Az evolúció-mitosz
Gondolatok a hit és a tudomány összeegyeztethetőségéről
írta: P. Bernhard Zaby

„Isten ős-bummja”, ez a címe a SPIEGEL nem sokkal ezelőtt (98.12.21.) „Kozmológia a vallás határán” alcímmel megjelent írásának. Nos, ez a lap nem éppen a vallás vagy pláne az Egyház iránti szimpátiájáról híres, ezért ez a cím különösen felkelti az érdeklődést. Valóban – így olvashatjuk ezt ebben a cikkben – néhány évszázados állóháború után, úgy tűnik, fegyverszünet van az Egyház és a természettudósok között kialakulóban, mivel egyfelől a tudósok, közülük is elsősorban a kozmológusok, egyre inkább arra a következtetésre jutnak, hogy elfogadják egy isten létezését, akinek a teremtést – vagy jobban mondva – az ős-bummot – köszönhetjük, másfelől az Egyház jelenleg ott tart, hogy felülvizsgálja a kutatáshoz való viszonyát. A SPIEGEL ezt írja: „A lengyel (II. János Pál) pápa elődjei által üldözött eretnekeket rehabilitált, köztük Galileo Galileit és Charles Darwint. A mai kutatóknak a Szentatya néhány héttel ezelőtt megjelent 13. enciklikájában egyfajta ‘fegyverszünetet’ ajánlott fel. ‘A hit és az értelem az a két szárny – jelentette ki II. János Pál –, melyekkel az emberi szellem az igazság szemléletére eljut.’” Közelebbről vizsgálva azonban kitűnik, hogy a SPIEGEL ezen cikke sem más, mint annak a régi mítosznak a felelevenítése, mely szerint az Egyház ellensége a tudománynak, és természetesen távol van attól, hogy az Egyház és a természettudományok közötti valódi „kibéküléshez” hozzájáruljon. De menjünk sorba.

