Az alábbiakban közölt részletek a Szent Margit Lap 85-87. illetve 88-89. illetve 90.,93.,96. majd 97.,117. számában jelentek meg. 85-87. számok       88-89. számok         90., 93. és 96. számok         97. és 117. számok P. Candido Amantini előszava a könyvhöz Nagy örömmel teljesítem a felkérést, hogy néhány megjegyzést fűzzek Don Gabriele Amorth könyvéhez, aki évek óta nagy segítségemre van a római egyházmegyében exorcistaként betöltött hivatalomban. A műben közölt néhány epizódot együtt éltük át, amikor együtt viseltük oly sok hozzánk forduló szenvedő és megkínzott személy aggodalmát és fáradalmát, és együtt reménykedtünk kezelésük sikerében is.      Valóban nagyon örülök ennek a megjelenésnek, mivel az exorcizmus az utolsó évtizedekben szinte teljesen feledésbe merült, holott egyébként a teológia és a katolikus erkölcs egyéb területéről elég sokat írtak. Talán arra vezethető ez vissza, hogy a rítusnak éppen azt a részét, mely az exorcizmussal foglalkozik, még nem alakították át a zsinat utáni viszonyokhoz.     Pedig „az ördög kiűzésére” felszólító megbízatás, miként ez az Evangéliumokból, az apostolok működéséből és az Egyház történelméből kitűnik, nagyon fontos.     Mikor Pétert egy természetfölötti sugallatra Kornéliusz házába vezették, hogy egy tucat pogánynak a keresztény hitet hirdesse, és bebizonyítsa, hogy Isten valóban Jézussal volt, az apostol nyomatékosan hangsúlyozta az Úrnak a megszállottakból démonokat kiűzni képes hatalmát (ApCsel 10,1-38). A Szentírás több helyen beszámol arról a rendkívüli hatalomról, amelyet Jézus ezen a területen mutatott. Isten egyszülött Fiának e világba való küldésével világosan kifejezésre juttatta, hogy a Sátán emberekre gyakorolt káros hatásának gátat akart vetni. A szent írások ismételten utalnak arra, hogy a Sátán e világ fölötti hatalmát fizikai megszállottság formájában is kifejezi. Azok közé a rendkívüli képességek közé, melyeket Jézus az apostoloknak és azok utódainak át akart adni, az ördögök kiűzése is beletartozik (Mt 10,8; Mk 3,15; Luk 9,1).      Ha Isten megengedi, hogy az embereket ördögi támadások érjék, akkor mindenféle hatásos segítségről is gondoskodik ez ellen. Ezért az Egyházat nagyhatású szentségi erőkkel látta el. De mindenekelőtt a Szűzanyát rendelte az ördög támadásai elleni védelemre; hiszen már a kezdetekkor ellenkezést vetett közéjük. Korunk szerzői, köztük a katolikus teológusok is, arra törekszenek, hogy a Sátán és a többi bukott angyal befolyását kisebbítsék, ha éppenséggel nem tagadják egyszerűen még a létezésüket is. Holott ha fizikai befolyásról van szó, akkor a bizalmatlanság nem csak kötelesség, hanem egyúttal az okosság jele is. De sajnos manapság az ördög emberekre gyakorolt hatását elmúlt, sötét korok babonájának tartják csak.      A gonosz munkáját ez a beállítottság természetesen nagyban elősegíti, különösen azért, mert olyanok véleménye ez, akiknek hivatásuk szerint kötelességük és kompetenciájuk lenne a káros aktivitások ellen fellépni. Az ördögtől gyötörteket a Szentírás kijelentései, a teológia és a napi tapasztalat alapján még korunkban is szerencsétlenek légiójának kell tekinteni, akikért a tudomány csak keveset tud tenni, habár ezt nem vallja be. Felelősséggel démonopátiát diagnosztizálni – így lehet minden diabolikus hatást nevezni – a legtöbb esetben nem lehetetlen olyan valaki számára, aki ismeri azokat a tüneteket, amelyekkel a démoni tevékenység általában észrevéteti magát. Egy démoni hatásra keletkezett kóros állapotnál meglepő módon minden szokásos orvosság hatástalannak bizonyul, miközben nehéz betegségeknél, még halálosaknál is gyakran lehet csodálatosképpen pusztán vallásos segítséggel javulást, sőt gyógyulást elérni. Ugyanakkor a gonosz szellemek áldozatai úgy érzik, hogy sorscsapások üldözik őket: életük szerencsétlenségek sorozatából áll. Manapság sok tudós foglalkozik olyan jelenségekkel, amelyek a démonopátiás eseteknél is előfordulnak. Mivel ezek objektív szemmel nézve mindennemű szabályon kívül állnak, tudományos kifejezéssel paranormálisnak nevezték el őket. Bár semmiképpen nem akarjuk a tudomány fejlődését kisebbíteni, az mégsem reális, hogy mindent a természettudománnyal akarjanak megmagyarázni és minden bajt természetes okokra akarjanak visszavezetni.      