeltem széles körű műveltségét, önmegtagadását és intellektuális becsületességét, mely ebből a példamutató szerzetesből az Egyház nagy szolgálóját faragta, különösen a II. Vatikánum idején.”

Ezt követi az újság 6. oldalán az elhunyt élet- és jellemrajza az Osservatore Romano szerkesztőjének tollából. Itt ez olvasható: Pater de Lubac tudományos és didaktikus tevékenysége az ötvenes években a megpróbáltatás idejét élte át, mikor támadásokat és értetlenséget kellett elszenvednie és tanári állását is elvesztette. Alázatos, szerény magatartása, Krisztus és az Egyház iránti őszinte szeretete megérdemelten hozta meg számára XXIII. János uralkodása alatt a rehabilitációt (!). A pápa visszaadta neki a Lyon-i katedrát, és kinevezte a zsinat teológiai előkészítő bizottságának elsőszámú tanácsadójává, vagyis a zsinat alatti munkák peritusává (szakértőjévé).” (szerk.: egy alig 10, azaz tíz (!) évvel előtte magától az akkori pápától elítélt teológust!)