Galileo Galilei

A hit és értelem közötti viszony egyházi értelmezése jóval II. János Pál pápa legújabb enciklikája előtt, már 1870-ben, az I. Vatikáni Zsinaton megfogalmazást nyert. E szerint:
„Hit és értelem nemcsak, hogy soha nem mondhatnak ellent egymásnak, de még kölcsönösen segítik is egymást, hiszen a valódi értelem bebizonyítja a hit alapjait, és a hit fényétől megvilágítva kidolgozza az isteni dolgokról szóló tudományt, míg a hit felszabadítja és védi az értelmet a tévedésektől, azonkívül sokfajta felismeréssel ruházza fel.
     Ezért messzemenőkig hamis azt állítani, hogy az Egyház az emberi művészetekkel és tudományokkal szemben ellenállást fejt ki; sokkal inkább a legkülönbözőbb módokon pártolja és támogatja őket. Hiszen se félre nem ismeri, se meg nem veti azokat az előnyöket, melyek belőlük az emberek életére származnak; sokkal inkább azt állítja, hogy miként ők Istentől, a tudományok Urától erednek, oly módon vezetnek, ha helyesen alkalmazzák őket, Isten kegyelmének segítségével Istenhez.
     Azt se tiltja meg, hogy ezek a tudományok saját területükön belül saját elveiket és saját módszerüket alkalmazzák; azonban ezen indokolt szabadság elismerése mellett is buzgón ügyel arra, hogy ezek az isteni tanításokkal ne ellenkezzenek, és ezáltal tévtanokat ne tartalmazzanak, vagy saját határaikat áthágva ne sajátítsák ki és ne keverjék össze azt, ami a hité.” (DH 3019)
Ez a magatartás világos és egyértelmű, és az Egyház mindenkor eszerint viselkedett. A legjobb példa erre Galileo Galilei esete, melyet mindig felhoznak, mikor az Egyháznak a tudományokkal szembeni szűklátókörűségét akarják bizonyítani, ami természetesen az említett SPIEGEL cikket is áthatja.
     Hogy „Galilei, a tudomány mártírja” mítoszt „mítosztalanítsuk”, elegendő ehelyütt a Münchenben 1998-ban megjelent „A legismertebb tévedések lexikonját” idézni:
„Ellentétben a szerencsétlen, csak néhány évtizeddel előbb máglyán elégetett Giordano Brunoval, Galilei egész életében jó viszonyban volt az állami és egyházi hatalmakkal. Galilei legnagyobb ellenségei világi kollégái, az egyetemi katedrán oktató professzorok voltak, nem pedig az egyházi szószéken prédikáló szerzetesek. Elsősorban a többi fizikaprofesszor gúnyolódásától és nem az Egyháztól való félelme miatt mert csak ötvenen felül nyíltan kiállni Kopernikus tanai mellett; és amikor a Jupiter holdjait felfedezte, fizikus kollégái megtagadták, hogy belenézzenek Galilei teleszkópjába. Ezzel szemben az Egyház feltűnő toleranciával bánt a különcködő toszkánai fizikaprofesszorral; a pápa kihallgatáson fogadta, a jezsuiták még ki is tüntették tudományos munkásságáért, és ellentétben a világi tudósokkal a jezsuiták hagyták magukat a tények (azaz a Jupiter bolygói) alapján meggyőzni, hogy a ptolemaioszi világkép tudományosan nem tartható tovább.
     Csak amikor Galilei a ptolemaioszi világképet nemcsak hamisnak, hanem ezen túlmenően sajátját az egyedüli igaznak kiáltotta ki, (ami nem igaz, miként ezt legkésőbb Einstein óta tudjuk), lett az Egyháznak ez a toleranciája komolyan próbára téve. Hiszen Galilei elveit munkahipotézisként minden további nélkül elfogadták volna, de végső igazságként nem. Ehelyütt az Egyház saját kompetenciáját látta sérülni; így amikor Galilei Kopernikus rendszeréről a figyelmeztetések ellenére egyre határozottabban mint ‘bizonyított igazságról’ nyilatkozott, holott erre bizonyítékokat felhozni nem tudott, reagált az Egyház a maga részéről is elég túlzóan egy dekrétummal, mely a föld forgásáról szóló tant ‘hamisnak és a szent tanítás minden pontjának ellentmondónak’ jelentette ki.
     Galileit magát azonban nem fogták perbe. Se könyveit be nem tiltották, se a hatalmasokhoz való viszonyát nem gátolták komolyan. Ha ezekután elveiről mint teóriákról és nem mint végső igazságokról beszélt volna, nyilván soha nem került volna sor a római inkvizíció elé való nevezetes megidézésére.
     Ezt az idézést egy újabb könyv megjelenése váltotta ki, melyben Galilei továbbra is, minden figyelmeztetés ellenére, abszolút igazságokról írt. Az idézést 1632 októberében kézbesítették, de Galilei betegsége miatt csak 1633 februárjában utazott Rómába, ahol először a firenzei követ vendégeként a Villa Mediciben lakott, majd később, a tényleges eljárás alatt, 1633. április 12-től június 22-ig, a Vatikán egyik háromszobás lakosztályában, szolgával és kertre néző ablakokkal. Se nem börtönözték be, se nem kínozták meg.
     Mint minden zseniális embernek, Galileinek is mindig nehezére esett, hogy kevésbé tehetséges kortársait komolyan vegye. Valószínűleg inkvizíciós eljárásakor is abból indult ki, hogy néhány vitás részlet tisztázása után, melyet a buta bíborosok nem érthetnek meg, hazaküldik őt. Csak minekutána az egyáltalán nem is olyan buta inkvizítorokat semmilyen tudományos érvvel nem lehetett eltéríteni attól, hogy Galilei tiltott módon és hamisan abszolút igazságokról írt, került Galilei pánikba; talán eszébe jutott Giordano Bruno, vagy csak nyugalmat akart – bárhogy is történt: felszólítás és külső nyomás nélkül egyszerűen teljes egészében visszavonta tanait.
     Az ítélet engedetlenségre szólt. A büntetés a hét bűnbánó zsoltár 3 éven át történő heti elimádkozása és börtön volt, amit azonban Galileinek soha nem kellett letöltenie. Az eljárás után a toszkánai nagyherceg vendégeként, majd a sziénai érseknél, végezetül mint állami nyugdíjas egy kis faluban, Arcetriben élt, ahol háborítatlanul tovább végezte kutatásait 1642-ben bekövetkezett haláláig.” (Lexikon der populären Irrtümer, 131.oldal)
Az Egyház szerepe tehát semmi esetre sem volt olyan dicstelen és „tudományellenes”, mint ahogy azt mindig ábrázolják. Sokkal inkább arra törekedett, hogy a hit és a tudomány közötti harmóniát bizonyítatlan hipotézisekkel ne tegyék könnyelműen kockára, valamint, hogy a tudományt esetleges tévtanoktól, melyek az elsietett következtetésekből eredhetnek, megóvja. Ha Galileit a figyelmeztetések mérsékletre vezették volna, soha nem került volna sor az Egyház és a természettudomány közötti „szakadásra”. Nem az Egyház felelős ezért az évszázados disszonanciáért, hanem Galilei és még inkább azok, akik őt – mondjuk ki nyugodtan – saját egyházellenes céljaikra használták fel.