Csak nagyon kevés kutató van, aki hisz az idegen, intelligens, de mégis testetlen hatalmak befolyásának lehetőségében, és aki e lényeket bizonyos jelenségek okozójaként elfogadja. Azon orvosok száma is csekély, akik a reménytelen eseteknél és klinikailag megmagyarázhatatlan vizsgálati eredményeknél ilyen hatalmak befolyására gondolnak. Ilyenkor közülük többen Siegmund Freud-hoz folyamodnak, amivel még csak rontanak a szerencsétlen áldozat állapotán, miközben egy felszentelt exorcista ezekben az esetekben is segíthetett volna. Gabriele Amorth könyve rövidségével és könnyű érthetőségével közvetlenül számol be egy exorcista tevékenységéről. Logikus felépítése mellett nem kínál se hosszú teológiai magyarázatokat, például a démonok létezéséről vagy a fizikai megszállottság lehetőségéről, se doktrinális következtetéseket. Ehelyett tényeket és az exorcista gyakorlati munkáját mutatja be. Én tudom, mennyire szívén viseli a szerző az Egyház papjainak helyzetét, akik Krisztustól hatalmat kaptak arra, hogy nevében ördögöket űzzenek ki. Ezért meg vagyok győződve róla, hogy ez a könyv sok jót fog eredményezni és e területen további tanulmányokra fog serkenteni. Bevezetés Mikor Ugo Poletti bíboros, a római egyházmegye pápai vikáriusa, váratlanul megbízott az exorcista hivatalával, fogalmam sem volt róla, milyen hihetetlen világot fogok megismerni, és az emberek mely sokasága fogja szolgálatomat igénybe venni. Eleinte csak P. Candido Amantini-nek, a híres exorcistának kellett segítenem, akit egész Olaszországból, sőt külföldről is felkerestek a rászorulók. Ez valóban nagy kegyelem volt számomra. Magától ugyanis senki nem lesz exorcista, hanem csak rengeteg nehézség és a hívek kárára elkövetett elkerülhetetlen kezdeti tévedések által. Úgy gondolom, hogy Pater Candido a legnagyobb tapasztalattal rendelkező exorcista a világon, hiszen hivatalát megszakítás nélkül 36 éven keresztül gyakorolta. Ezután egy másik felfedezést is tettem, nevezetesen, hogy Olaszországban nagyon kevés exorcista van, és ezek közül is csak néhánynak van valódi képzettsége. Külföldön még ennél is rosszabb a helyzet, úgy hogy Európa többi országából is jönnek hozzám emberek, akik – saját kijelentésük szerint – hazájukban egyetlen exorcistát sem találnak. Vajon a püspökök és a papok mulasztása-e ez? Vagy az ezen hivatal szükségességébe és hatásába vetett meggyőződés hiánya? Mindenesetre én feladatomnak érzem, hogy ezeken az oly nagyon szenvedő emberen segítsek, akiket ráadásul senki nem ért meg, se a családjuk, se az orvosuk, se a papjuk.      Manapság a katolikus világban kétségen kívül nagyon elhanyagolják e területen a lelki gondozást. Ez a múltban nem volt így, és néhány protestáns egyházban, ahol az exorcizmust gyakran és sikerrel gyakorolják, ma sincs így. Valójában minden egyházmegyének kellene, hogy saját exorcistája legyen, ugyanúgy, ahogy saját pönitenciáriusa van. És ahol szükség van rá, például nagyobb plébániákon vagy búcsújáróhelyeken, még egynél is több exorcistának kellene a hívek rendelkezésére állnia. Annak ellenére, hogy ilyen kevés exorcista van, még minket, néhányunkat sem néznek jó szemmel, sőt még támadnak is és akadályoznak hivatalunk gyakorlásában. Tudott dolog, hogy a megszállottak gyakran üvöltenek: ez elegendő ok arra, hogy a rendfőnök vagy a plébános ne engedje be házába az exorcistát. Az ilyen egyházi vezetők számára a nyugodt, zaj és probléma mentes élet sokszor fontosabb, mint a felebaráti szeretet és a megszállottakon való segítés. Erről nekem is van számos fájó tapasztalatom, mégha ezek kevésbé súlyosak is, mint más gyakorlottabb és ismertebb exorcistáéi. Mindenekelőtt a püspököket szeretném felszólítani, hogy gondolkodjanak el ezen a problémán, mely iránt – mivel ők maguk többnyire soha nem voltak exorcisták – eddig igen kevés megértést tanúsítottak. Holott éppen ennek a hivatalnak az ellátása kizárólag őrájuk van bízva, ugyanis ezt a hivatalt ők maguk vagy a nevükben egy általuk kinevezett exorcista gyakorolhatja csak. Hogyan keletkezett ez a könyv? Minden e téma iránt érdeklődővel közölni akartam gazdag tapasztalataimat, melyeket magam, de még inkább Pater Candido, az évek során szerzett. Mindenekelőtt az exorcistáknak és a papoknak szeretnék ezzel segítséget nyújtani, hiszen minden papnak rendelkeznie kellene annyi ismerettel, hogy megítélhesse, a hozzá forduló hívőnek szüksége van-e exorcistára vagy sem.      De más oka is van annak, amiért engem a papok e könyv megírására buzdítottak. Nevezetesen a rítus előírja az exorcistáknak, hogy lehetőleg „sok jó művet olvassanak tapasztalt szerzőktől”. Nos, aki tényleg keres ilyeneket, az kevés könyvet fog találni, és még a találtak között is sok lesz a nem megfelelő.      Tehát azon igyekeztem, hogy egy nyilvánvaló hiányt pótoljak, és ezt a témát minden oldalról megvilágosítsam. Remélem, hogy ezután mások is írnak erről, mégpedig hozzáértően és vallási tapintattal és az e témához illő elkötelezettséggel, miként ez az elmúlt évszázadokban a katolikus világban szokásos volt, és ahogy ezt a protestánsoknál még ma is tapasztalni lehet. Szeretném megjegyezni, hogy ebben a könyvben nem ismételek meg olyan tanokat, melyeknek mindenki által ismertnek kellene lennie, mint például a démonok létezése, az ördögtől való megszállottság lehetősége vagy az a tény, hogy Krisztus az Evangélium üzenetében hívők számára hatalmat adott a démonok kiűzésére. Ezek mind kinyilatkoztatott igazságok, melyek világosan és érthetően benne vannak a Bibliában, melyeket a teológia kidolgozott és az Egyház tanítóhivatala szünet nélkül hirdetett. Szeretnék az ezeknél kevésbé ismert dolgokra koncentrálni, valamint azokra a