Az evolúcióban való hit

Térjünk rá most már főtémánkra, a második nagy, újkori mítoszra: az evolúcióra. Hogy ezzel nem valami koholt, hanem szinte mitologikus szintre emelt, valamint bármi más, csak éppen nem tudományosan alátámasztott témát érintünk, a következő történet érzékelteti. A komolynak ismert „Spektrum der Wissenschaft” (A tudomány spektruma) című újság 1999 januári számában „A kétlábon járás első nyomairól”, „Rettung der Hominiden-Spuren von Laetoli” (Laetoli hominida-nyomainak megmentése) címmel riport jelent meg (62. oldal), mely az Észak-Tanzániában fekvő Laetoli környékén talált lábnyomokról számolt be. A tudósok ezen a környéken egy „rádióméteres időmeghatározással” 3,4-3,8 millió évre becsült tufarétegben egy összesen 27 méter hosszú két szorosan egymás mellett futó lábnyomból alkotott csapást találtak, melyek kétséget kizáróan kétlábon járó lényektől származnak. A „boka mély benyomódása” arról tanúskodik, hogy „a járó lény a hátsó lábát teljes súlyával terhelte, úgy, ahogy ezt a modern ember is teszi”.

A tudósok véleménye éppenséggel nem egyezett annak megítélésében, hogy a nyomok mily élőlénytől és miképp keletkezhettek. Végezetül a kutatók többsége a nyomokat hátrahagyó lényt „Australopithecus afarensis” névre keresztelte, majd Mary Leaky kutató felkérésére Jay H. Matternes művész megrajzolt egy képet arról, miként képzelik (illetve képzeli ő) a nyomok keletkezésének jelenetét:
„Ezeket a kétlábon járó előembereket vékonynak és szilárdnak képzeltem el, akik mindenképpen alkalmasak voltak a túlélésre azokban a különféle környezetekben, melyekbe bemerészkedtek. Mivel sokat voltak úton, jól kellett tudjanak izzadni, és testük csekély szőrzetű volt. Az erős napsugárzás ellen bőrük sötét pigmentű volt. Annak idején az A. afarensis koponyacsontjának néhány töredékét találták csak meg. A női alak arcvonásait ezért az Australopithecus africanus alapján mintáztam meg, melyet már korábban megfestettem. Mivel Mary Leaky mindenképpen azt akarta, hogy ezeknek az előembereknek a kis növése látható legyen, gyöngytyúkokat rajzoltam melléjük. A férfinak ásóbotot adtam a kezébe, az egyetlen szerszámot, melyet ez a faj valószínűleg használt; az első kőszerszámok csak sokkal később tűntek fel. A nő csípőjén hordja gyermekét, mely a kétlábon járásnál a legkevésbé megerőltető helyzet lehetett.”
Ami ebből kikerekedett, az egy fölöttébb majomkinézetű előemberpár képe lett: egy férfi, aki elől megy, mögötte egy nő, aki csípőjén egy gyereket visz. Ez a kép először a „National Geographic” újság 1979 áprilisi számában jelent meg Mary Leaky egyik cikke illusztrációjaként, és azóta a világ egész tudományos szakirodalmára rányomta bélyegét, holott végsősoron nem más, mint puszta fikció, mely létét csak egy művész képzelőerejének köszönheti.

A nyolcvanas évek végén a Laetoli-jelenet plasztikus ábrázolása bekerült a New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeumba. Ezen a domborművön szintén egy majomszerű férfit és nőt láthatunk, de ezúttal a férfi karját a nő vállán nyugtatja. Ian Tattersall, a múzeum antropológiai részlegének custosa, ezt nyilatkozta: „Már e korai hominidák kinézéséről is sokat lehetne vitatkozni. Az pedig egyáltalán nem egyértelmű, hogyan játszódhatott le ez a jelenet.” Végezetül bevallja, hogy a lábnyomokon kívül „az ábrázolás minden további részlete a képzelet szülötte.”

Tehát semmi mást nem találtak, mint néhány lábnyomot, melyek láthatóan nem különböznek a modern ember lábnyomaitól. Ezekből azonban minden további konkrét támpont nélkül majomszerű előembereket „rekonstruáltak”, és ez a fikció ma általánosan elfogadott, mint egy tudományos megállapítás! Sőt, még ennél is több. Hogy ezeket az oly fontos lábnyomokat megvédjék, védődombot építettek fölé, amit a helyi Loboinival, a környező falvak varázslójával és vallási főnökével szenteltettek fel:
„Körülbelül 100 ember, ifjú és öreg, férfi és nő vett részt a szertartáson, mely egy egész napon át tartott. A Loboini beszédet mondott, melyben kiemelte a lábnyomok jelentőségét és védelmének fontosságát. Ezután feláldoztak egy birkát, és vallási ünnepet tartottak. A következő évben, mikor a déli résszel is elkészültek, másodszor is összegyűltek; ezúttal Mary Leaky is megjelent, akit az idősebb résztvevők, akik még emlékeztek rá, örömmel üdvözöltek.”
Tudományról van itt egyáltalán még szó, nem pedig valami pótvallás fejlődött ki már régóta mindebből? Mindenesetre láthatjuk, hogy az evolúció elmélete messze van attól, hogy bizonyított tudományos felismeréseket közölhessen számunkra a világ és az ember keletkezéséről. Kérdezzük meg inkább a Szentírást, milyen felvilágosításokat ad ő erről, valamint milyen adatokat szolgáltat ő a tudománynak, hogy az el ne tévedjen, hanem a hit által megvilágosítva igaz belátásra térjen.

A Biblia beszámolója a teremtésről

„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.” (Ter 1,1)