gyakorlati következményekre, amelyek az exorcisták és más érdeklődök számára hasznosak lehetnek. Áldja meg ezt a munkát Szűz Mária, aki a megváltás első kihirdetésétől (Ter 3,15), ennek végső megvalósításáig (Jel 12, 1-18) a Sátán ellensége a Fiával együtt folytatott, a Sátán legyőzésére és a Sátán fejének szétzúzására folytatott harcban. Krisztus mint a teremtés középpontja A démon is Isten teremtménye. Nem lehet a démonról és az exorcizmusról anélkül beszélni, hogy előtte legalább sematikusan ne gondoljuk át Isten teremtői tervének néhány alapelemét. Ezek nem új felismerések, de talán egyik vagy másik olvasó számára új perspektívákat tárnak fel. Isten teremtő aktusát túl gyakran ábrázolják hamisan, legfőképp az események sorrendjéről terjedtek el téves elképzelések. Sokan úgy vélik ugyanis, hogy Isten egy szép napon megteremtette az angyalokat, akiknek ki kellett állniuk egy próbát, amelyről mi nem tudjuk, hogy mi volt, amelyből egyfelől az angyalok, másfelől a démonok kerültek ki. Az angyalok jutalma a paradicsom, a démonok büntetése a pokol lett. Egy másik szép napon Isten az univerzumot teremtette meg, az ásványokat, a növényeket, az állatokat és végül az embereket. Ádám és Éva azzal vétkezett a földi paradicsomban, hogy Sátánnak és nem Istennek engedelmeskedett. Ekkor határozta el Isten, hogy az emberek megmentéséért elküldi majd a Fiát. Ez azonban nem felel meg sem a Biblia, sem az atyák tanításának. Ez az elmélet az angyalok világáról és a teremtésről nem felel meg Krisztus titkának. Csak olvassuk el a János Evangélium prológját és azt a két krisztológiai himnuszt, amellyel az efezusi és a kolosszeieknek írott levél kezdődik. Krisztus „minden teremtmény elsőszülötte”, „minden általa és érte teremtetett” (Kol 1,15/16). Azok a teológiai viták, amelyek arról folynak, hogy Krisztus Ádám bűne nélkül is eljött volna-e e világra, eléggé értelmetlenek. Krisztus a teremtés középpontja; benne tükröződik minden teremtmény: az égiek (angyalok) és a földiek (emberek) úgyszintén. Másfelől természetesen az is igaz, hogy Krisztus az ősszülők vétke miatt egy egészen különleges feladatot is magára vállalt: megváltóként jött el. Ennek a szerepnek a középpontja a húsvéti titok. Jézus kereszten kiontott vére által minden dolgot kibékített Istennel: az égieket (angyalokat) és a földieket (embereket).      Ez a krisztocentrikus szemlélet minden egyes teremtmény szerepét eleve meghatározza. És ebben az összefüggésben Szűz Máriáról sem szabad megfeledkeznünk. Mert hiszen, ha az elsőszülött a testté vált Ige, akkor Isten minden más teremtmény előtt arra a lényre gondolt, akiben ez az emberréválás egykor végbemegy. Innen ered Mária különleges kapcsolata a Legszentebb Szentháromsághoz. Máriát már a második évszázadban „az isteni hármas negyedik elemének” nevezték. Másodszor gondoljuk végig Krisztusnak az angyalokra és a démonokra gyakorolt hatását. Néhány teológus úgy tartja, hogy az angyalok csak a kereszt titka révén jutottak Isten boldogságos látására. Erről a témáról több egyházatyának volt érdekes gondolata. Szent Atanáz például azt írta, hogy az angyalok is Krisztus vérének köszönhetik megváltásukat. A démonokra az Evangéliumokban számos utalás történik. Krisztus keresztjével legyőzte Sátán uralmát és megalapította Isten birodalmát. A gadarai ördöngösök például így kiáltanak: „Mi közünk hozzád, Isten fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8,29) Ez Sátán hatalmának világos elismerése, melyet Krisztus egyre inkább megdönt, ami azonban mégis addig fog tartani, amíg a megváltás teljesen be nem fejeződik, amíg „testvéreink vádlóját le nem taszították” (Jel 12, 10). Krisztus centralitásának fényében ismerhetjük fel Isten teremtő tervét, nevezetesen hogy minden dolgot jónak teremtett „általa és érte”. És láthatjuk Sátán, az ellenség, a kísértő, a vádló, művét is, akinek hatására a gonosz, vagyis a fáj dalom, a bűn, a halál, a világba jött. Krisztus vére által azonban helyreállította az isteni tervet.      A démon hatalma is teljesen nyilvánvaló. Jézus a „világ fejedelmének” (Jn 14,30) nevezte őt, Szent Pál „e világ istenének” (2 Kor 4,4), és János hangsúlyozta, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van” (1 Ján 5,19), miközben a világ alatt mindazt értette, ami Isten ellen irányul. Sátán az angyalok legnagyszerűbbike volt, így ő lett a démonok legrosszabbika és vezetője is. Mert a démonokat is szigorú hierarchia köti össze, ugyanis megőrizték azt a rangjukat, amit angyalként birtokoltak: főangyalok, trónállók, uralkodók. Ez azonban már a rabszolgaság hierarchiája, nem pedig az angyalok között uralkodó szeretetéé, amelynek élén Mihály arkangyal áll. Krisztus szétzúzta a Sátán hatalmát és felállította Isten birodalmát. Ezért kapnak különleges jelentőséget azok a bibliai történések, melyek során Jézus ördöngösöket szabadít meg. Mikor Péter Kornéliusz házában leírta Jézus földi működését, akkor nem a csodákról számolt be, hanem arról, hogy „meggyógyította az összes ördögtől megszállottat” (ApCsel 10,38). Nos, ebből megérthetjük, hogy Jézus az apostolokat miért elsőként az ördög kiűzésésének hatalmával ruházta fel (Mt 10,1). És ugyanez érvényes a hívők számára is: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: nevemben ördögöt űznek” (Mk 16,17). Így állítja vissza Jézus az isteni tervet, mely az angyalok egy részének felkelése és az ősszülők bűnbeesése miatt elromlott. Ezért szeretném ehelyütt tisztázni, hogy a gonosz, a fájdalom, a halál, a pokol (vagyis az örök elkárhozás a soha véget nem érő kínokban) nem Isten művei. Ehhez hadd fűzzek egy rövid megjegyzést: P. Candido egy napon az ördögűzés vége felé gúnyosan a tisztátalan lélekhez fordult és ezt mondta: „Takarodjál innen, hiszen Isten szép, jól fűtött lakást készített neked!” Erre a démon ezt válaszolta: „Te semmit nem tudsz. Nem Ő (Isten) csinálta a poklot. Mi tettük. Ő még csak nem is gondolt rá.” Egy hasonló helyzetben én magam is megkérdeztem egy démont, hogy közreműködött-e a pokol létrehozásában. Ezt válaszolta: „Mi mind részt vettünk benne.” Krisztus centrális helye a teremtői rendben, s e rend helyreállítása az ő megváltói műve által az az alap, mely érthetővé teszi Isten terveit és az ember rendeltetését. Úgy az angyalok, mint az emberek intelligens és szabad természetet kaptak. Mikor azt hallom, hogy Isten már tudja, hogy ki menekül meg és ki kárhozik el, és ezért minden hiába (miközben az isteni előretudást összetévesztik az előre elrendeltetéssel), akkor mindig azzal a négy biztos igazsággal válaszolok, amelyek benne vannak a Bibliában, s amelyek dogmatikusan is definiáltak: Isten azt akarja, hogy mindenki megmeneküljön; senki nincs a pokolra predesztinálva; Jézus mindenkiért meghalt; mindenki megkapja a megmeneküléséhez szükséges kegyelmet. Krisztus centrális helyzete azt mutatja meg nekünk, hogy mi csak az ő nevében menekülhetünk meg. És csak az ő nevében győzhetjük le a Sátánt, csak az ő nevében szabadulhatunk meg a megváltás ellenségének kezéből. Az exorcizmus vége felé a filippiekhez írott levél krisztológus himnuszát szoktam imádkozni (Fil 2,6-11), főként akkor, ha a tökéletes ördögi megszállottság különösen nehéz esetével állok szemben. Amikor e szavakhoz érek: „Hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban”, akkor térdet hajtok, a jelenlevők is térdelnek, és a megszállottat is térdelésre kényszerítjük. Ez lenyűgöző pillanat, melyben az az érzésem, hogy Jézus nevére körülöttünk az angyalok légiói is térdet hajtanak. A Sátán hatalma Természetesen egy olyan exorcista, mint P. Candido, aki 36 év alatt megszokta, hogy démonokkal beszéljen, és aki megalapozott és biztos teológiai és szentírásmagyarázói tudással rendelkezik, képes arra, hogy gondolatokat alkosson olyan témákról is, melyekről a teológusok eddig inkább a „nem tudjuk” mondattal nyilatkoztak, mint például a bukott angyalok bűnének kérdéséről. Pedig minden, amit Isten alkotott, egyetlen nagy tervet követ, mely alapján minden rész befolyásolja a többit és minden árnyék a többit is elhomályosítja. A teológia igenis hiányos marad mindaddig, amíg nem foglalkozik behatóan az angyalok világával. Az a krisztológia, amely tagadja Sátán létezését, töredékes marad és a megváltás értelmét sem érti meg teljesen. Forduljunk tehát Krisztus, az univerzum középpontja felé. Minden őérette és rá irányulva lett a mennyben (angyalok) és a földön (látható világ az emberrel az élen). Persze az lenne a szép, ha csak Krisztusról kellene beszélnünk, de ez tanítása és műve ellen szólna. Így sohasem érthetnénk meg őt. Hiszen a Szentírás beszél Isten birodalmáról, de beszél Sátán országáról is; szól Isten hatalmáról, az univerzum egyetlen Teremtőjéről és Uráról, de szól a sötétség uralmáról is; beszél Isten fiairól, de az ördög gyermekeiről is. Lehetetlen Krisztus megváltói művét megérteni anélkül, hogy Sátán romboló működését nem vesszük figyelembe. Sátán volt a legtökéletesebb teremtmény, aki Isten kezeiből kikerült, aki tekintélyével és elsőbbségével a többi angyal fölött állt. Sátán azonban azt hitte, hogy ő ezzel az egész teremtés élére került – és alaposan tévedett! Az egész egységes teremtői terv Krisztusra irányult, és ezért az ő földi megjelenéséig nem nyilatkozhatott meg teljes világosságával. Ezért lázadt föl Sátán, aki továbbra is az első, a teremtés középpontja akart maradni. Ezzel ellenszegült annak a tervnek, melyet Isten végre akart hajtani. Ezért akar Sátán a világon uralkodni („Az egész világ a gonosz hatalmában van.” (1 Ján 5,19)), az embereket felhasználni és őket – az ősszülők óta – az Isten akaratával szembeni ellenállásban alattvalójává tenni. Az Ádámnál és Évánál elért siker után, úgy számított, hogy minden más embernél is sikerrel fog járni – az angyalok egyharmadának segítségével, akik a kinyilatkoztatás szerint követték őt az Isten ellen való lázadásban. Isten soha nem tagadja meg teremtményeit. Ezért Sátán és a többi bukott angyal Istentől