Schildenberger így kommentálja ezt a mondatot („Az Isteni szó titkáról”, Heidelberg 1950., 122.o.):
„A ‘teremt’, héberül ‘bara’ igének csak Isten lehet az alanya, míg egy anyag, melyből Isten teremtett, soha nincs megnevezve. Amit Isten a teremtés által létrehoz, áttöri a dolgok természetes rendjét, meghaladja annak erőit, és ezért nem jöhetett természetes fejlődés útján létre (vö. Szám 16,30); ez valami új (vö. Jer 31,22). Akkor is, ha az alkotás valami már meglévőből jött létre (vö. Iz 65, 18), a szó ‘teremt’ azt akarja hangsúlyozni, hogy valójában semmi természetes kiindulópontja nincs annak, ami itt most keletkezni fog. Ez az ige tehát a minden anyagtól független isteni hatalmat állítja előtérbe; Isten akaratának egyszerű parancsával hívja létre a dolgokat: ‘az ő parancsára lettek’ (Zsolt 148,5). A teremtésről szóló beszámoló elején egy semmiből való teremtésről van szó, hiszen az új, ami keletkezik a menny és a föld, ezeket azonban a beszámoló szerint semmi sem előzi meg. Ezek előtt csak Isten létezik, az egyetlen isten, kihez nincs hasonló. Ezért áll a szó ‘Isten’ – mely a pogányoknál köznév, s melyet a Bibliában is így használnak a pogány bálványok jelölésére – itt névelő nélkül; ez az igazi, az egyetlen Isten tulajdonneve; ez a név eredeti, valóságos értelmében senki mást nem illet meg, csak őt.
     A ‘teremt’ szót a szerző csak az ötödik napon használja újra, mely napon a vizek és az ég állatainak életrehívásáról van szó. A szó ‘élet’ ehelyütt jelenik meg először (1,21). Ez valami egészen új, minden ezt megelőzőtől eltérő; Isten teremtő hatalmának különös módon kell itt beavatkoznia.
     Harmadszor és ezúttal háromszor egymás után az emberrel kapcsolatban használja a szerző a ‘teremt’ szót (1,27), aki itt az egyébként oly takarékosan használt világító színekkel is nagyon pazarlóan bánik. Ezzel ezt a művet – még élesebben, mint az ezt megelőző isteni kihívás antropomorfizmusában – valami kimagaslóan újként, Isten teremtő hatalmának legfényesebb ténykedéseként emeli ki. Azt fejezi ki ezzel, hogy az embert nemcsak az élettelen teremtéstől és a növényektől, de az állatoktól is mély szakadék választja el.
     Ahol nem valami egészen új jön létre, ott a teremtés beszámolójának szerzője a ‘csinál, asah’ szót használja, mely a teremtmények tevékenységét is jelölheti. Ezt a szót Isten működésére a második napon az égboltozatnál (1,7), a negyedik napon az égitesteknél (1,16) és a hatodik napon a szárazföldi állatoknál (1,25) használja. Az égbolt és az égitestek, a nap, a hold és a csillagok tehát nem élőlények a számára, csakúgy, ahogy a szárazföldi állatoknak is hasonló állati életük van, mint az ötödik napon létrehozott halaknak és madaraknak; e napokon tehát nem jött létre valami jelentősen új.”
Akárhogy is magyarázza és értelmezi valaki tehát a teremtésről szóló beszámolót, Schildenberger fenti igen gondos kifejező módjából egy bizonnyal kivehető: Istennek három egymástól kifejezetten megkülönböztethető teremtői aktusából kell kiindulnunk. Isten háromszor avatkozott be közvetlenül teremtői módon, mely során valami tökételesen újat hozott létre, olyat, ami előtte még nem létezett. Először a világegyetemet („az eget és a földet”), másodszor az állati életet („a madarakat és a vízi állatokat”), harmadszor és mindenek előtt pedig az embert. Nem létezett semmilyen az anyagtól az állatig és az állattól az emberig végbemenő természetes fejlődés, még egy Isten által előre eltervezett vagy a kezdetektől fogva meghatározott sem. Minden elképzelhető fejlődési vonal megszakad e helyeken, mivel itt hirtelen lép színre valami egészen új és sajátságos, mely egyedül Isten teremtői hatalmának köszönheti létét.

E három jelentős teremtői aktuson kívül igenis elképzelhetünk egy fejlődést, melyben a már megteremtett teremtmények is részt vehettek, egy „evolúciót” tehát. Valóban, a bibliai szöveg a „csinál” szó használatával (szemben a „teremt” szóval) egyenesen ajánlja ezt a feltételezést, hiszen ez a szó teremtői tevékenységet is jelölhet. Ez egyébként teljesen megfelel az egyházi hagyománynak. Már Szent Ágoston a növények keletkezésével kapcsolatban „rationes seminales”-ről vagyis „magokokról” beszél, melyeket Isten a földbe süllyesztett, s melyekből a növények keletkeztek.
     Mindazonáltal direkt ellenkezne a szöveg állításának szándékával, ha ezalatt olyan evolúciót akarnánk elképzelni, mely, ha egyszer elindították, mintegy a természet törvényei által mint egy óraszerkezet jár tovább. A teremtésről szóló beszámoló kifejezetten mindig Istent nevezi meg működő és cselekvő alanyként. Példa erre a növények keletkezése, melyeket a föld saját erejéből nem, csak Isten parancsára képes megteremni (1,11). „Ezáltal a vegetatív életet is Isten alkotói hatalmának egyedi beavatkozására kell visszavezetni” (Schildenberger 123. o. 20. lábjegyzet).

A teremtésről szóló beszámolóban azt a tényt is megtaláljuk, hogy a teremtés az ember megalkotásával lezáródott, bár Isten, Krisztus szavai szerint „mind máig” (Jn 5,17) munkálkodik. Így Isten a mai napig minden egyes emberi lelket a testével való egyesülése pillanatában külön teremt meg, ugyanakkor semmilyen alapvetően újat nem teremt már. Nem létezik további evolúció mindig újabb és mindig magasabb rendű élőlények irányában.