való elszakadásuk után is megtartják hatalmukat és rangjukat, akkor is ha visszaélnek ezzel. Szent Ágoston nem túloz, amikor azt mondja, hogy „senki nem maradna közülünk életben”, ha Sátán Istentől szabad kezet kapna. Mivel Sátán nem tud megölni bennünket, mindent megpróbál, hogy a maga oldalára csábítson, és az Isten ellen való lázadásra rávegyen minket, ahogy ő ellenállt Istennek. Innen nézve válik a Megváltó műve érthetővé. Jézus azért jött, „hogy a Sátán művét romba döntse” (1 Ján 3,8), hogy az embereket Sátán rabszolgasága alól felszabadítsa és Sátán hatalmának megdöntése után Isten birodalmát megalapítsa. De Krisztus első eljövetele és ítélőbíróként való második, diadalmas eljövetele között a démon megpróbál olyan sok embert, ahányat csak tud, magának megnyerni. Mindazonáltal ez kétségbeesett küzdelem, mivel tudja, hogy már legyőzetett, és mert „tudja, hogy kevés ideje van hátra” (Jel 12,12). Ezért mondja nekünk Szent Pál teljes nyíltsággal: „Nem annyira a vér és test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).      A Szentírás az angyalokról és a démonokról kifejezetten mint szellemi lényekről beszél, akiknek azonban igenis saját értelmük, akaratuk, szabadságuk és függetlenségük van. Legfőképp a modern teológusok azok, akik Sátánt a gonosz elvont eszméjével azonosítják. Ez egyértelműen eretnekség, ami ellentétben áll a Bibliával, a patrisztikával és az Egyház tanítóhivatalával. A múltban soha nem kérdőjelezték meg ezt az igazságot, ezért nem történt meg eddig ennek dogmatikus definiálása. A IV. Lateráni Zsinat kimondja: „Az Ördögöt (tehát Sátánt) és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de ők saját hibájukból gonoszak lettek.” Aki Sátánt eltűri, az a bűnt is eltűri, és nem érti meg többé Krisztus működését. Az is nyilvánvaló, hogy Jézus kereszthalálával legyőzte Sátánt, de ezen felül még tanításával is: „De ha én az Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa” (Luk 11,20). Jézus az erősebb, aki Sátánt megkötözi (Mk 3,27), elrabolja holmiját és birodalmát kifosztja, amely így nem állhat fenn tovább (Mk 3,26). Jézus ezt válaszolta azoknak, akik elmondták neki, hogy Heródes meg akarja őt ölni: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: lám, ma és holnap ördögöt űzök és gyógyítok, csak harmadnap leszek készen” (Luk 13,32). Jézus megadja az apostoloknak a hatalmat az ördögűzéshez. Azután ezt a hatalmat kiterjeszti a 72 tanítványra is, végül mindazoknak megadja, akik hisznek őbenne. Az Apostolok Cselekedetei beszámol arról, miként folytatták az apostolok a Szentlélek eljövetele után a démonok kiűzését. És ugyanígy tettek a későbbi idők keresztényei is. Már a legkorábbi egyházatyák, mint például Jusztin és Iréneusz, világosan beszéltek Sátánról és az ő kiűzésére szolgáló hatalomról. És ugyanígy tanítottak a többi egyházatyák is, akik közül én különösképpen Tertulliánt és Origenest emelem ki. Elég ezt a négy szerzőt idézni azoknak a modern teológusoknak a megszégyenítésére, akik gyakorlatilag nem hisznek az ördögben és ezért nem is beszélnek róla. A II. Vatikáni Zsinat nyomatékosan emlékeztetett az Egyház változatlan tanítására. „Az emberiség egész története át van szőve a sötétség erőivel folytatott szörnyűséges harccal, mely a világ kezdete óta fennáll.” (Gaudium et spes/GS 37) Az ember, akit a történelem kezdetekor megkísértett a gonosz, visszaélt szabadságával, amikor felkelt Isten ellen, és útját Isten nélkül akarta járni. És az ember, miközben vonakodott Istent saját eredeteként elfogadni, tönkretette a végső céljára vonatkozó Isten-akarta rendet.” (GS13) „De Isten elküldte Fiát a világra, hogy ő az embereket a sötétség és a démon hatalmából kiszabadítsa.” (Ad gentes/AG 1,3) De hogyan érthetnék meg azok Krisztus művét, akik a démon létezését és igen aktív működését tagadják? Hogyan érthetnék meg Krisztus megváltó-halálának értékét? A Szentírásra hivatkozva a II. Vatikánum kijelenti: „Krisztus halála által megszabadított bennünket Sátán hatalmából.” (Sacrosanctum Concilium/SC 6) „A megfeszített és feltámadt Jézus legyőzte Sátánt.” (GS 2)      Krisztustól legyőzetve Sátán Krisztus követői ellen harcol tovább. „A gonosz szellemek elleni harc tovább folyik, és miként az Úr mondta, az utolsó napig tart.” (GS37) Ez idő alatt minden ember a harc állapotában van, mivel a földi élet az Istenhez való hűség próbája. Ezért „kell a híveknek igyekezniük állhatatosan ellenállni az ördög támadásainak és minden nap újra harcolni ellene. Mielőtt azonban a sugárzó Krisztussal együtt uralkodhatunk és földi életünk egyedülálló útját befejezhetjük (nincs más próba!), mindannyian meg fogunk jelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hogy számadást adjunk arról, amit halandó életünkben tettünk, jót és rosszat. És a világ végén eldől, hogy aki jót tett, az az élet feltámadását kapja, aki azonban a gonoszat, az az elkárhozás feltámadását.” (Lumen gentium/LG 48) Akkor is, ha ez a Sátán elleni harc minden idők minden emberére érvényes, afelől nincs kétség, hogy Sátán hatalma bizonyos történelmi korokban erősebben kifejezésre jut, legalábbis általános síkon és a tömegek bűneire vonatkozólag. A római birodalom bukásának tanulmányozása nekem például világosan és érthetően megmutatta annak a kornak az erkölcsi széthullását. Erről tanúskodik Szent Pál rómaiakhoz írott levele is. Mi magunk is hasonló helyzetben élünk, ami a tömegtájékoztatási eszközökkel való visszaélésben, de a materializmus és a társadalmak fogyasztói szemlélete által is megmutatkozik, amik megmérgezték a nyugati világot. De alapjában véve milyen módon szegül ellen Sátán Istennek és a Megváltónak? Azzal, hogy az Úrnak kijáró tiszteletet a maga számára követeli és a keresztény intézményeket utánozza. Ezt nevezzük antikrisztusnak és antiegyháznak. Az embert megváltó testté vált Ige ellen Sátán felhasználja a szexualitás bálványimádatát , amely az emberi testet a bűn eszközévé alacsonyítja le. Az isteni kultusz majmolásában ezen kívül Sátánnak megvan a maga egyháza, kultusza, papjai, imádói és ígéreteinek hívei. Miként Jézus a lélek és a test üdvének elnyerését elősegítendő különleges hatalmat adott apostolainak és ezek utódainak, úgy adott Sátán is különleges hatalmat tanítványainak a lelkek elkárhozásának és a test megrontásának elérésére. Még egy megjegyzés egy olyan kérdéshez, ami alaposabb megvitatást érdemelne. Ahogy tévedés Sátán létezését tagadni, úgy szintén helytelen más erők vagy szellemi lények létezésében hinni. Ez a hiedelem nagyon elterjedt, holott ilyen lényekről a Bibliában nem esik említés, ezek csak a spiritisztáknak, az ezoterikus vagy okkult tudományok képviselőinek, a lélekvándorlás tana követőinek vagy azoknak a találmánya, akik az úgynevezett „bolyongó lelkekben” hisznek. Nincsenek jó szellemek az angyalokon kívül, ahogy gonoszak sem a démonokon kívül. Az elhunytak lelkei vagy azonnal a paradicsomba vagy a tisztítótűzbe vagy a pokolba kerülnek, miként ezt két zsinat, a lyoni és a firenzei, kötelező érvénnyel kijelentette. Azok a halottak, akik a spiritiszta üléseken állítólag megjelennek (vagy azoknak az elhunytaknak a lelkei, akik élő testekbe költöznek, hogy kínozzák azokat) nem mások, mint démonok. Az a néhány nagyon ritka kivétel, melyet Isten engedélyezett, azok közé a kivételek közé tartozik, amelyek csak a szabályt erősítik. Néhányan csodálkoznak azokon a lehetőségeken, amelyekkel a démonok bírnak z emberek megkísértésére vagy a test megszállására vagy kínzására (a lélekére nem; kivéve ha az ember önként adja át lelkét a démonnak). Ebben a kérdésben az Apokalipszis kijelentését kell szem előtt tartanunk: „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.Amikor a sárkány látta, hogy a földre taszították, üldözőbe vette az asszonyt, aki fiúgyermeket szült. A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus tanúsága mellett.” (Jel 12,7-10/13/17) II. János Pálnak a Sátánról tartott számos beszédéből szeretnék egyet idézni, még pedig azt, amelyet 1987 május 24-én a Szent Mihály arkangyal római templomában tett látogatásakor mondott: „Szent Mihály arkangyalnak a démon ellen folytatott harca ma is aktuális, mert a démon itt él és működik a világban. A rossz a világban, a társadalmak rendezetlensége, az emberek megzavarodása és belső meghasonlottsága valójában nem csupán az ősbűn következménye, hanem a Sátán nyugtalanító és sötét művének eredménye is.” Ez világos utalás a kígyónak Isten általi elátkozottságára, ahogy ezt a teremtéstörténet leírja: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ö széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,15). Az Apokalipszis megmondja, hogy a démonokat a földre taszították; de végső elkárhozásuk még nem történt meg, akkor se, ha az angyalok és démonok szétválasztása megváltoztathatatlan. Tehát még megmaradt nekik bizonyos Isten által megengedett hatalom, mégha csak „rövid időre” is. Ezért intézik Jézushoz a kérdést: „Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8,29). Az egyetlen bíró Krisztus, aki egyesülni fog misztikus testével. E szerint kell Szent Pál eme mondatát is értelmezni: „Nem tudjátok, hogy angyalok fölött is ítélkezünk majd?” (1 Kor 6,3). És emiatt a hatalom miatt, ami a gerazai gonosz lelkeknek még megmaradt, kérték ők Jézust, „hogy ne küldje őket a pokolba, engedje meg, hogy a sertésekbe mehessenek” (Luk 8,31-32). Egy emberből kiűzött démon számára, ha a pokolba küldik, ez a végleges halált jelenti. Ezért védekezik, ahogy csak tud ez ellen. Azonban az ördögnek azokért a kínokért, amelyeket a megszállt embereknek okoznak, még nagyobb örökkétartó büntetéssel kell majd fizetnie. Szent Péter nagyon világosan megírja, hogy az utolsó ítélet a démonok fölött még nem történt meg: „Mert Isten az angyaloknak sem kegyelmezett, amikor vétkeztek, hanem az alvilág sötet mélyébe taszította őket, hogy maradjanak őrizetben az ítéletre” (2 Pét 2,4). Másfelől azoknak az angyaloknak, akik több jót tesznek, szintén nagyobb tiszteletben lesz majd az Utolsó Ítélet után részük. Fontos tudnunk, hogy milyen hatásokat tud a démon az emberekre földi életükben gyakorolni. Először is létezik a démon szokásos működése, ami minden ember ellen azonos mértékben megnyilvánul, nevezetesen a rosszra csábítás. Jézus ebben a vonatkozásban is elfogadta emberi természetét, amikor hagyta, hogy a Sátán megkísértse. Ebben a könyvben azonban Sátán rendkívüli működésére koncentrálok, amelyet Isten csak egész különös esetekben engedélyez. Sátánnak ezt a rendkívüli tevékenységét öt különböző csoportba lehet besorolni: 1. Külső zaklatás: Ezek azok a jelenségek, amelyekről oly sok szent életrajzában olvashatunk. Tudjuk, miként lökdösték, ostorozták és verték Keresztes Szent Pált, az arsi szent plébánost és Pio atyát a démonok. Ezekben az esetekben leginkább a felszentelt egyének imái segítenek. 2. Ördögi megszállottság: Ez a legrosszabb forma, ami azt jelenti, hogy a démon megszállja valakinek a testét (nem a lelkét) és arra kényszeríti, hogy az ő akarata szerint cselekedjen és beszéljen. Ennek az áldozat nem tud ellenállni, és ezért erkölcsileg nem felelős e tettekért. Ezt a formát látványos jelenségek kísérik, mint például az idegen nyelveken való beszéd, emberfeletti erő megnyilvánulása, titkos dolgok feltárása. Nagyon világos bibliai példa erre a gerazai megszállott esete. De természetesen az ördögi megszállottságnak széles spektruma van; ezek súlyosságukban és tüneteikben nagy különbségeket mutathatnak. 3. Ördögi kínzások: Ezek többé kevésbé súlyos zaklatások és betegségek, amelyek azonban nem érik el a megszállottság mértékét, amely öntudatvesztéssel vagy olyan cselekedetekkel vagy beszédekkel járnak, amelyekért az áldozat nem felelős.      Néhány bibliai példa: Jób nem volt megszállott, de gyermekeiben, vagyonában és egészségében súlyosan károsodott. A meggörbedt asszony és a süketnéma, akiket Jézus meggyógyított, nem voltak teljesen megszállottak, de a démon jelenléte fizikai zavart okozott náluk. Szent Pál egészen biztosan nem volt megszállott, mégis egy diabolikus bajban szenvedett: „De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam” (2 Kor 12,7). Tehát kétségen kívül áll, hogy Pál betegségének eredete démonikus volt. A valódi megszállottság esetei nagyon ritkák. De mi, exorcisták nagy számban találkozunk olyan emberekkel, akiket a démonok egészségükben, vagyonukban, munkájukban, embertársi kapcsolatukban vagy valami másban befolyásolnak. E két fajta démoni hatás súlyosságban különbözőek ugyan, de gyógyításuk időtartamában és megértésük nehézségében alig. 4. Ördögi kényszerképzetek: Ezek alatt hirtelen fellépő, néha hosszabb ideig tartó megszállott gondolatokat értünk, amelyek gyakran abszurdak, az illető magától mégsem képes megszabadulni tőlük. Az áldozat lehangolt, kétségbeesett és öngyilkosságra gondol. Legtöbbször az álmok is érintettek. Nyilván sokan vannak, akik úgy vélik, hogy ezek nyilvánvaló pszichiátriai esetek. A többi jelenségre is lehet pszichiátriai, parapszichológiai vagy ehhez hasonló magyarázatokat adni, mégis vannak olyan esetek, amelyeket ezeknek a tudományoknak az eszközeivel nem lehet megmagyarázni, és amelyek ördögi eredet vagy jelenlét nyilvánvaló tüneteit mutatják. Ezeknek az eseteknek a megkülönböztetését a gyakorlatban meg lehet tanulni. 5. Ördögi pusztítások: Ezek házakra, tárgyakra vagy állatokra vonatkoznak. A pusztítás szót nem akarom emberekre alkalmazni, velük kapcsolatban inkább megszállottságról, kínzásokról vagy kényszerképzetekről beszélek. Hogyan lehet mind e bajok ellen védekezni? Szigorúan véve, a rituálé szerint, ördögűzésre csak a valódi démoni megszállottság esetén van szükség. A többi esetre a szokásos kegyelmi eszközök is elégségesek: az ima, a szentségek, az alamizsna, a keresztény életvitel, a sértések megbocsátása, az állandó Isten, Mária, szentek és angyalok felé fordulás. Ezt a démonról, Krisztus ellenségéről szóló fejezetet szívesen fejezem be az angyalokról szóló pár mondattal. Az angyalok a mi erős szövetségeseink. Sokat köszönhetünk nekik, és nagy hiba, hogy oly kevés szó esik róluk. Mindegyikünknek van őrzőangyala, egy hű barát a nap 24 órájára fogantatásunktól halálunkig, aki megszakítás nélkül védi testünket és lelkünket, és akire mi többnyire alig gondolunk. Tudjuk, hogy a nemzeteknek is van saját angyaluk, és valószínűleg minden közösségnek és így saját családunknak is, bár erről nincs biztos értesülésünk. Azt azonban tudjuk, hogy az angyalok nagyon sokan vannak és sóváran várják, hogy jót tehessenek velünk, sokkal jobban, mint amennyire a démonok megerőltetik magukat, hogy árthassanak. A Szentírás gyakran beszél az angyalokról és azokról a különböző feladatokról, amelyekkel Isten bízta meg őket. Ismerjük az angyalok vezérének nevét: Mihály arkangyal. Az angyalok között is van hierarchia, ami a szeretetre épül. A másik két arkangyal nevét is ismerjük: Gábor és Ráfáel. Egy apokrif írás egy negyedik nevet is említ: Uriel. A Szentírásból megtudjuk, hogy az angyalok kilenc kórusba vannak osztva: uralkodók, hatalmasságok, trónállók, fejedelmek, az egek erői, angyalok, arkangyalok, kerubok, és szeráfok. Az a hívő, aki a Legszentebb Szentháromság jelenlétében él, sőt, lelkében őrzi Őt, aki tudja, hogy egy anyának, aki egy úttal Isten Anyja is, állandó támogatását élvezi, aki tudja, hogy mindig számíthat az angyalok és szentek segítségére, hogyan érezhetné magát egyedül, elhagyatottnak és a gonosztól eltiporva? A hívőknél van tere a fájdalomnak, hiszen ez a kereszt útja, amely megment bennünket, de a szomorúságnak nincsen helye. És a hívő mindig kész a tanúskodásra azzal szemben, aki arról a reményről kérdezi, ami megtartja őt. (lásd 1 Pét 3,15) Mindazonáltal az is nyilvánvaló, hogy a hívőnek is hűségesnek kell lennie Istenhez, és a bűntől irtóznia kell. És ez az a segítség, amin a mi erőnk nyugszik, úgy hogy Szent János joggal mondhatja: „Tudjuk, hogy aki az Istentől való, nem vétkezik, mert az Istentől Született ereje megóvja (a bűntől) és a gonosz nem keríti hatalmába” (1 Jn 5,18). Akkor is, ha gyengeségünk olykor elbuktat bennünket, azonnal fel kell állnunk azokkal a hatalmas mentőeszközöknek a segítségével, amelyeket az isteni irgalom bocsátott rendelkezésünkre: a bűnbánattal és a szentgyónással. A Sátán adományai Sátán is ad képességeket követőinek. Mivel ő autentikus hazudozó, a fogadók nem tudják vagy nem akarják felismerni azonnal eme erők eredetét, mivel ezeknek az ingyenes ajándékoknak rendkívül örvendenek. Így lehetséges, hogy valaki jós-tehetséggel bír, mások oldalhosszúságú spontán üzeneteket írnak, ha üres papírt vagy tollat adnak a kezükbe, megint másoknak az a benyomásuk, hogy megkettőződnek, vagy egyik részük egy távollevő házba vagy más helységbe lép be; nagyon elterjedt az a jelenség, hogy valaki hangokat hall, ami azt súgja neki, hogy imádkozzon vagy valami mást csináljon.      Honnan jönnek ezek a különleges képességek? Netán a Szentlélek adományai? Vagy diabolikus eredetű ajándékok? Vagy egyszerűen csak metafizikai jelenségekről van szó? Ennek eldöntéséhez alapos vizsgálatra vagy kompetens személyek ítéletére van szükség. Amikor Szent Pál Tiairában volt, utána szaladt egy rabszolganő, aki jósolni tudott, amivel „nagy hasznot hajtott gazdáinak”. De ez ördögi eredetű adomány volt, mely azonnal eltűnt, ahogy Szent Pál a gonosz szellemet kiűzte belőle (lásd: ApCsel 16,16-18). Példaként hadd idézzek egy cikket a Rinnovamento dello Spirito Santo című újság 1987 szeptemberi számából: „Néhány évvel ezelőtt ismertem meg az ‘üvegek’ játékot, amiről nem tudtam, hogy a spiritizmus egyik formája. Az üzenet a béke és testvériség nyelvén volt megfogalmazva (figyeljünk a jó álarcára, amely mögött a démon megbújik!). Olyan képességeket szereztem, melyeket a parapszichológiában érzéken kívülinek neveznek, vagyis jóslás, gondolatolvasás, klinikai diagnózis, szívekbe és élő és halott személyek életébe való látás és más hasonlók. Pár hónappal később egy újabb képesség jött ezekhez, a fizikai fájdalom elvétele kézrátétellel. Ez az ún. pranoterápia volt? Mindezekkel a képességekkel nem volt nehéz számomra emberekkel kapcsolatba kerülni, akiket azonban megdöbbentett az, amit mondtam nekik, úgy hogy a találkozások után mindig mély nyugtalanság maradt vissza, mert szemükre vetettem régi bűneiket, amelyeket lelkükben láttam. Mikor azonban Isten igéjét olvastam, rájöttem, hogy én nem változtattam semmit életemen. Továbbra is könnyen dühbe jöttem, haragtartó, hajthatatlan és érzékeny maradtam. Féltem a kereszthordozástól, az ismeretlen jövőtől és a haláltól. Hosszú tévelygés és szörnyű közjátékok után kiderült, hogy ami velem történt, az nem isteni eredetű volt, hanem a gonosztól jött. Én tehát tanúsíthatom, hogy láttam Jézus nevének hatalmát. Beláttam múltam vétkeit és meggyóntam őket. Bűnbánatot tartottam és minden okkult cselekedetről lemondtam. Minden rendkívüli képességem eltűnt és Isten megbocsátott nekem. Ezért köszönetet mondok neki.” Ne feledjük el, hogy a Biblia is beszámol ilyen természetfeletti képességekről, melyek egyfelől Istentől, másfelől azonban a démontól is származhatnak. Néhány csodát, amit Isten parancsára Mózes a fáraó előtt hajtott végre, az udvar mágusai is meg tudtak tenni. Ezért a tény maga egyedül nem elegendő ahhoz, hogy e jelenségek eredetét meg lehessen határozni. Még azt is hozzáfűzöm, hogy a gonosz zavarokkal terhelt egyének gyakran egész különleges érzékenységgel rendelkeznek. Az ilyen emberek rögtön megérzik, hogy egy személynek van-e negatív kisugárzása, jövendő eseményeket látnak és kényszerítve érzik magukat, hogy pszichésen gyenge emberekre rátegyék a kezüket. Ezen felül olyan benyomásuk van, hogy más emberek ügyeit befolyásolhatják olyképpen, hogy ezeknek azzal a rendkívüli gonoszsággal, amelyet magukban éreznek, valami rosszat tesznek. A gyógyulás érdekében mindezeknek a tendenciáknak határozottan ellen kell állni.