Schildenberger így ír: „Az isteni teremtés hetének történetével a szent író tehát a következőket mondja: Isten teremtői tevékenysége tökéletesen rendezett, az ember megteremtésével lezárult, és célját Istenben találja meg. Isten megpihenésével a szerző elsősorban azt akarja mondani, hogy Isten az ember után semmilyen jelentősen új, de mindenekelőtt semmilyen magasabb rendű teremtményt nem hívott életre.” (113. o.)

Foglaljuk össze még egyszer röviden a bibliai tényállást:
     1. Isten szó szerinti értelemben háromszor teremtett, vagyis a semmiből háromszor állított elő valami egészen újat: a világegyetemet, az állati életet és az embert.
     2. Többi tevékenysége során Isten a már meglévő teremtményeket is hagyta, hogy természetük szerint részt vegyenek munkájában. A ténylegesen cselekvő mégis mindig Isten maradt.
     3. Az ember megalkotásával a teremtés befejeződött. Nem jön többé semmi lényegesen új hozzá.

Befejezés

Láthatjuk, mily nagyon ellentmondanak ezek a felismerések a „radikális” evolucionizmusnak, mely azt állítja, hogy a teremtés, mely valamikor és valahogyan mozgásba jött és azóta is tovább folytatódik, tisztán természettudományos fejlődésnek köszönheti létét.
     De ugyanígy ellent kell mondanunk a „mérsékelt” evolucionizmusnak is, mely ugyan feltételez és megenged egy Istent, de csak az ős-bumm elindítójaként. Attól kezdve, így tartja ez a variáns, minden a véletlen szerint folytatódott, anélkül, hogy Isten tovább tevékenykedett volna, vagyis rá szükség lett volna.

A SPIEGEL szerint ez az a verzió, melyet ma a legtöbb evolúció-kutató vall: „Kevés kivételtől eltekintve még a vallással szemben nyitott fizikusok és biológusok is csak szerény, időben véges szerepet tulajdonítanak Istennek az égi színpadon. Legkésőbb a világ és a természettörvények megalkotása után az alkotó kimerülten nyugovóra tért; ebben majdnem minden kutató egyetért.”

Nagyon helyesen – ha a szokásos gúnyolódó stílusban is – írja az idézett cikk szerzője:
„Az új spirituális nyitottságban, mellyel univerzumunkban a fizikusok egy isteni hatalmat eltűrnek, egyúttal az is kifejezésre jut, milyen messze áll ez a fajta istenfogalom az Egyház által tanítottétól. Abból az elképzelésből, hogy létezik egy vallásalapító, mindenekfelett álló Atya, ki még az emberi cselekedetekről szóló törvényeket is megalkotta, semmi nem marad – míg egy istenről, kinek csak az órás és gépmester szerepét hagyják meg, egészen szabadon lehet spekulálni. Egyes szkeptikusok azonban még ezzel a kutatók körében egyre inkább elterjedő minimalizált istenképpel sem akarnak megbarátkozni. Az az elképzelés, hogy létezik egy munkanélküli teremtő, aki csak az idők kezdetén erőltette meg magát egyszer komolyan, ‘tökéletesen semmitmondó’, veszekszik Weinberg, az ős-bumm teoretikusa. Egy olyan istenről, aki téren és időn kívül lobog, és magát mindenből kivonja, érvel Weinberg, egészen lemondhatunk. Tiszta kétszínűség, így a fizikus, Istent a végén egyszerűen egy személyes természeti törvénnyel egyenlővé tenni, ‘csak azért, hogy azt a szemrehányást elkerüljék, hogy nincs istenük’.”
Csak helyeselni tudjuk Weinberg úr szavait, hiszen valóban csupán ez a két megoldás létezik: a Biblia Istene a világ teremtőjeként vagy az evolucionizmus Isten nélkül. Azaz vagy Istenben hiszünk vagy az evolúcióban. Hogy a SPIEGEL melyik megoldásra adja voksát, mindenki előtt világos, de, hogy a hű katolikusok melyikre, az is!

Feltéve: 2006. március 13.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA